Ok Taec Yeon-2PM
Why is this good for you?
2.rész

 - Mi? - dadogja esetlenül, de ahelyett, hogy válaszolnék, csak megfordulok és amilyen gyorsan csak tudok a magassarkú miatt, elindulok a kijárat felé. - Soon Yi! - kiált utánam, majd valószínűleg felém veti magát, mert a következő pillanatban egy kéz ragadja meg a csuklóm.
- Mit akarsz? - vonom fel a szemöldököm, miután visszarántott.
- Ez most komoly? - vonja fel a saját szemöldökét. Oldalra billentem a fejem, jelezve, hogy nem értem mire gondol. - Nem vagyok egy követelőző férfi, de...
- De? - nézek rá szúrós szemekkel - Azt hiszem, jogomban áll eldönteni, hogy mit szeretnék és mit nem. 
- És ezt nem szeretnéd? - mutat először rám, aztán magára.
- Ne viccelj - mosolygok gúnyosan.- Még csak a nevedet se tudom.
- Ha jól emlékszem, te nem akartad tudni, Hercegnő... Vagy azóta megváltozott a véleményed?
- Óóó, ne reménykedj. 
- Ugyan már. Miért játszod ezt a szerepet? - fogja meg a kezem és közel húz magához.
- Milyen szerepet? - hangom a mondat végére megremeg, de reménykedem, hogy nem hallotta a zene miatt.
- Biztos, furcsa lehet ezt hallani, de igazából nem vagy hercegnő.
- Te beteg vagy. De ezt biztos, sokat hallod.
A férfi őszintén felnevet, amitől apró ráncok jelennek meg a szeme sarkánál és olyan gödrök az arcán, amiket szívesen megcsókolnék.
- Tetszik a humorod, bár egy kicsit nyers.
Megforgatom a szemem, kitépem a csuklóm a szorításából és a kijárat felé lépdelek. Kikérem a kabátomat és csak akkor bújok bele, amikor már a kapuhoz érek. A hideg levegő olyan erősen csap meg, mintha arcon vágott volna valaki. Összefonom magam előtt a karom és igyekszem gyorsan lépkedni, miközben fejemben még mindig a báros fiú jár. Megállok a járda szélén és várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Elkezdem kapirgálni a körömlakkot, és elégedett vagyok, mikor sikerül egy nagyobb darab vörös lakkot leszednem.
 - Ez kár volt - jön mellőlem a hang, mire ijedten kapom oda a fejem. - Tetszik ez a szín.
Elkerekedik a szemem, amint felismerem a férfit és hitetlenkedve rázom a fejem.
- Most még jobban le akarom szedni - morgom, hogy bosszantsam, de csak annyit érek el, hogy játékosan a szívére teszi a kezét és úgy tesz, mintha világfájdalmat élne át.
- Most megsebeztél!
- Ez van. Ne kövess! - vetem oda a vállam fölött, mikor zöldre vált a lámpa. A fejemben megveregetem a vállam, amiért sikerült közönyös hangon mondanom és már széles mosolyra húzódna a szám, mikor észreveszem a szemem sarkából, hogy alig pár lépésre mögöttem lépdel a báros. Olyan gyorsan fordulok meg, hogy majdnem elveszítem az egyensúlyom és azzal a szemmel nézek rá, amit akkor szoktam elővenni, ha valakit piszkosul meg akarok ijeszteni.
- Nem voltam világos? - sziszegem ingerülten.
- Nyugodj meg, Hercegnő.  Én is erre fele lakom.
- Na persze - horkantom és megfordulok, hogy tovább menjek, de a következő pillanatban egy halk roppanást hallok, majd eldőlök, mint egy zsák krumpli. Felülök és szemügyre veszem a meztelen lábamat és a 10 centis magassarkút, aminek a fele két macskakő közé szorult.
- Jól vagy, Hercegnő? - guggol mellém és óvatosan megfogja a lábam - Hercegnő, kibicsaklott a bokád.
Döbbenten meredek magam elé és azon gondolkozom, hogy ragadhatott bele a cipőm úgy, hogy észre sem vettem. Már csak arra eszmélek fel, hogy a férfi az ölembe rakja a cipőmet és felemel, mintha egy tollpihe lennék. Kicsit feljebb dob, mire automatikusan a nyaka köré fonom a karomat és közel húzódom hozzá. Már egy ideje néma csöndben megyünk, mire végre sikerül megszólalnom.
- De hogy nem vettem észre? - kérdezem a férfitól, mintha ő tudná a választ.
- Biztos lefoglalt, hogy ilyen jól nézek ki.
- Ha nem vinnél, most tutira behúznék neked...
- Csak óvatosan, Hercegnő! Még eltöröd a csuklódat.
- Szemét - sziszegem alig hallhatóan, de mosolyából ítélve hallotta.
- Merre menjek, Hercegnő?
- Muszáj így hívnod? Tudod, van nevem is... - mutatok a megfelelő irányba.
- Ok Taec Yeon - böki ki egy kis idő után.
- Mi?
- A nevem Ok Taec Yeon...
- És? Nem akartam tudni.
- Dehogynem akartad. A telefonszámomat is akarod.
- Álomvilágban élsz, Szépfiú.
Taec Yeon felnevet a megnevezés miatt, mire érzem, hogy oldalamnál megkeményedik a hasa. Hmmm... Tényleg, egy pillanatra elfelejtettem, hogy milyen izmos. Reszketeg sóhajt veszek és igyekszem nem gondolni a testre, ami szorosan hozzám préselődik.
- Szóval Ok Taec Yeon... Elég szokatlan név.
- Furcsább, mint a Soon Yi? - vonja fel szemöldökét. 
- Én azt mondtam, hogy szokatlan, nem azt, hogy furcsa.
- A kettő ugyanaz, nem?
- Nem. Ha a kettő ugyanazt jelentené, akkor nem lenne szükség két szóra - magyarázom, majd felpillantva rá észreveszem, értetlen tekintetét. Hát persze, a legtöbb ember ilyen lesz, ha egyszer belekezdek a kiselőadásomba. De nem volt mit tenni, már elkezdtem, hát be is kell fejeznem - Vegyünk egy példát? Mondjuk az szokatlan, hogy egy férfi meg akar csókolni egy nőt, holott semmit nem tud róla. Az viszont furcsa, hogy egy vadidegen pasi hazacipel a karjában valakit - magyarázom vigyorogva.
- Á, szóval szokatlan az, hogy segítek és furcsa, hogy meg se köszönöd... 
Elégedetten vigyorog rám, és nagyon nehezen állom meg, hogy ne lökjem el magamtól.
- Tudod mit? Inkább tegyél le.
- Hercegnő, nyugodj meg. Hazaviszlek, aztán elmegyek.
- De nem akarok még hazamenni. Inkább egy másik klubba.
- Egy másikba? Hercegnő, szerintem ez nagyon nem jó ötlet.
- És ugyan miért nem? - forgatom szemem.
- Először is, kiment a bokád. Nincs váltó cipőd és eleve feldagadt a bokád. Szerintem ráállni sem tudsz, nemhogy magassarkúban parádézz. Másodszor, erősen kétlem, hogy még több alkoholra lenne szükséged.
Hátravetett fejjel nevetek fel. Csak később jut eszembe, hogy ebben a szituációban eléggé hasonlítunk egy boldog párhoz...
- Idefigyelj, Szépfiú! Elismerem, hogy valóban kiment a bokám, de ez nem akadályoz meg abban, hogy felvegyem azt a cipőt és végig táncoljak benne egy éjszakát. Én magassarkúval a lábamon születtem. Másodszor azon a poháron kívül, amit az ölembe öntöttél, nem ittam semmit. Még. Szóval van két választásod. Vagy leteszel és utamra engedsz, vagy elviszel egy másik bárba. 
Felvonom a szemöldököm, hogy döntsön, de ő csak meredten bámul maga elé.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
- Oké, akkor tegyél le, és menj haza. Én meg keresek egy másik bárt.
Még mindig szorosan tart, és nem néz a szemembe, csak előre. Az utat figyeli, és már éppen feladom, hogy válaszoljon, mikor megszólal:
- Milyen klubba akarsz menni?
- Ahol lehet táncolni!
- Tényleg nem fogod feladni, hogy tönkre tedd a lábad?
- Ma este még nem.
Nagyot sóhajt, mire pont úgy érzem magam, mint kicsinek, amikor anyukámat fárasztottam, és ő sóhajtott fel ugyanígy.Visszanyelem a feltörekvő dühömet és inkább csak "élvezem az utazást".
Amikor alig tíz perccel később elmegyünk egy szebb napokat is megélt bár mellett, dühösen nézek rá.
- Ez miért nem volt jó?
- Figyelj, Hercegnő! A te dolgod, ha tönkre akarod tenni a lábad, azt viszont most kijelentem, hogy nem teszem be a lábam egy ilyen leprafészekbe.
- Milyen leprafészek? Voltál már bent egyáltalán?
- Nem. És neked is azt ajánlom, hogy kerüld el!
- Nem vagy az apám, hogy parancsolgass nekem!
- Ha az apád lennék, most otthon ülnél egy könyvvel a kezedben és teát iszogatnál, ahelyett, hogy vadidegen srácoknak hagyod, hogy fogdossanak.
- Hé, az, hogy hagyom hogy cipelj, nem egyenlő a fogdosással!
- Ki beszélt itt rólam?
- Miért? Akkor kiről van szó?
- Arról a szerencsétlenségről, akivel táncoltál a bárban.
- Ó, hogy Merevedés? - nevetek fel - Ha jól emlékszem, te nevettél akkor rajtam, szóval hagyjál a szentbeszéddel!
- Ez nem szentbeszéd...
- Már előre féltem a lányodat.... És különben is, mikor tértünk át a tegezésre?
- Miért? Zavar?
- Hogy őszinte legyek, igen. Szóval kérem, ne tegezzen!
- Ahogy akarja, Hercegnő!
Észre sem vettem, hogy a nagy eszmecserénkben beértünk egy elegáns bárba. Lerak a hideg padlóra és kezét nyújtja, hogy megtámasszon, míg felveszem a cipőmet.
- Na? Hogy tetszik ez a hely? Ugye, hogy szebb. Ismerje csak el!
- Igaza van, ez valóban szebb... Akkor, köszönöm, hogy elhozott. A további szép estét! - köszönök egy apró biccentéssel és elegánsan megfordulok, hogy a csípőmet egy kicsit túlringatva besétáljak az ajtón. Odabent teljes hangerővel dübörög a zene, még a padló is beleremeg. A hely tényleg sokkal elegánsabb, mint az előző volt, ám mégsem lógok ki az öltözékemmel, aminek nagyon örülök. A bárpult felé veszem az irányt és rendelek egy koktélt, hogy megadja a hangulatot. Egy perc nem telik el, máris elém tol a pultos egy röviditalt azzal a szöveggel, hogy az a férfi küldi nekem, aki a bárpult másik végében van. Mosolyogva elveszem a poharat és odabiccentek a férfinak, köszönetképp, majd gyorsan lehúzom. Ekkor feláll a férfi és félmosolyra húzott szájjal elindul felém. Nem tudom, hogy az alkohol, vagy szimplán a hely hangulata miatt, de észrevétlenül megigazítom a szoknyám, és mielőtt teljesen odaérne hozzám, keresztbe teszem a lábamat. Nem vagyok egy szupermodell méretével megajándékozva, a lábaim elég rövidek, ezért hordok állandóan magassarkút, viszont az átlag fehér bőrhöz képest nekem egy kicsit napsütötte bőröm van, amit gyakran egzotikusnak tartanak... A férfi szeme, ahogy vártam, a lábamra vetődött, majd feljebb siklott és végül az arcomon állapodott meg.
- Köszönöm az italt - mondom udvariasan és közben egy picit oldalra billentem a fejem.
- Igazán nincs mit. Van kedved táncolni?
- Persze - felelem és elfogadom a kezét, hogy lesegítsen a székről. Amikor leérek a földre egy éles fájdalom hasít a bokámba, de nem törődök vele, és inkább a másik lábamra helyezem a súlypontomat. Csak a tánctéren tűnik fel, hogy zöld a szeme és nem mandula vágású. A külföldi idegen átkarolja a csípőmet és közel húz magához, hogy már szinte teljesen összetapadunk. Még mindig nem értem, miért hagyom, hiszen általában sokkal szemérmesebb szoktam lenni. A férfi párszor megpörget, amitől sajogni kezd a fejem és hirtelen szédülni kezdek. Amikor abbahagyja, háttal neki állok, ekkor rácsap a fenekemre és közelebb ránt magához. Úgy táncol, hogy engem is táncoltat, velem együtt ringatózik az egyre hangosabban szóló zenére. A gyomrom felfordul, alig érzékelek valamit, csak a lüktető fejemet és a testet, ami teljesen hozzám tapad. Nem tudok gondolkozni... Teljesen elveszítettem a fejem. Úgy érzem, mindjárt hányni fogok, ezért elhúzódok a férfitól, aki egyből utánam nyúl.
- Hova mész?
- A mosdóba - dadogom eszméletlenül.
- Elkísérlek, jó? - kérdezi. Valahol mélyen érzem, hogy nem szabadna hagynom, de nem telik tőlem másra, csak bólintani. Ekkor a férfi elkezd rángatni ki a táncolók közül, majd a mosdó irányába, de ahelyett, hogy a női részlegnél elengedne, tovább vonszol a férfi  mosdó felé. Semmi erő nincs bennem, hogy megkérjem, engedjen el, vagy hogy tiltakozzak... A férfi belöki az ajtót, majd engem is berántva a falnak lök és nekem esik. Annyira fáradt vagyok, a karomat se tudom felemelni, hogy ellökjem magamtól őt, vagy a kutakodó kezét, ami a szoknyámat tépi. Sikítani akarok, de csak egy nyöszörgés hagyja el a számat, amit nyilván félreérthetett, mert most már a felsőmet is rángatja, közben folyamatosan csókolva és szívva a nyakamat. Ekkor nyitódik az ajtó és én mindent megpróbálok, hogy segítséget kérjek tőle, de semmit sem kell tennem, mert az újonnan jött férfi már le is rántotta rólam a külföldit és most azon fáradozik, hogy a mosdókagylóhoz verje a fejét. Közben én lecsúszok a padlóra és remegni kezdek. Hirtelen hideg lett. Lecsukom egy pár másodpercre a szemem, de hamar rájövök, hogy ez így sokkal jobb, ezért nem nyitom ki. Nem hallok semmit, csak a fülemben dobogó vért. Érzem, hogy a gyomrom nagyon rosszul van...
- Hercegnő, jól vagy? Hallasz engem? Soon Yi! - hallom egészen tompán, aztán elvesztem az emlékezetem.

