6. rész
Nem mindennapi reggelek

Másnap reggel egy szuszogó mellkason ébredtem, ami bár kényelmes volt, azért zavart is... Hogy a frászba került ez már megint a fejem alá?! Nem úgy volt, hogy ő kint alszik a kanapén? Fejemet felemelve ránéztem a békésen alvó fiúra, aztán lassan visszafeküdtem a mellkasára, de valami nem stimmelt. Pólója aljához nyúltam, aztán lassan felhúztam azt. Kikerekedett szemekkel tapasztaltam, hogy legutóbbi "találkozásunk" óta mennyire megizmosodott. A hirtelen hideg hatására mozgolódni kezdett, mire ijedten rántottam vissza a pólóját és ültem fel. Sung Min nyöszörögve kelt fel és várakozóan nézett rám.

-Te mit csinálsz?-szögeztem neki. A fiú még mindig csak nyöszörgött, majd kifelé fordult az ágyon.

-Aludni próbálok-dörmögte morcosan. 
-És megtudhatom, hogy miért itt? Egyáltalán hogy jöttél be?
-A lábamon-morogta egyre eltorzultabb hangon.
-De...-kezdtem, csak a fiú idegesen felült és közbevágott.
-Naponta csak 4-5 órát alhatok! Az Isten szerelmére, 2 éven belül most kapok először szabadságot! Hagy élvezzem már ki!-kiáltotta ingerülten. Visszadőlt az ágyba és párnáját a fejére húzta.
-Nem is tudtam, hogy szabadságon vagy...-suttogtam a lehető leghalkabban. Sóhajtva kimásztam az ágyból és a konyhába sietve összefogtam hajamat.  Sietősen előkapkodtam az alapanyagokat és összedobáltam őket. Mikor kész lettem, elégedetten pakoltam rá egy tálcára és visszamentem az alvó fiúhoz. Lassan nyitottam be, aztán az ágyhoz csoszogtam és leültem a fiú mellé.
-Sungmin-ah-böködtem óvatosan.
-Hm?-morogta a párnába.
-Csináltam reggelit-tartottam felé. A fiú szemei hirtelen kipattantak és csodálkozva meredt rám.
-Ezt-mutatott a tálcára-Ezt nekem csináltad?
-Aha-bólintottam, aztán megvártam, hogy felüljön és kezébe nyomtam a tálcát.
-De ezt miért... Miért csináltad?-kérdezte értetlenül. Kissé mosolyogva megvontam a vállam. Miután a fiú döbbenten pásztázta a tálcán lévő ételeket úgy gondoltam, elmegyek vásárolni. A boltban direkt Sung Min kedvenceit vettem, csakhogy ezzel is jobb legyen a szabadsága. De amikor 20 perccel később hazaértem, az üres lakás fogadott. Hiába néztem be minden szobába, sehol se találtam. Csalódottan léptem be a konyhába, ahol a hűtőn egy cetli fogadott. 
,,Köszi, egész finom volt... El kellett mennem valahova, de este hazajövök. Elvárom, hogy valami finomat csinálj!"
-Ch... A kis paraszt-dünnyögtem ajkamba harapva, majd vigyorogva pillantottam ismét a cetlire. "Hazajövök"... Ezzel az egy szóval elérte, hogy a konyhában fel-le futkározzak, mint valami mérgezett egér. Először is azért, mert visszajön, másodszor még mindig ezt a házat tekinti "hazának" Sungmin kedvenc ételeit főztem, amikor benéztem a hűtőbe és rám esett egy doboz tejszínhab. Erről eszembe jutott az a reggel, amikor egy ilyennel játszottunk. 

~Fél évvel ezelőtt egy kora reggeli órában
Lassan settenkedtem a villanypózna előtt ácsorgó fiúhoz. Mikor mögötte voltam, kezeimet szemeire tapasztottam.
-Hmm... Vajon ki lehet azaz ember, akinek ennyire puha kezei vannak?-kérdezte komolyságot tettetve, de hangján lehetett hallani, hogy mosolyog.