Catch me if you can
2. rész

*Myung Soo*
 Elképesztő volt ez a lány. Olyan kimérten mondta végig, mintha minden napos lenne neki az, hogy férfiakat koptat le. Mondjuk ezzel a külsővel... Napok óta figyeltem őt, és mindig ugyanazokat a dolgokat csinálta. Egyszerűen öltözködött, nem volt kirívó a sminkje, még a haját se festette be, hagyta természetesnek. Mintha szándékosan nem akarna kitűnni a tömegből. Csak egy apró hiba csúszott a számításai közé. Engem nem egyszerű nem észrevenni, de ő simán nekem jött az első napon és épp csak megdöntötte egy kicsit a fejét, már szaladt is tovább. Először értetlenül álltam a dolgokhoz, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy van valaki, aki nem vesz észre azonnal. Hiszen ha az utcán járok, a nők 11-60 éves korig mind felfigyelnek rám. Ez mindig is így volt. Éppen ezért soha nem volt gondom a nőkkel, maximum az, hogy hogyan rázzam le őket. Nem tagadom, egy ideig élveztem a külső adottságaim nyújtotta lehetőségeket, de egy idő után elegem lett a felszínes, üres libákból, akik bármikor hajlandóak voltak átjönni hozzám. Kellett egy kis kihívás, én legalábbis így hívnám ezt. Mert én nem csak felfigyeltem erre a lányra, hanem eldöntöttem, hogy őt megszerzem, és ha ehhez az kell, hogy forró kávéval öntsem le magam mindennap, akkor megteszem.
Mosolyogva nézek a lány után, aki átfut az úton, holott a zebra csupán két sarokra van. Megcsörren a hivatalos telefonom, mire azonnal lehervad arcomról a mosoly.
- Igen?
- Kim ügynök! Azonnal vissza kell jönnie, Mr. Go beszélni akar magával!
- Máris megyek!
Bontom a vonalat és visszafutok a kocsimhoz, majd egyenes a főkapitányságra hajtok. Útközben eszembe jut, hogy kicsinek mennyire szerettem volna én is rendőr lenni, ahogy a többi kölyök is. De ahogy ők kinőtték, én egyre jobban beleástam magam, míg végül sikerült elhelyezkednem rendőrként. Alig két évvel később, apám befolyásolásával, előléptettek és végül kikötöttem titkosszolgálatban, főként a terrorelhárításért felelek. 
Amint belépek az ajtón, a főnököm nekem támad, és egy vaskos mappát nyújt nekem.
- Beszéljünk az irodámban!
- Rendben - biccentek, és menet közben kinyitom a mappát. Az első oldalon egy 15 évvel ezelőtti bűncselekmény volt, ahol kirabolták Szöul legnagyobb bankját. Az ilyen ügyeket általában 3 hónap alatt le tudjuk zárni, de ez még mindig megoldatlan. Se szemtanú, se bármilyen nyom. Emlékszem erre az esetre, még kicsi voltam és akkoriban úgy híresedett el, mint a Lehetetlen Rablás. A név elég sok mindent elárul. Több millió kemény valutát loptak el aznap, és még több millió wont. Mindezt úgy, hogy senki nem vett észre semmit, senki nem tudja, hogy mi történt. A rendőrség soha nem volt ennyire haszontalan, mint ebben az ügyben...
Tovább lapozok és most egy másik ügyet látok, ami pár hónappal az előző után történt. Felrobbantottak egy metró kocsit, és mint az elsőnél, ennél se találtak semmilyen nyomot. 
Felnézek a főnökömre, aki int az egyik szék felé, és bólint egyet, hogy olvassam tovább. Megfordul a fejemben, hogy ez egy válogatás a rendőrség szégyeneiből, de azért tovább olvasom.
A két incidens között annyi a hasonlóság, hogy egyiknél se találtak semmit, egyiknél se volt semmilyen áldozat, komolyabb sérülés. Szinte lehetetlen úgy felrobbantani valamit, hogy senki se sérüljön meg. És mégis... Itt a példa előttem. Megnézem a képet, amin a felrobbant metró van. Az egész olyan nyomott hangulattal tölt el, holott tudom, hogy nem sérült meg senki.
Becsukom a mappát, és az orrnyergem dörzsölve kérdezem a főnököm.
- Mr Go, mit akar ezzel? 15 évvel ezelőtti dolgokat mutat nekem
- Az elején azok vannak, de ahogy szépen haladsz hátra, egyre frissebb dolgok lesznek ott.
Újra kinyitom a mappát, de ezúttal az utolsó oldalhoz lapozok, ami egy márciusi drogcsempészetről szól. A képen jól látszik az autó, és az azt ellepő fehér por.
- A srác, aki vezette, karambolozott, a drog pedig kirobbant a kocsiból. A férfit elfogtuk és azonnal őrizetbe vettük. Lefoglaltuk a kokaint is, ami 4 kiló volt! Több napon keresztül vallattuk őt, de semmit nem mondott, akkor azt mondtuk, hogy írja le, de ő csak annyit írt, hogy ártatlan, és nem ő volt. Bezártuk a cellájába. Akkor még nem volt semmi baja, reggel mikor visszamentünk, már halott volt. Mikor takarították a celláját, találtak egy cetlit - mutat az egyik képre. ,,Elég nagy, hogy eltereljen, de nem nagy veszteség"
-Szóval az egész csak egy elterelés volt? - csodálkozom rá, mire a főnök bólint - De miért nem ezt írta vallomásnak? És miért akkor, amikor meghalt? Öngyilkos lett volna?
- Először mi is azt hittük, de összehasonlítottuk a két írást, és nem egyezett - mutat egy másik képre.
- Akkor valaki bement hozzá. Mi van a kamerákkal?
- Nem mutatott semmit.
- Tessék? Nem működött?
- De, egész éjszaka, viszont mást nem mutatott, csak azt, ahogy bevitték, és ahogy reggel egy másik őr már segítséget hív. Arra is gondoltunk, hogy ez az egész megvolt rendezve előre, és előre megkapta a cetlit is...
- De?
- De ez ott megbukott, hogy átkutattuk teljesen.
- Láthatnám a felvételt?
Mr. Go felém fordította a kijelzőt és megnyomott pár gombot, mire elindult a felvétel. És minden úgy volt, ahogy Mr. Go mondta. Bevitték, aztán semmi, és utána egy másik őr ahogy bemegy hozzá, majd kifut, hogy a folyosón lévő telefonon segítséget kérjen, aztán visszafut a cellába. A segítség, nagyjából két percen belül megérkezik, de már nem tehetnek semmit.
Hirtelen elkerekedik a szemem és Mr. Go - ra nézek, aki szinte már várta, hogy eszembe jut valami.
- Mr. Go, milyen diagnózisa volt a férfinak? 
- Szívleállás
- És volt valami a vérében? Vagy egy lyuk a bőrében?
- Az orvos azt mondta, hogy valamennyi drog volt benne. De mi azt úgy vettük, hogy még azelőtt lőtte be magának, hogy idekerült volna.
- Mennyi idő után kezdik meg a boncolást?
- Csak este tudtuk megcsinálni.
Örömömben tapsolok egyet és felugrok a székemből. Mr. Go úgy néz rám, mint egy őrültre, de nem zavar. Összeállt a kép.
- Mr. Go, a drog nagyon gyorsan fel tud oldódni a vérben, ha jó helyre adják. Szerintem a férfi túladagolásban halt meg.
- De mégis mikor lehetett volna rá lehetősége? Semmi nem volt nála.
- Nála nem, de az őrnél lehetett.
- Hogyan?
- Az őr, aki bekísérte a cellába, nem ment be, csak kinyitotta az ajtót, míg a másik bement.
- De utána egyből kijött, nem lett volna rá lehetősége.
- Csak miután hívta a segítséget. 
- Volt két perce - érti meg Mr. Go is.
- Pontosan. Két perc alatt beadhatja a drogot és utána el is rejtheti a cetlit, a kiérkezők már csak annyit látnak, hogy megpróbálja megmenteni. Ki az őr?
- Park Se Joon
- Hol van most?
- Áthelyezést kérvényezett.
- Hová?
- Az USA-ba, Las Vegas-ba. 
- Foglaltasson nekem egy jegyet, minél előbb! - kérem és felkapom a hatalmas mappát, meghajolok és már rohanok is ki. A siker első jeleitől annyira felvillanyozódtam, hogy egyből neki látok az akta átolvasásának.