-Hmm... Nem is tudom. Lehet, hogy egy emberrabló?-kérdeztem vissza, miközben leengedtem a kezemet és a fiú is megfordult.
-Emberrabló?-kérdezte szórakozottan-Nem vagy te ahhoz egy kicsit túl szép?
-De igen, de a rossz dolgok sem csúnyák-érveltem, mire mosolyogva magához húzott egy ölelésre.
-Mit szólsz?-kulcsolta össze ujjainkat-Ma van a napja, hogy összeköltözünk.
-Tudom-néztem rá vigyorogva-Boldog vagyok!
-Én is. De még nem voltam abban a házban. Szép?
-Persze! Hjá! Hiszen én választottam!
-Igen, de azért remélem, nem rózsaszín lesz a házunk-morogta alig hallhatóan. Kicsit belebokszoltam vállába. 
-Mi bajod a rózsaszín házzal?
-Hmm... Nem is tudom. Mondjuk, hogy rózsaszín?-kérdezte szemembe nézve. Nevetve meglöktem egy kicsit. Aztán elmentünk a házunkhoz, ahol már bevitték az összes bútort, így nekünk csak tologatni kellett őket. Az egyik fotelnek teljesen neki feszültem, majd megmozdítottam... 2 cm-re.
-Nem segítenél?-kérdeztem szemrehányóan a nevető fiútól.
-Nem. Jobb nézni-jelentette ki határozottan, majd beleült a fotelbe és vigyorogva nézett fel rám, várva a reakciómat.
-Szuper! Ha eddig meg tudtam mozdítani, akkor most már tutira nem- dörmögtem sértetten és megpróbáltam kikerülni a fiút, hogy valami mást toljak arrébb, de megbotlottam a fiú lábában és beleestem az ölébe. Sung Min érdeklődve nézett rám.
-Nagyszerű. Pont így terveztem-mosolygott magabiztosan.
-Meg akarsz halni?-kérdeztem fenyegető hangon.
-Ugyan már! Te estél el!
-De csak mert megbotlottam a lábadban!
-Akkor ez az én hibám?-kérdezte egyre szélesebb mosollyal.
-Igen-vágtam rá kapásból.
-Mondtam már, hogy aranyos vagy, amikor idegeskedsz?
-Ne nézz így rám!-fenyegettem meg, mikor bevetette az ellenállhatatlan tekintetét.
-Hogy?-kérdezte tettetett értetlenséggel.
-Argh! Hát így!-mutattam arcára, a fiú elkapta a karomat karomat és szájához rántott. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy derekamat simogassa, miközben én hajába túrva közelebb húztam magamhoz, ami szinte lehetetlen volt, tekintve, hogy még mindig ölében ültem. Sung Min egyre hevesebb volt, egyre többet akart. Igyekeztem tempót tartani vele, de mikor keze a pólóm alá csúszott, ijedten toltam el magamtól. Sung Min értetlenül nézett rám, amitől elszégyelltem magam.
-Bocsánat... Én csak...-próbálkoztam vörösödő fejjel.
-Ne, semmi baj... Én siettettem-zavarodott meg ő is.
-Mi lenne, ha inkább pakolnánk?-kérdeztem gyorsan témát váltva.
-Jó, persze-bólogatott, mire kipattantam öléből. Amilyen gyorsan csak lehetett kerestem egy másik bútort, amit tologathattam... És mit találtam meg? Hát persze, hogy egy nagy, és nehéz szekrényt...
-Szerintem hagyd, majd én!-nevetett visszafogottan.
-Ööö... Oké, köszi-suttogtam még vörösebb fejjel. Másik dolgot kezdtem pakolni, ami most könnyű volt. Estére befejeztük a pakolást és mivel a falakat már korábban lefestették, elégedetten dőlhettünk hátra. Illetve Sung Min dőlhetett hátra, engem emésztett a bűntudat, amiért magamtól. Másrészt viszont bekapcsolt a vészjelző...
-Elmegyek fürdeni-jelentett be, mire a fiú bólintott. Arra gondoltam, hogy tényleg megbántottam őt. Miközben magamra engedtem a vizet, éreztem hogy egy egyre erősebb félelem kerít hatalmába. Rengeteget gondolkoztam, és végül rájöttem, hogy nem kell ettől félnem. Végül is ez egy természetes dolog, és nem is egy ismeretlennel készülök megtenni, hanem Sung Min-nal, a világ legédesebb pasijával. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, vettem egy mély levegőt. A fiú az ágyat rendezgette, mikor beléptem a hálószobába.
-Kész vagy?-kérdezte a párnát igazgatva.
-Igen-bólintottam, majd mögé sétálva átöleltem derekát. Dermedten állt egy pillanatig, aztán kiegyenesedve felém fordult és várakozóan nézett rám. Lábujjhegyre álltam, hogy finoman megcsókolhassam. Sung Min azonban még mindig mozdulatlan maradt, ezért kissé elpirulva elhúzódtam tőle. Lesütött szemekkel álltam előtte és a szégyentől szinte elsüllyedtem... De valami mégis megtartott, méghozzá Sung Min keze, ami tarkómhoz simult és ajkához rántott. Most viszont ő is finom volt, mintha tudatosan visszafogta volna magát. Keze pólóm szegélyével játszadozott, mint aki fél, hogy mi történik, ha megteszi. Igyekeztem megkönnyíteni a dolgát azzal, hogy én is pulcsija aljához nyúltam és a pulcsi alatt hátára tettem kezeimet. Ezt teljes zöld lámpának vette, mert következő pillanatban ő is benyúlt a pólóm alá és hátamat simogatta. A furcsa érzéstől, miszerint bőr, bőrrel találkozik, megrogyadozott a térdem. Még szerencse, hogy Sung Min nyakába kapaszkodtam, különben simán földre ültem volna. Kissé tétován, de megindultunk az ágy frelé, ami szerencsére csak pár lépéssel arrébb volt. Valahogy bedőltünk, majd a fiú fölém mászva már nem csak ajkaimat csókolta, hanem nyakamat és vállamat is, amiről időközben lecsusszant a ruha.
-Figyelj-lihegte levegő után kapkodva-Nem kell ezt csinálnunk csak azért, mert összeköltöztünk. Ha nem akarod, akkor nem...
-De akarom-néztem mélyen szemébe. Sung Min mosolyogva visszahajolt a számra, aztán... Aztán hagytam, hogy történjenek a dolgok, szépen, egymás után...
Kora reggel a napsugarak melegségére ébredtem föl. A takaró éreztem, hogy Sung Min keze a derekamat öleli. Euforikus hangulatban voltam a tegnap történtek után. Eszembe jutott, hogy jó lenne egy kis kávét inni, ezért kimásztam az ágyból és felvettem a földről Sung Min pulcsiját. Mikor már rajtam volt, orromhoz emeltem és ráérősen szagolgatni kezdtem. Kitámolyogtam a konyhába és felrántottam a hűtő ajtaját. Ironikus, hogy ahhoz képest, hogy mennyire a föld fölött lebegtem, milyen jól elkaptam a felém repülő tejszínhabot. A kávéról megfeledkezve eszembe jutott valami más. Kezemben még mindig a flakonnal léptem az igazak álmát alvó fiúhoz. Kezébe tejszínhabot fújtam, majd ujjaim hegyével végig simítottam orra vonalán. Sung Min ráncolva húzta össze szemöldökét, de keze nem mozdult. Sóhajtva arcához hajoltam és fejemet előre-hátra kezdtem mozgatni, ezzel csiklandozva őt a hajammal. Erre már a fiú is megmozdult és arcához kapott. Még épp idejében ugrottam el előle, így az egész arcán landolt.