*Cho Hee*
Fogtam az aktáját és a kanapéra leülve elkezdtem átolvasni. Egyből megakadt a szemem a becenevén.
- L? Mint a Death Note-os L? Mi ez? Azt hittem, az ügynökök komolyabbak. Mondjuk mit várjon az ember egy 23 évestől?
A fél éjszakán keresztül olvasom az adatait, a végére már elhiszem, hogy én többet tudok róla, mint ő saját magáról. Lecsukom a szemem, és mély álomba merültem, ami csak egyet jelenthetett. A következő pár órában rémálmom lesz.
Nálam két féle alvás létezik, az egyiknél félig fent vagyok, hallom és érzékelem is a külvilágot, ez a majdnem mindig állapotba tartozik... Azonban a másik néha előjön és hozza vele a rossz álmot is. Ilyenkor mélyen alszom, és a tudatom legmélyebb félelmei törnek a felszínre... Vagyis csak egy. Mert nekem csak egy álmom van, de az mindig, pontosan ugyanúgy történik.
Sötét pincében vagyok. Az a kevéske fény, ami beszűrődik, a falon lévő pici ablakból jön. Dohos, áporodott szag terjeng mindenhol, mintha már évek óta nem szellőztettek volna. Nyílik az ajtó. Nem kapom fel a fejemet, nem érdekel ki jött, nem nézek oda. A térdemet bámulom. A hosszú csőnadrágom a térdénél szétszakadt, rojtok lógnak csupasz lábamra. Két férfi sétál elém. Az egyiknél fegyver van, amit most kibiztosít. Nem nyelek nagyot, nem pánikolok. A pisztoly elrettentésként van itt, hogy megtörjek és bevalljak mindent.
- Na, szépségem! Csiripelsz nekünk, vagy továbbra is néma maradsz? - kérdezi a pisztoly nélküli. Ő a főnök...
- Úgy nézek ki, mint egy madár? - vonom fel a szemöldököm és már be is harapom a számat. Mindig ezt kérdezem, és ő mindig ütéssel felel. Ez most sem volt másképp. Akkora pofont ad, hogy felborulok a székkel együtt. Hallom, hogy jön még valaki, aki elém sétál. Az arcát nem látom, csak azt, ahogy felemeli a pisztolyát. A következő pillanatban képkocka váltás van. Most a gúnyos mosolyra húzódó száját látom. Aztán elsüti a fegyvert.
Hirtelen felülök, folyik rólam a víz. Rájövök, hogy nem az álmom ért véget, csak csörög a telefonom, így utánanyúlok.
- Mondd!
- Van egy jó, és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? 
- A lényeget!
- A jó hír, hogy Vegas-ból éppen most megy el a főrendőr tiszt, szóval lesz egy kis fejetlenség.
 - Oké - nyugtázom ennyivel.
- A rossz hír, hogy az emberünk, aki beépült a rendőrökhöz, lebukott, és most őt keresik. Myung Soo szagot fogott. Valaki köpött, az biztos.
- Mennyit?
- Nem sokat.
- Se Joon, az istenért. Mennyit?
- Találtak bent egy cetlit, amire azt írta, hogy elég nagy az eltereléshez, de nem nagy veszteség.
- Nem sokat?! - üvöltöttem el magam. - Találd meg a besúgót, a kamurendőrt pedig azonnal tüntesd el!
- Nyírjam ki?
- Nekem mindegy, csak ne zavarjon többet!
- De máshova kell mennem!
- Old meg! Én Vegas-ba megyek - jelentem ki, majd bontom a vonalat. Kim Myung Soo, ha ebből nem jössz rá, akkor egy idióta vagy! Bárcsak az lennél!

Catch me if you can
1. rész

*Cho Hee*

Kezemben egy kávéval sétálok az utcán. Olyan vagyok, mint bárki más. Átlagos. Munkából hazafelé tartó ember. Látszólag pont megfelelek az életkoromnak megfelelő identitásnak, sötét barna hosszú haj, ami a hátamat verdesi, mélybarna szem, csinos pofi, aminek senki sem tud ellenállni. Persze, ez látszik kívülről. De belülről vajon milyen vagyok? Ha valaki látná, ki vagyok igazából, félne tőlem. Én egy szörnyeteg vagyok. Egy olyan szörny, akit senki sem ismer, mégis valahogy mindenki neki dolgozik.

Egy szörny, akinek valaha volt családja...
Valaha én is rózsaszín ruhákban, fonott hajjal futottam a szüleim mellett egy fagyival a kezemben. Nekem is volt egy szuperhős apukám, aki késő estig dolgozott, de utána amikor hazajött, én voltam a hercegnője. Nem érdekelte, hogy mennyire fáradt, ő bejött hozzám és játszott velem, mindig.
Valaha nekem is volt egy gyönyörű anyukám, aki otthon volt velem és megtanított sütit sütni, vagy elvitt az egyik fotózására, ahol mindenki úgy bánt velünk, mintha hatalmas nagy sztárok lennénk. Akkoriban el is hittem mindent, amit mondtak nekem, éppen ezért nem mondtam semmit, amikor a szüleim beültettek a kocsiba és azt mondták nekem, hogy meglepetés helyre megyünk. Én kis hülye boldog voltam, énekeltem az aktuális számot, ami ment a rádióban és észre se vettem a szüleim aggodalmát, mennyire feszültek voltak, apám milyen idegesen figyelt a visszapillantótükörből. Aztán bekövetkezett a baj... Valaki belénk jött oldalról, mire elveszítettem az eszméletemet.
A következő hely, ahol felébredtem, nagyon koszos és sötét volt. Még ma is érzem a penész és izzadság szagot, ha lehunyom a szemem, pontosan fel tudom idézni azt a mocskos pincét amiben fogva tartottak. Nem tudom pontosan, hány napig voltam ott, csak azt tudom, hogy háromszor aludtam, amikor lejött hozzám három férfi. Az egyiken jól vasalt öltöny, és szépen fésült haja volt. Arcáról sütött az elégedettség, és pimasz vigyora alátámasztotta az elképzeléseimet, miszerint nagyon is elégedett. Vele volt még az a sebhelyes fickó is, aki párszor lejött és elém vetett egy tányér valamit, hogy megegyem. És még egy ember, akin látszott, hogy a testi ereje miatt tartják őt, nem pedig az eszéért. Rám nézett az öltönyös belenézett a szemembe és kiadta az utasítást : Öld meg! A szívem kétségbeesetten kezdett dübörögni, és zokogni kezdtem. Nem értettem semmit, hiszen még csak öt éves voltam...
A sebhelyes elkezdett közelíteni felém, de az öltönyös megállította:

Ha vele végeztél, hozd ide a nagybátyját!

De főnök, a nagybátyja segített őket megtalálni...

Tudom, de nem akarok nyomokat hátrahagyni. A szüleit már elintéztük, de ez nem elég. Az egész családot megölöm!

Már akkor is volt egy érzésem, hogy csak azért mondja, hogy mielőtt meghalnék, még árvaként "éljek". Az, hogy a nagybátyám ilyen árulást követett el ellenünk, annyira megdöbbentett, hogy fel sem fogtam a tényt, miszerint a szüleimet megölték.

Izomagy és öltönyös távoztak, mire a sebhelyes rám vigyorgott és előhúzott egy kést az övéből. Elkezdtem rángatni a lábam, hátha kiszabadulok a kötél fogságából, miközben a férfi egyre közelebb ért hozzám. A pengét hozzáérintette a számhoz, majd elkezdte lefele húzni, közben végig érthetetlen szavakat dünnyögött nekem. Az egyik pillanatban a kötél megadta magát, mire a lábam kiszabadult és erősen ágyékon rúgtam, mire a pasi nyöszörögve dőlt el. Még most sem tudom, honnan jött az az erő hirtelen, de hátrahúztam a lábam, majd erősen előrelendítettem. Eszeveszetten rugdostam és tapostam a férfit, a sebhelyesnek esélye sem volt, olyan gyorsan tudtam csinálni. Már csak akkor hagytam abba, mikor az eszméletlenül hevert a padlón. Körbenéztem a pincében, és hirtelen nem tudtam semmi mást, csakhogy fölfele kell menekülnöm. A házban nem volt senki más, aki megállíthatott volna, nyilván nem számítottak rá, hogy egy 5 éves kislány kijuthat onnan, de sikerült. Valahogy eljutottam a nagybátyám házáig, ahol ő sírva ölelt magához és azt bizonygatta, hogy mennyire sajnálja, mennyire örül, hogy én élek, hogy soha többet nem csinál ilyet és hogy bármit kérhetek tőle. Nem kellett sokáig várnia, az első kérésem az volt, hogy jelentse be, meghaltam a szüleimmel együtt egy autóbalesetben. 

Park Cho Hee 2000-ben, 5 évesen meghalt. Azóta élek én, és bár a nevet megtartottam a rózsaszínű ruhát lecseréltem feketére, a fonott hajat, egyszerű lófarokra, a fagyit a kezemből pedig pisztolyra. Mert mikor a szüleimet megölték és nekem is meg kellett szűnnöm létezni, megfogadtam, hogy bosszút állok. Bármi áron.