-Mi a...-pattantak ki szemei. Harsány nevetésbe törtem ki, amit a fiú csintalan szemekkel nézett egy ideig, aztán felpattant és settenkedve felém lépdelt. Ijedten kezdtem hátrálni, de Sung Min utánam nyúlt és magához rántott. Arcát felém dugta, amitől az én arcom is tejszínhabos lett. A végeredmény az volt, hogy az ő arca viszonylag tiszta lett, míg az enyém habos. Most rajta volt a sor, hogy nevessen, méghozzá úgy, hogy nevetése köhögésbe torkoljon át.
-Jól vagyok-jelentette ki inkább a saját maga nyugtatásáért.
-Én nem-toporzékoltam-Tiszta hab lettem!
-Aigoo! Hogy lehetsz még akkor is aranyos, ha hisztizel?-kérdezte csípőre tett kézzel.
-Neked kell letakarítanod!-mutattam arcomra határozottan.
-Ezer örömmel!-kacsintott rám, majd ismét karjai közé font és ajkával csókolta le rólam a habot-Mmm... Micsoda reggeli-hümmögött, mikor elégnek látta a "takarítást".
-Te perverz-fújtattam magamban jól szórakozva.
-Miért én vagyok a perverz? És egyáltalán milyen alapon?
-Hát mert...-kezdtem, de elakadtam. Erősen gondolkoztam, de semmi értelmes nem jutott eszembe, csakhogy találkozni szeretnék tökéletes ajkaival, méghozzá minél hamarabb.
-A szám stírölése segít gondolkozni?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Oppa!-szóltam rá vörösödő fejjel. Sung Min csak mosolygott és magához húzott, hogy megölelhessen.

5. rész
Te folyton csak legyintesz!

Lassan nyitottam ki a szemeimet. Az utóbbi 2 hónapban minden éjszaka felébredtem, de most nem. Lehet, hogy a furcsa álmom miatt, amiben Sung Min szerepelt. Igen, a fiú idejött és befeküdt mellém az ágyba. Valami megemelkedett a fejem alatt, aztán visszaengedett és ezt a folyamatot ismételte bizonyos időközönként. A szemem elkerekedett és megijedtem. Akkor ez mégsem egy álom volt? Sung Min tényleg itt van? És ha igen, akkor én most tényleg rajta fekszem? Nagyon lassan megemelkedtem, hiszen a fiú szinte mindent megérez. Egy picit felemeltem a fejem, amihez egy elégedetlen sóhaj és mocorgás társult. Na ennyit az óvatos mozgásról. Most már teljesen felemeltem a fejem és az összeszűkített szemű fiúra néztem. Miért kell fel folyton?
-Bocsi, nyilván csak a megszokás-pirultam el. A fiú mérgesen nézett rám és levette kezét a derekamról, ahol eddig (a jelek és a hideg szerint, ami felváltotta Sung Min kezét) rajtam volt.
-Buta egy szokás-nézett rám még mindig elég gorombán, aztán kimászott az ágyból és a szekrényhez lépett. Egy nagy rántással elhúzta az ajtaját. Sung Min elképedve fordult felém, amit meg is értettem, hiszen összekeverte a szekrényünket, mert két ugyanolyat vettünk még akkor, amikor összeköltöztünk. Mosolyogva mutattam a másik szekrényre, ahol tényleg az ő ruhái sorakoztak. A fiú kicsit idegesen feltépte a másik szekrény ajtaját és kivett belőle egy pólót. Meg sem nézte, hogy melyik póló az. Úgy tűnt csak random kivett egyet. Sung Min kiment a szobából úgy, hogy szinte rám se nézett, nem is mondott semmit. Azt hittem, hogy csak a mosdóba ment ki, de amikor a bejárati ajtó hangosan becsapódott meglepődötten néztem magam elé. Ezt tényleg komolyan gondolta? Idejön, mellettem alszik, aztán lelép? Minden szó nélkül? Minden magyarázat nélkül? Hangosan sóhajtottam egyet.