Ezért jött létre ez a banda. Kezdetben csak ketten voltunk a nagybátyámmal, én voltam a főnök, ő alkalmazkodott, és mindenben segített nekem. Sosem ismerném be, de nélküle nem sikerült volna létrehozni ezt az egészet. És hogy tulajdonképpen mit is csináltunk? Míg Se Joon embereket szerzett a világ minden tájáról és betanította őket, kiosztotta a feladatokat, én harcművészetet, kártyatrükköket, amikből később "varázslat" lett, és lövészetet tanultam. Megtanultam, hogy kell irányítani egy egyre növekvő egységet és hogyan maradjunk úgy a rendszerben, hogy közben nem látnak meg. Több száz rendőrt küldtek már ránk, de senki sem talált semmit, hogy is találtak volna? Hiszen nem létezünk...

Azóta eltelt 15 év, most 20 éves vagyok, és csak arra várok, hogy megtaláljam és levadásszam a szüleim gyilkosait.

És elértünk a jelenhez, ahol az utcán sétálok kávéval a kezemben és figyelek. Mindig ezt szoktam csinálni, megfigyelem az embereket. Észreveszek egy fiatal párt, a férfi megfogja a nő karját és közelebb húzza magához, mire a nő szeme elkerekedik és félelem ül ki benne. Karján egy lilás folt, felette egy nagyobb, zöldes. Ahogy férfi beszél hozzá, szinte érzem azt a lealacsonyító felsőbbrendűséget, amit a nő felé sugároz. Ez a férfi veri a nőt. Ez egyértelmű. És amint rájövök erre, elfordulok és a másik irányba megyek. Tudom, hogy tudnék rajta segíteni, de nem teszem. Ahhoz, hogy irányítani tudjam a rendszert, a rendszeren kívül kell maradnom, és ha mindig leállok valakinek segíteni, nagyon rövid idő alatt a rendszer közepén találom magam.

Megcsörren a telefonom. Tudom, hogy a nagybátyám, Se Joon hív, hiszen más nem ismeri a számomat.

- Mondd! 

- A srác, aki beépült a rendőrségre megtudta, hogy a márciusi szállításra ráállítanak egy nyomozót. A neve Kim Myung Soo.

- 20 perc múlva a szokott helyen! - utasítom és kinyomom a telefont. Márciusban volt egy bakink az egyik szállítmánnyal. A feladat egyszerű volt, terelje el a figyelmet pár kiló droggal, hogy áttudjunk vinni az igazi anyagot. A terv rendben volt, csakhogy a fiú nem halt meg, mikor neki hajtott egy fának. Elkapták és letartóztatták. Mivel félő volt, hogy beköp minket, el kellett tenni láb alól, de ez nem volt egyszerű. Egy börtönbe bejutni és megölni valakit csak az tud, aki láthatatlan. Szóval be kellett valakit építeni oda. A srác diszkréten intézte el, öngyilkosságnak állítva be, és ezzel megoldott mindent. Kivéve azt a tényt, hogy senki sem tudta, mennyit mondott a csali. Nagyon nem tetszett ez a helyzet és nagyon nem akartam, hogy egy újabb rendőr nyomozzon. Éppen kortyolni készülök a lötykölődő kávémból, mikor valaki nekem jön, kezemből kiveri a kávét, ami így rám és rá ömlik.

-Ó, ne haragudj - hajtja egy kicsit előre a fejét én pedig automatikusan követem a példáját és már kerülném is ki, mikor elém tartja a kezét, hogy megállítson - Nagyon meleg? Jól vagy? Én tényleg nem vettelek észre!

Jó tíz másodpercig csak nézek a szemébe, majd kikerülöm és gyorsabb tempóra váltok.

- Hé, várj egy kicsit - kocog utánam, és elém ugorva elállja az utamat.

- Megkérnélek rá, hogy ne szórakozz! Sietek.

- Csak kárpótolni akarlak az elvesztett kávédért.
- Kösz, de nem kell a pénzed - közlöm vele összeszűkülő szemekkel.

- Ki mondta, hogy pénzben? - kérdezi perverz vigyorral az arcán. Daebak! Ez most komoly? Tényleg azt hiszi, hogy elhasalok tőle, mert rám vigyorgott? Vagy most azt várja, hogy légzési problémáim lesznek és elpirulok, mert tett egy perverz megjegyzést?
- Akkor? - teszem csípőre a kezem és nulla reakcióval állom a tekintetét. 

- Meghívlak egy kávéra.

- Te süket vagy? Most mondtam, hogy sietnem kell.

- Mégis itt állsz és velem beszélsz.

- Ha kikerülnélek, valószínűleg utánam jönnél, ahogy az előbb tetted. Amilyen kitartó vagy, valószínűleg haza akarnál kísérni, esetleg elkérni a telefon számomat. Ahogy kinézel, ahogy beszélsz, amilyen közvetlen vagy és ahogy mimikálsz, arra enged következtetni, hogy nagy játékos vagy. Max 25 lehetsz, hacsak nem vagy az az örök fiatal típus, bár az arcodon lévő mélyebb gödröcske nem ezt bizonyítja. Az ujjadon nincs gyűrű, és ahogy leálltál velem beszélgetni, valószínűleg nincsen barátnőd, tehát bárki jó neked aki szembejön veled. Viszont vagy válogatós vagy, vagy pedig szimplán elmebeteg, hiszen nyilvánvaló, hogy figyeltél és direkt jöttél nekem, máskülönben nem tudtad volna, hogy mit iszok, hiszen ez csak egy papír pohár volt. Te viszont tudtad, hogy kávé volt benne, szóval nem csak figyelsz, hanem követsz is.

- Azt a... Ez... A legtöbb lány csak benyögött volna egy egyszavas választ...

- Nem vagyok egy tömeg jelenség.

- Azt látom - mosolyog rám egy újabb próbálkozás kíséretében, de erre már csak felnyögök és szemforgatás kíséretében elmegyek mellette, vállammal meglökve őt. Még hallom, ahogy halkan felkuncog, de első reakciómat, miszerint visszamegyek és beletérdelek a gyomrába, elvetve inkább csak tovább megyek.
Elindulok a gyár felé, ahol találkozni fogunk Se Joon-nal, és gyorsítva a tempón figyelek, nehogy valaki megint követni tudjon.
Mikor meglátjuk egymást, csak egy aprót biccentünk, hogy minden rendben. Én megyek elöl, ő pedig követ pár méterrel hátrébb. Óvatosan, ügyelve, hogy senki se lásson meg minket, bementünk az elhagyatott gyárba, amit évek óta csak mi látogattunk.
- A rendőrtől nem kell paráznunk - kezdi, amint beérünk - Az apja miatt lehet ott, ahol most van. Elég fiatal, szóval nincs valami sok szakmai tapasztalata.
- Oké, ez jó hír.
- Cho Hee! - szólít meg aggodalommal teli hanggal. Nem tetszik ez a sajnálat... - A szüleid gyilkosa... Las Vegas-ban vannak.
- Ezt honnan tudod?
- Cho Hee... Mindig elkeserít, hogy meglepődsz a tudásomon...
- Nagyon vicces Se Joon.
- Oké, a leírásod alapján, az egyik srác Vegas-ban dolgozik az egyik hotel kaszinójában.
- A leírásom alapján? Se Joon, az egy 15 éves leírás volt, tudod, mennyire megváltozhat egy ember?
- Tudom. És mégis... Ez az egyetlen nyomunk.
Igaza van, súgja egy kis hang a fejemben. 15 év óta most először van valami nyom, és mégis ... Félek. Félek, hogy megrohannak az emlékek. Félek, hogy a félelem megbénít majd, és nem tudom lezárni ezt történetet.
- Mi van? Beijedtél? - gúnyolódik Se Joon. Felemeli a kezét, hogy régi szokásához híven megrángassa a fülem, de menet közben elkapom és a háta mögé csavarom a kezét.
- Figyelj - nyögdécsel fájdalmasan - Én is beijednék. Elvégre még kicsi lány voltál, és ha jól emlékszem nagyon sírtál és könyörögtél, hogy vigyázzak rád... Brühühü.
- Se Joon! Én vagyok a főnököd, emlékszel?
- Én meg a nagybátyád!
- A kettő hogy kapcsolódik össze?
- Sehogy, de te is szarul érvelsz! Lehet, hogy ez családi örökség.
Már megint meggondolatlanul fecseg, ahogy mindig is tette. Éppen ezért gondolkodok el, immár ezredjére, hogy ki is az idősebb kettőnk között. És bár Se Joon késői gyerek volt és csak 20 év van közöttünk, ez még így is elegendő lenne, hogy érettebben viselkedjen.
- Elmegyek Vegas-ba még holnap. Te addig figyelj a zsarura.
- Én nem mehetek veled? Vegas-ban még soha se voltam!
- Nem!
- De én találtam meg!
- Tök mindegy - vonom meg a vállam és megfordulok, hogy hazamenjek, de előtte még visszaszólok neki - Küldd át a zsaru aktáját!
Normál ember nem viselkedik így a nagybátyjával. Normál ember... De mi még csak távolról sem közelítjük meg a normál embereket.
A lakásba beérve, ledobom a kulcsot a kis asztalra és a dolgozó szobába megyek a nyomtatóhoz. Látom, hogy már csak egy oldal van hátra, ami eredetileg az első oldal lenne, amin egy kép van.
Még pár másodperc és meglátom a zsarut, aki nyomoz utánunk. Ujjaimmal dobolok az asztalon egy ritmust ami igazodik a nyomtató zajához, ami egy idő után elcsöndesül. Kíváncsian nézek a nyomtató tálcára.
- Ez most komoly? - sóhajtok fel, mikor felismerem a férfit - Kim Myung Soo, jössz nekem egy kávéval...
A képen ugyanis nem más van, mint a srác, aki fellökött délután.
- Szóval ő fog ránk vadászni - mosolygok gúnyosan - Akkor tegyük érdekessé!

Catch me if you can

Prológus

Mindenki hallott már olyan történetet, ahol a szegény, ártatlan kislány rossz társaságba keveredik és nagy bajt okoz magának és talán még valaki másnak is. Természetesen az ártatlan kislány nem tehet semmiről, hiszen kényszerítették. Viszont a rendőr bácsik elfogják, mire a kislány futva rohan apucihoz és anyucihoz. A szülők persze örülnek, hogy a lányuk "jó útra" tért és természetesen minden követ megmozgatnak, hogy szegény kicsi lányuk ne kerüljön börtönbe. A végén elérik, hogy x hónapra felfüggesztett börtön büntetést kapjon a kislány és mindenki mossa a kezét, mintha jól végezte volna a dolgát. És miért is ne tennék ezt? Hiszen a kicsi lányuk jól van, velük van és velük is marad, mert nem engedik ki többet a "szülői biztos kézből", tovább élik a tökéletes világukat, ahol a kislányból egy elcseszett hercegnőt faragnak, aki majd az unokáinak egy kakaóval a kezében meséli el ezt a történetet... És a rosszfiúk? A rossz társaság? Akik elcsábították a szegény kislányt? Természetesen elnyerik méltó büntetésüket, ugyancsak fiatal életük egyik legmeghatározóbb évét adják. Vagy akár többet is. De kit izgatnak a rosszfiúk, ha a kislány jól van, nem? Hiszen ő a történet főhőse, nem?

 Ebben a történetben nem. Még csak helyet sem kap. Szegény kislány helyett rosszfiú. A rossz társaság. Aki elnyeri méltó büntetését. Vagy mégsem? Mi lenne, ha rossz társaság helyett a "banda" szót használnám? Vagy inkább "maffia"?
Szóval van ez a maffia, ahol a legdurvább dolgok történnek, de még se buktak le még egyszer sem. És ez a főnöknek köszönhető. Bizony, ez a történet a maffia főnökéről szól, a fő rosszfiúról.
Gondolom az már teljesen kiverné a biztosítékot, ha kiderülne, hogy a rosszfiú igazból lány... Pontosan. Egy lány lenne a maffia vezér. Ez már kész őrület, nem igaz?
Akkor ez most bizonyára sokkoló lesz...
A maffia főnöke, én vagyok. Park Cho Hee, és nem létezek.

Epilógus

*fél évvel később*
- Mi Cha! – hangzott fel Sung Min éles hangja.
- Mindjárt kész vagyok. – hazudtam, hiszen még mindig a megfelelő melltartó után kutattam.
- Fél órája ezt mondod. El fogunk késni!
- Mert fél óráig tartott előkotorni ezt a bugyit – dörmögtem, majd hangosabban
hozzátettem - Dehogyis! – kiáltottam vissza. Egy rendezvényre voltunk hivatalosak, amin megünnepeltük az Eun Hyuk-al játszott sorozatot, ami hatalmas siker lett, és az én első filmem premierjét.
Eun Hyukkal megbeszéltük a dolgokat hatszemközt, mert Sung Min ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, főként, hogy mindenkinek a tudomására hozza, hogy együtt vagyunk. A lényeg, hogy Eun Hyuk-al megmaradtunk barátoknak, de ennyi.
- Jó. Tudod, mit? Bemegyek, és nem érdekel, hogy vagy, elindulunk – hallottam hangját, majd pár pillanattal később kivágódott az ajtó. Ott álltam előtte egy falatnyi bugyiban. Hiába, Sung Min olyan alaposan végigmért, hogy kénytelen voltam elfordulni. Végre megtaláltam a szekrényem legalján azt a melltartót, amit csak különleges alkalmakkor viselek, és már éppen magamra akartam venni, mikor egy erős kar fonódott a derekam köré. Finom csókokkal borította el a nyakamat, miközben másik kezével mellkasomon simított végig.
- Azt hittem, sietnünk kell – sóhajtottam.
- Kit érdekel az a szar? – kérdezte, majd szembefordított magával és szorosan magához vont. Ajkával puszikkal halmozott el, mielőtt rátalált volna a számra, és még szorosabban tartott magához. Kézségesen simultam ölelésébe és beletúrtam puha hajába, ami ismét barna volt. A vöröset is imádtam, de nekem ez jön be igazán. Hiszen így találkoztunk.
Két kezét lejjebb csúsztatta egészen a fenekemig, majd felemelt és az ágyra fektetett. Levette zakóját, nyakkendőjét és az ingét, és mindet szépen leterítette a székre, vigyázva, nehogy összegyűrődjön.
Felöltözve se volt semmi, de így…
- Min mosolyogsz? – kérdezte, miközben levette a nadrágját is. Ó, te jó ég! Hogy lehet ilyen szexi? Az elmúlt fél évben nagyon keményen edzett és ez meg is látszott rajta. Továbbra is vékony volt, csak izmos. Nagyon – nagyon izmos. Sung Min visszamászott fölém, és lehelet finom puszit adott a köldökömre, aztán végig, egyre feljebb, egészen a számig.
- Feleségül akarlak venni! – suttogta a számra, mire teljesen lefagytam.
- Hogy?
- Jól hallottad! Feleségül akarlak venni! Azt akarom, hogy csak az enyém legyél! Hogy ne tudjunk egy veszekedés miatt szakítani! Kellesz nekem! – nézett mélyen a szemembe – Tudom, hogy ez nagyon nyálas, de komolyan gondolom!
- Minden rendben – mosolyogtam rá és közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam – És tudod, miért? – kérdeztem vigyorogva, de a fiú csak rázta a fejét – Mert nekem mondtad!
- Akkor… Lee Mi Cha, hozzám jössz feleségül?
- Igen – vágtam rá amilyen gyorsan csak tudtam és hevesen megcsókoltam, amit ő ellentmondás nélkül viszonozott. Végig simítottam a hátán és elégedetten vettem észre, hogy libabőrös lett tőle. Sung Min az oldalamon tartotta egyik kezét, másikkal a nehezen megtalált bugyimat tolta le.
 Hm… Aznap eléggé elkéstünk, de teljesen megérte. Menyasszony lettem. Én! Aki árvaházban nőtt fel! És ha ez még nem lenne elég, annak a férfinak vagyok a menyasszonya, akit a legjobban szeretek a világon. 

Éééés vége

13. rész
,,Ígérem"