-Coi Sung Min, te paraszt!-morogtam. Kimásztam az ágyból, közben folyamatosan az ajtót néztem, bár tudtam, hogy nem fog visszajönni. Beágyaztam, majd kimentem a konyhába, hogy egyek valamit. Idegesen néztem körül. Még csak egy kávét sem ivott, pedig anélkül használhatatlan. Mindig kettőt kellett innia. Kicsit sokalltam ezt a mennyiséget és sokszor szóltam, hogy ez nem tesz jót neki, de ő csak legyintett. Hát persze... Ő mindig csak legyintett, még akkor is, amikor bútorokat mentünk venni a közös házunkba.

~Valamennyivel több, mint fél éve 
-Ehhez mit szólsz?-kérdeztem egy újabb tányért felmutatva. A fiú megvonta a vállát.
-Csak eszek majd belőle, nem?-kérdezett vissza fejét másfele fordítva.
-Mi lenne, ha segítenél és nem csak a válladat vonogatnád?-kérdeztem csípőre tett kézzel, ezzel megpróbálva komoly maradni.
-Olyan édes, amikor próbálsz komoly lenni-mosolygott a szemembe nézve. Felvettem két tányért és felmutattam neki. Ő sóhajtva elfordult.
-Ha nem akarod, hogy seggbe rúgjalak, akkor válassz!-fenyegettem meg.
-De nekem nincs ehhez ízlésem! Én nem vagyok jó ebben.
-Jó, akkor majd kiválasztom én... De akkor rózsaszín házunk lesz.
-Mi?-kérdezte kikerekedett szemekkel.
-Jól hallottad. Rózsaszín házunk lesz-jelentettem ki diadalmas mosollyal. Sung Min összeszűkített szemekkel nézett.
-Ezt-mutatott az egyszerűbb tányérra. Vigyorogva bólintottam és bepakoltam belőle párat a kocsiba, amit a fiú húzott. A következő, ahol megálltunk, az az ágy volt.
-Ah... Végre pihenhetek!-kiáltott fel, majd bedőlt az egyik ágyba.
-Sung Min, mit csinálsz? Szállj ki mielőtt valaki meglát!-szóltam a kényelmesen elhelyezkedő fiúra-Nem hallod? Azt mondtam, hogy szállj ki!
-Nem akarok!-jelentette ki csukott szemekkel. Idegesen megragadtam az egyik kezét és elkezdtem rángatni.
-Choi Sung Min, figyelmeztetlek! Szállj ki azonnal, különben idehívok egy biztonsági őrt és akkor majd kapsz tőle! Hjá! Nem hallod? Szállj már ki! Nem hiszed el, hogy idehívok valakit? Pedig most megyek és...-nem tudtam tovább mondani, mert megrántotta kezét és mivel én fogtam azt, teljes testemmel ráestem. Úgy tűnt, hogy ő ezt pont így tervezte, mert kezei átkulcsolták derekamat.
-Hjá! Mit csinálsz? Engedj el, te...-kezdtem el rángatózni.
-Csak maradjunk így 5 percre! Csak 5 percre!-kérlelt.
-Még mit nem!-mondtam és tovább fészkelődtem, míg el nem engedett, így fel tudtam állni. Romantikaölő vagyok? Á, csak egy kicsit.. Elindultam a következő ágyhoz. Lassan körbejártam, majd sikítottam egy kicsit. Az a barom ugyanis mögém állt osont, aztán ledöntött az ágyra és ezúttal ő feküdt rajtam, így moccanni sem tudtam.
-Te idióta! Szállj le rólam!-nyögtem alatta.
-Nem akarok! Kényelmes vagy!-mondta és felém küldött egy mosolyt.
-Örülök neki. Na tűnés!-szóltam rá és elkezdtem csapkodni.
-Segítség, kérem segítsenek! Családon belüli erőszak áldozata lettem!-kiáltozott, mire páran elindultak felénk. Mikor már egy kisebb társaság összegyűlt körénk, a tenyerembe temettem az arcomat.