 * 1 héttel később *

- Nem! Nem, nem és nem! - kiabálta a rendező - Eun Hyuk!
- Igen? - kérdezte a fiú ártatlanul, amitől akaratlanul is elmosolyodtam.
- Miért csinálod ezt velem? Hm? Miért?
- Hát én, ööö... Nem tudom rendesen átélni a helyzetet - -felelte pár pillanatnyi szünet után.
- Soha nem csókoltál meg lányt? - kerekedett ki a szeme. Erre a kérdésre már hangosan akartam nevetni, ugyanis Eun Hyuk maga mondta, hogy nem kispályás.
- Nem... Úgy értem...
- Csak nem olyan a viszonyunk - segítettem ki a gyöngyöző homlokú fiút - Mivel barátok vagyunk, nehéz elképzelni ezt a dolgot.
- De édesem! Ez egy sorozat! Senki nem várja el, hogy házasodjatok össze a sorozat után!
- Tudom, de nekem is nehezemre esik, egy ilyen hangulatot teremteni, és ettől feszült leszek - hazudtam, hiszen nekem nem volt bajom ezzel a jelenettel, de úgy gondoltam, inkább segítek neki, mintsem, hogy újabb fejmosást kapjon.
- Jól van, akkor legyen a következő. Mivel már úgy is késő van, menjetek el kettesben valahova, így kicsit jobban összeszoktok, aztán holnap felvesszük a jelenetet. Jó?
- Tökéletes! - feleltem boldogan és vigyorogva a fúba karoltam, hogy elrángassam onnan. Elindultunk a helyszíntől és mikor már kellő távolságba értünk, kíváncsian néztem rá.
- Szóval? Mi az igazi ok?
Értetlenül rázta a fejét, mint aki magát a kérdést sem érti, mire kicsit erősebben szorítottam.
- Áá, jó, jó. Elmondom, csak ne szoríts! - megvárta, míg enyhül a szorításom, akkor vett egy mély levegőt és a földre szegezte tekintetét - Tudod én egy kicsit régimódi vagyok... Nem kamerák előtt szeretnék először megcsókolni egy lányt.
- Á, értem - bólogattam - Akkor... Hova megyünk randizni?
- Randi?
- Persze! Nem gondoltad, hogy csak úgy hagyom, hogy megcsókolj, ugye? - kérdeztem tetetett felháborodással.
- Nem. Dehogy gondoltam - nevetett fel.
-Akkor jó! Szóval? Hova megyünk?
- Hozzám - húzta ki magát magabiztosan.
- Első randin? Máris magadhoz viszel? Nem túl gyors ez a tempó? Pff... Még hogy régimódi - motyogtam alig hallhatóan, de ő csak mosolygott. Mikor felnéztem és észrevette a duzzogó fejemet, még szélesebb lett a mosolya, és valami belenyilallt a szívembe. Nem olyan érzés volt, mint mikor Sung Min-nal vagyok, ez teljesen más volt...
- Na és hogy áll a helyzet Sung Min-nal?- kérdezte jóval később, mikor már a kocsijában ültünk.
- Hjaj... Hiszen tudod.
- Nem változott semmi?
- Dehogy változott - sóhajtottam fel reménytelenül - Nem értem, miért érdekel még mindig... Na jó, tudom. Ő volt az első. Minden szempontból és nem hiszem, hogy tudná valaki helyettesíteni.
- Ez nem olyan biztos - felelte némi töprengés után - Figyelj, tudom milyen az első szerelem. Én is azt hittem, hogy senki nem tudja őt pótolni, de aztán jött egy másik lány, aztán egy másik, és egy újabb és...
- Oké, vettem. Sok csajod volt.
- Igen... A lényeg, hogy lehet pótolni az első szerelmet.
- Ó - tátottam el a számat - A nagy és bölcs ahjussi!
- Megint kezded? - ráncolta homlokát, amitől nagyon hasonlított egy duzzogó kisgyerekre.
- Hé, ezekkel a lányoknak is előadtad a bölcs ahjussit?
- Ezt csak neked tartogattam! - nevetett fel és összeborzolta a hajamat, amire normál esetben ugrottam volna, de most jól esett. Lehet pótolni az első szerelmet? Annyira röhejesen hangzik, de ahogy ránéztem Eun Hyuk-ra görcsbe rándult a gyomrom.
A kocsi felhajtott a garázsba, én meg csak ámuldoztam a kivilágított kerttől.
- Ez olyan szép!
- Hát igen... Hé, tudod, mi szép még?
- Micsoda?
- A villanyszámla - felelte halál komoly arccal, belőlem meg kiszakadt a röhögés.
- Ugyan már! Fogadjunk, meg se kottyan kifizetni! - hunyorogtam rá, mintha így átlátnék rajta, és tudnám minden titkát. Eun Hyuk szokásához híven csak mosolygott, amitől megfordult a fejemben, hogy rászóljak ne vigyorogjon annyit, de végül nem tettem. Ilyenkor jó lenne, ha tényleg átlátnék rajta, mert akkor tudnám, mire gondol.
Eun Hyuk ahelyett, hogy a nappaliba vezetett volna egy kisebb szobába nyitott be. Mármint az Eun Hyuk - féle kisebb szobába. Kíváncsian dugtam be a fejem, aztán mint általában ebben a házban, eltátottam a szám hatalmas zongorát látva.
- Daebak! Hát ez gyönyörű! Tudsz rajta játszani? - mutattam a helység közepén terpeszkedő szépségre. A fiú csak bólintott, majd a zongorához lépett és végig simított rajta.
- Játsszak neked valamit? - vonta fel a szemöldökét, mire ismét leesett az állam, de azért hevesen bólogattam egészen addig, míg Eun Hyuk le nem ült. Azt vártam volna, hogy a hatalmas ujjaival durván fogja püfölni a billentyűket, de a következő pillanatban a lélegzetem is elakadt. Eun Hyuk ujjai a fehér billentyűkön enyhén, szinte már simogatva játszottak és a lehető legszelídebb hang szökött ki a zongorából. Hitetlenül néztem rá, keresve a tekintetét, de csak a csukott szemét, hosszú szempilláit láttam, ahogy kisimult az arca, a vonásai annyira megenyhültek, hogy most egyáltalán nem látszott meg a kora. Olyan gyengéden játszott a billentyűkön, hogy szinte azt kívántam, bár én lennék ez a zongora, hogy velem legyen valaki ilyen. De volt még valami, ami egyből feltűnt. A játéka nagyon pontos volt, egyszer sem késett, nem remegett meg, nem ütött félre, olyan volt, akár egy profi. Biztos, rengeteget gyakorolhatott, ha ilyen jó.
És a dal választása... Tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Nincs jobb szó, amivel le tudtam volna írni.
Éreztem, hogy lecsordul egy könnycsepp az arcomon, és a szívem is hevesen kezdett dobogni, mintha futottam volna. A zene elcsöndesült, amiből arra következtettem, hogy véget ért a csoda.
- Miért sírsz? - kérdezte, ahogy hátra fordult.
-Mert ez gyönyörű volt - ültem le mellé. Eun Hyuk rám nézett és ismét csak mosolygott, azzal a mindent tudó mosolyával, de most úgy éreztem, nem maradhat titokban a gondolata.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy milyen gyönyörű vagy - suttogta alig hallhatóan.
- És ezért mosolyogsz? - kérdeztem figyelmen kívül hagyva a torkomban dobogó szívemet.
- Meg azért, mert itt vagy velem, és ez nagyon jó érzés - hajolt kicsit közelebb hozzám.
- Ez a szám - ijedtem meg és inkább a zongorát kezdtem pásztázni - Gyönyörű volt!
- Megtanítsam? - döntötte félre a fejét.
- Lehet? - kérdeztem meglepetten, mire nevetve összeborzolta a hajamat - Hé! - kiáltottam rá megjátszott felháborodással.
- Gyere, harcos pandám! - húzott maga mellé. Már épp rá akartam kérdezni, hogy honnan jött ez a szokatlan becenév, mikor lenyomott pár billentyűt - Most próbáld te! - javasolta kedvesen.
- Oké - bólintottam, majd megpróbáltam ugyanazokat a hangokat lenyomni. Az eredmény siralmas lett.
- Várj, segítek! - mondta és gyorsan rátette a kezét az enyémre. Kissé ledermedtem, a szívem kihagyott párat, mire feleszméltem és hagytam, hogy Eun Hyuk a kezével vezessen - A hangok már jók. Most már csak az ütem kell - magyarázta miközben közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre tudja venni az ujjainkat. És ekkor megéreztem a szívverését, mivel mellkasát vállamhoz döntötte, olyan hevesen vert, félő volt, hogy elájul. Az aggodalom mellett éreztem, hogy elönt a megkönnyebbülés, nem csak én érzek így. Óvatosan ránéztem, mire ő is rám nézett. Teljesen lefagytunk és hosszú másodperceken keresztül csak néztük egymást. Aztán teljesen egyszerre mozdultunk a másik szája felé. Nem voltak kamerák, nem volt stressz.
Éreztem, ahogy a nyelve utat tört a számba és végig simít a szájpadlásomon. Kislányosan mosolyra húztam a szám, mivel csikizett. Hamar kiderült, hogy ez a fajta "póz", nem túl előnyös, ezért az ölébe húzott, én pedig átlendítettem felette a lábam, hogy lovaglópózban tudjak ülni rajta. Úgy tűnt, ez a felállás kényelmesebb, így hagytam, hogy végig simítson a hátamon. Bizseregni kezdett a bőröm, ott ahol hozzám ért, miközben még mindig a számat ostromolta. Minden egyes csókjánál újra éreztem a szúrásokat a szívem környékén, mire meg kellett kapaszkodnom a karjában, nehogy leessek az öléből. Izmos karjába kapaszkodva, eszembe jutott a próbafülkében látott csoda, és kedvem lett közelebbről is szemügyre venni, ezért kitapogattam pólója alját, majd egy gyors mozdulattal lerántottam róla. Azt vártam, hogy ellenkezni fog, esetleg felháborodik, de ehelyett, csak elégedettnek tűnt, mint aki csak erre várt. Kezemet lassan mellkasára tettem, mintha attól félnék, hogy megéget. Mondjuk ebben volt valami, mert a hevesen emelkedő mellkas tényleg nagyon forró volt. Beharaptam az alsó ajkam, mikor észrevettem, hogy tenyerem alatt megfeszülnek az izmai. Ahogy felnéztem láttam, hogy Eun Hyuk vágyakozva nézi a szám, mire előre hajoltam, hogy megadjam neki, amire vágyik. Egyik kezemmel a hajába túrtam és megpróbáltam közelebb húzni magamhoz, másik kezemmel még mindig a felsőtestét simogattam. Mikor ajka levándorolt a nyakamra, kissé felnyögtem, amitől teljesen elvesztette a fejét, és combom alá nyúlva felemelt, és ráültetett a zongorára. Egy pillanatra sem szakadt el tőlem a szája, még szerencsétlen hangszerrel sem foglalkozott, ami szinte visító hangon csendült fel. Lassan végigdöntött a zongorán és beállt a két lábam közé.
Minden olyan tökéletes... lett volna, ha egy vörös hajú fiú nem úszott volna be a fejembe. Hirtelen a beköltözésünk éjszakája villant be, majd az az este, mikor kiderült, hogy bekerült, a vásárlásunk, amikor bemászott mellém a kádba, amikor rosszat álmodtam, és ő segített... És ekkor jöttem rá, hogy nem lehet őt pótolni. Őt nem...
Teljesen lefagytam, amit Eun Hyuk is egyből észrevett. Döbbenten nézett rám, aztán gyorsan ellépett előlem és a pólója után nyúlt.
- Sajnálom - temettem kezembe az arcom még mindig a zongorán ülve.
- Nem. Én kérek bocsánatot. Elszaladt velem a ló. Ne haragudj!
- Az én hibám. Ha nem vettem volna le rólad a pólót - pirultam el. Ezzel már ő sem ellenkezett, hiszen igazam volt. Bár nem akartam, teljes zöld lámpát adtam neki. Most meg nyilván olyan csajnak hisz, aki csak húzza a fiúk agyát. Szuper.
- Igazából nem vagyok ilyen lány - mentegetőztem.
- Tudom - mosolygott rám kedvesen, és immár pólóban elém sétált, hogy finoman megcsókoljon. De ez a csók... Semmi. Azt vártam, hogy térdremegtető lesz, szikra, tűzijáték, akármi. De semmi nem történt. És undorodtam magamtól, pedig tudtam, hogy nem csaltam meg Sung Min-t, mégis szörnyen éreztem magam. De ha tényleg nem tudtam még tovább lépni, akkor mi a franc volt ez az előbb?
- Hazavigyelek? - kérdezte, mikor kisimított egy tincset az arcomból.
- Nem, nem kell. Taxival megyek - jelentettem ki határozottan. Azt hiszem, nem erre a válaszra számított, de a jelen pillanatban az ő lelki állapota izgat a legkevésbé. Tíz perc múlva értem is jött egy taxi, amit Eun Hyuk fizetett ki, holott mondtam neki, hogy nem kell. A taxiban a hideg üvegnek nyomtam a homlokomat, így próbáltam egy kicsit lehiggadni.

*másnap*

- Éééés ennyi! - kiáltotta a rendező. Végre megcsináltuk a csókjelenetet, ami annyit jelentett, hogy mehettünk haza - Látszik, hogy tényleg sikerült összébbrázódnotok. Eun Hyuk arckifejezése teljesen megváltozott. Látszott rajta a szeretet! - kiáltott fel vidáman, mire nevetve meghajoltunk és mormogtunk egy "köszönöm"-öt. Visszaöltöztünk az utcai ruhánkba, majd a lépcsőn sétáltunk le.
- Nincs kedved eljönni velem egy cukrászdába? - mosolygott le rám Eun Hyuk.
- Nem tudom... Nem úgy vettem észre, hogy a környéken van cukrászda.
- Itt nincs is, viszont a plázában van - mutatott el az utca végében lévő szebb napokat is megélt épület felé. Megadóan sóhajtottam és hagytam, hogy húzzon az épület ajtajáig. Bent megkerestük a cukrászdát, majd rendeltünk. Leültünk az üvegfal elé és miközben beszélgettünk, nagyot kortyoltam a karamellás cappuccino-ból, de ahelyett, hogy a számba folyt volna, egy része az ajkam fölött ragadt. Tekintetemmel azonnal szalvéta után kutattam, miután szám elé rántottam a kezem. Az asztalon nem volt semmi, amivel letörölhettem volna a karamellát, ezért Eun Hyuk felé fordultam.
- Van egy zsebkendőd?
- Minek az ide? - hajolt át az asztal felett, és elhúzta a kezem, majd először a szám fölött csókolta le a habot, aztán a számról is letakarította az, akkorra már nem létező maszatot. Pár pillanatig csak pislogtam, aztán elhúzódtam tőle.
- Ne haragudj, de nekem ez nem megy! - álltam fel és rá se nézve kiszaladtam a boltból. Nem jutottam messzire, mikor egy kéz ragadta meg a csuklómat és rántott vissza.
- Mi Cha! Minden  rendben? - kérdezte idegesen. Hangjától lefagytam. Tényleg lehetséges, hogy ő az? Felnéztem rá és tátva maradt a szám. Tényleg ő volt. A fiú, akit szeretek. Az egyetlen.
Annyi mindent akartam neki mondani, de hirtelen csak annyi történt, hogy elsírtam magam. Ekkor lépett ki az ajtón Eun Hyuk, aki valószínűleg rendezte a számlát.
Sung Min elengedett, mielőtt a fiú felé kezdett lépkedni sűrűn káromkodva.
- Mit csináltál vele? - kérdezte és ökölbe szorított kezét meglendítette, így eltalálta Eun Hyuk-ot. Automatikusan a szám elé kaptam a kezem, megfeledkezve a könnyáztatta arcomról, és csak pislogni tudtam. Eun Hyuk megdörzsölte az állkapcsát és vészjóslóan nézett Sung Min-ra.
- Semmi közöd hozzá - köpte ki a szavakat, mintha egy féreghez beszélne. Ez meg is hozta az eredményt, Sung Min ökle másodszor is lecsapott.
- Mit műveltél vele, te ****?! - ordibálta, hogy már kezdtek felénk pislogni az emberek.
- Ha ennyire tudni karod - mondta és közelebb lépve hozzá, behúzott egyet a gyomrába - Még akkor sincs hozzá közöd.
Láttam, hogy Sung Min feje eltorzul, szeme elsötétül, így gyorsan rácsimpaszkodtam a karjára.
- Ne! kérlek! - kerestem tekintetét, de a fiú éppen arra készült, hogy lesöpörjön magáról - Sung Min - estem kétségbe, mire végre rám nézett, ezért gyorsan kihasználtam a helyzetet - Ne csináld, kérlek! Kérlek! - könyörögtem, mire végre bólintott és ellépett Eun Hyuk-tól.
- Menjünk haza! - kértem, mire ismét bólintott és rákulcsolta ujjait az enyémekre, hogy úgy menjünk. Abban a pillanatban nem volt időm örömtáncot  járni, hanem sietősen lépkedtem a még mindig ideges fiú mellett. Kocsijához vezetett, majd kinyitotta az ajtót.
- Szállj be! - biccentett az ülés felé. Eszem ágában sem volt vitatkozni vele, ezért szó nélkül pattantam be a kocsijába. Sung Min becsapta az ajtaját, majd megkerülte a kocsit és ő is beszállt.
- Sung Min... - kezdtem óvatosan - Biztos, hogy rendben van, ha így vezetsz? - kérdeztem, mire jutalmul kaptam egy mérges pillantást. Ajkamat harapdálva állapítottam meg, hogy jobb ha most csöndben maradok.Az ablakon kifelé bámulva igyekeztem nem azzal törődni, hogy milyen gyorsan megyünk. A sebességkorlát jócskán túllépése miatt, hamarabb hazaértünk. Jóval hamarabb...
Sung Min kiszállt a kocsiból, így én is követtem. Csak mikor már beértünk és ő a konyhába ment, tűnt fel, hogy véres a keze.
- Mi történt? - kérdeztem és igyekeztem mellélépve jobban megnézni a kezét, amit a víz alá tartott.
- Semmi - morogta és kicsit odébb fordult, hogy ne lássam.
- Sung Min...
- Nézd Mi Cha, nem történt semmi. Oké?
- Nem, nem oké. A semmitől lett véres a kezed?
- Mi Cha - nézett rám fáradtan.
- Nem - tettem csípőre a kezemet - Mi történt?
- Kikészítesz - sóhajtotta, majd lehajtotta a fejét - Mikor behúztam neki a foga végig szántotta a kezemet.
- Mutasd! - nyújtottam felé a kezem.
- Mi Cha - nyögött fel.
- Choi Sung Min! - visítottam. Sung Min ismét sóhajtott, aztán esetlenül a kezembe dobta a kezét.
- Hű! Jó erős fogai vannak! - csodálkoztam, miközben a több mint 4 centis sebet néztem.
- Biztos láttad már belülről is - húzta el a kezét. Makacsul visszahúztam és inkább hallgattam.
- Ezt le kell fertőtleníteni. Nézd! - mutattam a seb belsejébe - Már most koszos... Várj egy kicsit - mondtam és a kanapéra mutattam, hogy várjon meg ott. Sung Min engedelmesen a kanpéra ült, én pedig a fürdőszobába rohantam fertőtlenítőért és sebkötöző gézért. Mikor visszaértem leguggoltam a fiú elé, hogy leápoljam a kezét. Éreztem, hogy néz, szinte kilyuggatta a koponyámat.
- Kész - jelentettem ki, kis mosollyal, mikor felnéztem. Sung Min a másik kezével megérintette az arcomat. Alig volt érezhető, mégis sokkal jobban esett, mint bármi más az utóbbi 3 hónapban. Olyan jó érzés volt, és az is, ahogy ott ült előttem, ahogy nézett, azokkal a gyönyörű szemeivel, amiktől egyből beleszerettem, már a legelső találkozásunknál. Felszakadt bennem valami, az emlék és a finom érintés hatására, éreztem, hogy végig folyik egy könnycsepp az arcomon.
Sung Min szeme kissé elkerekedett, amitől tudtam, hogy meglepődik, de egyből utána letörölte a könnyemet.
- Mondtam már... Utálom látni, ahogy sírsz - suttogta. Csak ennyit mondott és én tudtam, hogy nem csak én szeretem még. Az érzés kölcsönös. Mosolyogva előrehajolt, hogy finoman megcsókoljon. Ajkát olyan puhán érintette a számhoz, mint az első csókunknál. Pont ugyanolyan volt. Ugyanolyan jó, ugyanolyan finom. És pont ugyanolyan érzéseket váltott ki belőlem. Ha addig nem lettem volna biztos, akkor most már igen, Eun Hyuk tévedett. Nem számít, ki jön, vagy hányan jönnek, az se, hogy mennyire próbálkozunk... az első szerelmet csakis egyszer élhetjük át, egy emberrel.
Sung Min kicsit eltávolodott, amit sajnálkozva vettem észre, de egyből elszállt, mikor észrevettem a szemében tükröződő boldogságot. Nem volt szükség felesleges szavakra. Csak ő kellet, meg én. És ahogy néztük egymást, tudtuk, hogy minden rendben van. Minden.
- Csak ígérd meg, hogy nem hagysz el! - vált komorrá Sung Min arca.
- Ígérem - mosolyogtam rá.
- Szeretlek, Mi Cha!
- Én is szeretlek Sung Min! - hajoltam vissza szájához, hogy megpecsételjük az ígéretemet és a kapcsolatunk újra kezdését... Nem is. A folytatását. Mert mindent ott folytattunk, ahol 3 gyötrelmes hónappal korábban abbahagytunk.

12. rész
,,Szóval igen, még mindig szeretem."

-Choi Sung Min-t már azóta ismerem, hogy betettem a lábamat a CCM-be. Csomó ideig csak barátok voltunk, aztán elmentünk egy vidámparkba. Pf... Alig négy hónappal később már össze is költöztünk. Tök jól megvoltunk-tettem hozzá sietve, mikor észrevettem a fiú kikerekedett tekintetét-Azt hittem, hogy minden rendben van és, hogy a veszekedések csak átmeneti időszak a banda és az ügynökség miatt, aztán jött egy telefonhívás a menedzserüktől. Elmondta, hogy tud a kapcsolatunkról és ha nem akarom, hogy Sung Min-t kirúgják, akkor szakítsak vele. Ez kábé 3 hónappal korábban történt... Szóval igen, még mindig szeretem.
-És ő?-kérdezte, mikor befejeztem.
-Ááá, dehogy... Örökre leírtam magam a szemében. Szerintem soha nem lesz más érzelme felém, mint a gyűlölet. Hallottad a nemrég kijött számukat? A Don't tease me-t?-mikor egy bólintással válaszolt folytattam-Azt ő írta.
-Nee..-döbbent meg-Azt tényleg ő írta? Zseniális lett!
-Ja, kár, hogy nem ő komponálta hozzá a zenét. Biztos nagyon szép dal született volna-mondtam cinikusan és a fejemben megjelent egy dübörgő metál szám, aminek minden sora után azt üvöltik, hogy gyűlöllek. Elhúztam a számat a gondolatra, mire a fiú elmosolyodott és az üres üvegekre mutatott egy elismerő füttyentés mellett.
-Szerintem menjünk. Biztos, késő van már.
-Oké...-álltam fel, de a suju miatt majdnem összeestem. Eun Hyuk hitetlenkedve rázta  a fejét, majd leguggolt és a hátára mutatott.
-Szállj fel!
Laposakat pislogtam, miközben igyekeztem felfogni, hogy mit kért tőlem. A hátára borultam mindenféle tompítás nélkül és akaratom ellenére beleszagoltam a nyakhajlatába. Eun Hyuk eközben felállt és átkulcsolta a lábamat. Teljesen hozzásimultam, amit egyszerre éreztem magam nyugodtan és megszégyenülten, amiért egy másik férfi hátán csimpaszkodok, akár egy kis majom, ahelyett, hogy Sung Min után sóvárognék...
-Ezek után már elvárom, hogy meghívj ebédre-zökkentett ki mosolygós hangja saját magam szapulásából. Nyögve borultam vissza a menedéket adó hajlatba és motyogni kezdtem:
-Rendben, rendben. Csak vigyél haza. Álmos vagyok...-igyekeztem elnyomni egy ásítást, aminek az lett a vége, hogy a szám hozzáért a nyakához, mire megmerevedett. Ahogy észrevettem, hogy megálltunk, egy kicsit hátrébb húzódtam, de csak annyira, hogy még ne legyen feltűnő. Nem akartam bocsánatot kérni... Ahhoz túl finom volt a puha bőre.
-Akarsz oppának hívni?-jött hirtelen a kérdés.
-Nem-vágtam rá azonnal-Azt ki kell érdemelned.
-Cipellek a hátamon-nevetett-Ez nem elég?
-Nem. Ennél még sokkal többet kell tenned-sóhajtottam Sung Min-ra gondolva, miközben Eun Hyuk beültetett a kocsiba. Nekem nem kell egy másik oppa. Nekem csak Sung Min kell. 
Eun Hyuk gyors léptekkel megkerülte a kocsit és beült a vezető ülésbe, majd várakozóan rám nézett. Összeráncolt homlokkal próbáltam végig gondolni, hogy mit várhat tőlem, de semmi sem jutott eszembe, ezért megpróbálkoztam egy kérdéssel.
-Ebben van ülésfűtés?-kényelmesen elhelyezkedtem és sikerült visszatartanom egy elégedett nyögést, amikor megéreztem a meleget a vesémnél. Sajnos a lecsukódó szemhéjakat és az ezzel járó látogatást az álmatlan álomban nem tudtam elfojtani.
Valami zavarta a szememet. Lassan felemeltem a pilláimat, de azonnal megbántam és szorosan behunyva a szememet fordultam a hasamra. A napsugarak olyan erővel sütöttek be az ablakon, hogy szinte kiégett a retinám. Csak akkor döbbentem rá, hogy valami nem stimmel, amikor már a fejem valahol a párnában volt és igyekeztem minél lejjebb kerülni. A mi hálószobánkban az ágy hátoldaláról süt be a napfény, nem pedig szemből. Úgy ugrottam fől, mintha megcsíptek volna. A szobában körülnézve elakadt a lélegzetem a legmodernebb bútorok láttán. A mi házunkban lévő bútorok se volt lepukkant, de ezt a fényűzést nem érte utol. Óvatosan kimásztam az ágyból, majd gyors léptekkel az ajtónál termettem. Lenyomtam a kilincset, és egy hosszú folyosón találtam magam, ahol a folyosó végén egy újabb ajtó várt. Elgondolkozva néztem vissza a szobába, mintha attól tartanék, hogy rám ugrik egy baltás gyilkos.
-Mint egy horror film-dünnyögtem magam elé és egy hatalmas lélegzetvétel után elindultam, hogy az újabb ajtót kinyitva egy hatalmas szobában találjam magam. A szinte üres szobában nem láttam több nagyobb bútort egy kanapénál, ami a szoba közepén terpeszkedett, rajta pedig egy fekete hajú férfi, csészével a kezében. Aprót köhintettem, hogy jelezzem, nincs egyedül, mire felém fordult Eun Hyuk.
-Felébredtél?-kérdezte egy nagyon is ismerős kedves mosollyal. Sung Min-dobbantotta a szívem.
-Hm-bólintottam-Hol vagyok?
-A házamban-vont vállat, mintha természetes lenne, hogy ekkora háza van.
-Ez a te házad?-kérdeztem kikerekedett szemekkel-Te itt élsz?
-Igen-felelte kissé összehúzott szemekkel, mint aki méreget.
-Oké, már csak két kérdésem maradt-kezdtem, Eun Hyuk pedig kissé felém fordult és várakozóan felvonta az egyik szemöldökét-Mit keresek itt? És mi ez a ruha rajtam?-mutattam magamra hisztérikusan.
-Rendben tette le a csészéjét az előtte álló dohányzó asztalra-A sujutól kidőltél, mielőtt elmondtad volna a címedet, úgyhogy nem tudtam, hogy hol laksz, szóval idehoztalak. Ami pedig a ruhádat illeti... ne izgulj. Nem én voltam.
-Akkor?-vontam fel a szemöldököm, őt utánozva. De ahelyett, hogy válaszolt volna, csak megnyomott egy gombot, mire két szobalány szaladt be.
-Na ne-hüledeztem és igyekeztem csukva tartani, holott az állam nagyon kíváncsi volt a padlóra-Szobalányok is vannak?
-Persze-vont vállat és a két lányra nézett-Adjátok vissza neki a ruháit.
-Igen-hajoltak meg és mellém siettek-Erre jöjjön-kértek, de közben szinte rám se néztek. Annyira furcsa volt, hogy addig forgattam a fejem, míg meg nem találtam a frufruja alatt a szemeit, amik lesütve a földet pásztázták.
-Szia-döntöttem meg a fejem egy picit-Lee Mi Cha vagyok!
Bemutatkozásomtól annyira meglepődött, hogy boci szemeivel úgy bámult rám, mintha egy földönkívüli lennék.
-Most mit csinálsz?-fürkészett Eun Hyuk vigyorogva. Válasz helyett csak leintettem és visszafordultam a két lány felé.
-Hogy hívnak?-kérdeztem a frufrustól, aki döbbenettől eltátott szájjal bámult rám. Addig meg se mozdult, amíg fel nem vontam a szemöldököm, akkor azonban ismét a földet kezdte pásztázni.
-Sajnálom-hajolt meg, majd hozzátette- Park Ji Yoon vagyok-hajolt meg ismét. Hitetlenkedve fordultam Eun Hyuk felé.
-Mit csináltál velük?
-Nem értem, mire gondolsz...
-Ó, igazán? Oké, akkor segítek. Szerinted nem furcsa, ahogy viselkednek? Nyilvánvalóan idősebbek nálam, mégis úgy viselkednek velem, mintha minimum 200 éves lennék...
-Na jó, először is nálad mindenki idősebb, maximum egy újszülött nem...-jegyezte meg, mire beszívott ajkakkal készültem a támadásra-Másodszor pedig szerintem ez normális. Te most egy vendég vagy, tisztelettel kell bánniuk veled.
-Eun Hyuk-ah!-szóltam rá-Nem is tudtam, hogy ilyen életet élsz...
-Milyet?
-Ilyen elkényeztetettet-vágtam hozzá egy párnát, amit a kanapáról loptam el.
-Ez nem igaz-nevetett, mielőtt felkaptam volna egy újabb párnát és támadásba lendültem volna. A párna csücskét markolászva ütögettem a fejét, ami előle párszor kitért, majd megragadott a csuklómnál és úgy fordított, hogy neki háttal álljak, így tökéletesen tudta bökdösni a bordáimat. Vergődtem a karjai között, és visítoztam, ahogy ujjai a bordáim közé ért. Igyekeztem megfeszíteni az izmaimat, hogy ne érezzem annyira a bökéseit, így meg tudtam fordulni, hogy ellentámadásba lépjek. Ez a stratégia kábé addig volt tökéletes, amíg meg nem csúsztam az egyik földön heverő párnán és el nem dőltem. Eun Hyuk próbált utánam nyúlni, hogy megtartson, de csak azt érte el vele, hogy én a díványra estem, ő pedig rám.
Hangosan nyöszörögtem és ficánkoltam, vagy legalábbis próbáltam, de meg se mozdult.
-Nagyon nehéz vagy!-emlékeztettem, nehogy elfelejtsen és agyonnyomjon.
-Igen? Milyen kár. Hirtelen elálmosodtam-vigyorgott és egy lehetetlenül kamu ásítás után a nyakamra dőlt, és egyenletesen kezdett lélegezni.
-Ennyire pocsék alakítás után elcsodálkozom, hogy színész vagy. Szállj le rólam!
-Látod? Nem kellett volna megütnöd.-suttogta a nyakamra. Leheletétől libabőrös lettem
-Azt felfogtad, hogy egy párnával ütöttelek meg? Az egy puha, alig húsz dekás párna volt, te meg egy...-ajkamba haraptam az öltözős tükörben látottak emlékétől. Hirtelen kipirult arccal néztem a fiú szemébe.
-Egy?
-Csak szállj le rólam!-visítottam kétségbeesve.
-Rendben, rendben-nevetett, utána két lábam közé térdelt egy lábával, kezeivel pedig a fejem mellett támaszkodott meg, és mélybarna szemeivel tanulmányozni kezdett-Így jobb?-suttogta picit félre döntve a fejét.
-Öhm...-nyöszörögtem, de igyekeztem emberi hangot is kiadni-Tudod, hogy ez egy kegyetlen póz számodra?
-Miért?-nevetett, mielőtt megemeltem a két lába közé szorult térdem. Összevont szemöldökkel nézett kettőnk közé, és észrevette, hogy elég veszélyes helyzetben van. Úgy pattant fel, mintha parazsat tartottam volna alá. Hagytam, hogy fölhúzzon, mielőtt érdeklődve néztem körül a szobalányok után kutatva.
-Hova tűntek?
-Nyilván kimentek-vont vállat-Miért?
-Csak fel akartam öltözni-magyaráztam, mire Eun Hyuk megnyomta az előző gombot és ugyanaz a két lány szaladt be.
-Adjátok vissza a ruháit-hangzottak el ismét a parancs szavak, mire a lányok meghajoltak 
-Talán légy szíves!-sziszegtem indulatosan. A fiú csak védekezően maga elé húzta a kezét. A szobalányok ismét felkértek, hogy kövessem őket ki a szobából, ahol újra egy folyosón találtam magam. Ezen a folyosón azonban több ajtó is volt és a végén egy lépcső, amely levezetett az előtérbe. A lépcső közepén járhattunk, amikor két másik szobalánnyal találkoztunk, akik a fal mellé ugrottak és mélyen meghajoltak előttem. 
-Pff... A kis elkényeztetett-dörmögtem olyan halkan, hogy senki más ne hallja és arra a szobaajtóra néztem, ahonnan kijöttünk.

-Kösz, hogy hazahoztál-mondtam neki a kocsiban a házunk előtt.
-Ugyan. Most már tudom, hol kell zaklatni-felelte komoly arccal, mire kigúvadt a szemem-Nyugi, csak vicceltem-nevetett szárazon, mire csatlakoztam a megjátszott nevetéshez.
-Figyelj, ami a tegnap estét illeti-kezdtem volna, de feltartott keze félbeszakított.
-Ne aggódj, nem mondom el senkinek-ígérte.
-Köszönöm-néztem rá hálásan, és olyasmit láttam, amit eddig még soha. Mármint, jó, nyilván eddig is tudtam, hogy iszonyú helyes és férfias (a kocka hasáról már nem is beszélve), de ez most más volt... Nagyon más. Tekintete szinte rabul ejtett, nem tudtam másfelé nézni, csak őrá. Már azon voltam, hogy mindjárt nyelek egyet, vagy megnyalom a számat, mikor végre megszólalt.
-Hát akkor...  Vigyázz magadra!-biccentett, mire rámosolyogtam és kiszálltam az autóból
-Hé!-kiáltott utánam-Ha bemész, ne ijedj meg!-figyelmeztetett, majd még mielőtt kérdezhettem volna bármit, elhajtott.
-Megijedni?-duruzsoltam halkan, még akkor is, mikor már beléptem a házba.
-Hé!-kiáltott rám egy ismerős férfi hang, mire ijedten rezzentem össze-Mégis mit képzelsz? Nem töltöd itthon az éjszakát, aztán egy fiú kocsijából szállsz ki?!-Sung Min szemei szinte szikrákat szórtak.
-Miért? Nem lehet?-kérdeztem vissza szemtelenül.
-Nem!-vágta rá azonnal és követett a konyhába.
-Miért nem?-faggattam most már én is ingerülten. 
-Mert csak!-felelte hangosabban.
-Téged mit érdekel, hogy mi van velem? Nincs semmi közöd hozzám!-ráztam a fejem.
-De igen, van!-kiáltotta, majd megragadta a tarkómat és a szájára húzott. Másik kezével ölelve vont magához, én viszont csak álltam ott, még a szememet sem hunytam le. Egyszerűen csak néztem az arcát és arra gondoltam, hogy ez csak álom lehet...
-Mi Cha-rázogatott egy kéz finoman-Ébredj! Itt vagyunk!
-Hmmm mmmm....-nyöszörögtem, mielőtt kipattant volna a szemem-Tényleg csak álmodtam?-kérdeztem csalódottan.
-Micsodát?-puhatolózott Eun Hyuk.
-Semmit-legyintettem, majd megköszöntem a fuvart. Aztán gondoltam felhozom a tegnap este történteket- Eun Hyuk... Amit tegnap mondtam, azt csak te tudod. Senkinek se mondtam el, és valószínűleg ha nem itattál volna velem suju-t, neked se mondom el. Szóval, ha lehetne, akkor...
-Nem mondom el senkinek-vonta meg a vállát-Bízhatsz bennem.
Bár ebben kételkedtem egy kicsit, azért mosolyogva bólintottam és elköszöntem tőle. Miután elhajtott, beléptem a házba, ahol senki se üvöltözött velem. Tényleg csak egy álom volt...