-Kérlek-próbálkoztam. Sung Min hirtelen legurult rólam.
-Jól vagy?-nézett rám aggodalmasan. Bólintottam és felkeltem az ágyról. Úgy tűnt, a közönségnek tetszik a műsor, jól szórakoztak rajtunk. Sung Min a végén még rájuk villantott egy szívdöglesztő mosolyt, aztán derekamra tette kezét, hogy úgy irányítson.
-Ti nagyon szép pár vagytok-mosolygott szélesen az egyik ahjumma.
-Köszönjük-hajoltunk meg mindketten. Mikor az az ahjumma elment, mosolyogva néztünk össze Sung Min-nal. A fiú játékosan a  bordáim közé bökött és a következő ágy felé mutatott.
-Ha ezt kipróbálod velem, akkor ígérem, hogy utána jó kisfiú leszek. Na?-kérdezte kérlelő tekintettel.
-Na jó!-egyeztem bele. Én leültem az ágy szélére, míg ő egyszerűen beugrott-Hjá! Nem azt mondtad, hogy jófiú leszel?
-Jaj.. Lee Mi Cha, gond van az emlékezeteddel. Azt mondtam, hogy utána leszek jó-dörmögte lehunyt szemekkel.
-Hjá! Te...-kezdtem volna és már épp ráugrani készültem, de valaki megakadályozott ebben.
-Elnézést! Már az előző ágyaknál is felfigyeltünk magukra...-szólalt meg mögöttem egy erős férfi hang, csakhogy ezúttal Sung Min szakította félbe.
-Ahjussi, kérem nyugodjon meg! Ezt az ágyat megvesszük!
-Valóban?-kérdezte tágra nyílt szemekkel. Hevesen kezdtem bólogatni, ami némileg megnyugtatta a férfit-De akkor is, kérem, szálljanak ki az ágyból!
-Igen-engedelmeskedtem és az ágyból kikecmergő fiúba karoltam. Mikor már kellő távolságban voltunk, belerúgtam a lábába.
-Aissh!-kiáltott fel fájdalmasan-Hjá! Ezt miért csináltad?
-Engem még soha nem szólítottak meg egy bevásárlóközpontban, de most miattad ezt is bepótoltam.
-Tehetek én róla? Hozzá kell szoknod, hogy velem nem lehet szó nélkül sétálni. Elvégre nézz csak rám! Túl szép vagyok ahhoz, hogy ne szóljanak hozzám..
-Idióta-fújtattam komolyságot tettetve, de ezzel a fiúval nem volt könnyű. Végül is tényleg jól néz ki és még cuki is. Ő számomra a főnyeremény. Bármennyire is elcsépelt, így van...
-Akkor most jöhet a fürdőszoba?-nézett rám.
-Igen. Kell egy kád.
-Nem akarok kádat! Én zuhanyzót szeretnék!
-Nem lesz zuhanyzónk. Kádunk lesz-jelentettem ki határozottan.
-Zuhanyzónk lesz!-makacsolta meg magát.
-Kádunk lesz! A zuhanyzóban semmi jó nincs!
-Dehogynem! Például ez!-mondta, majd magával rántott az egyik kabinba. Olyan kicsi volt, hogy teljesen egymáshoz préselődtünk.
-Az a jó, hogy elszívod előlem az oxigént?-kérdeztem dadogva. Sung Min mosolyogva lehajolt az ajkait az enyémhez érinthesse, de megakadályoztam őt a kezemmel. A fiú csalódottan egyenesedett ki, míg én kimásztam a fülkéből.
-Tudod, mi az előnye a kádnak?-kérdeztem, mikor ő is kijött és mellém sétált.
-Sokkal több vizet használsz?-kérdezett vissza.
-Idióta...-reagáltam le-Az az előnye, hogy kényelmesen fürödhetsz benne, sok helyed van és a habfürdő miatt ellazulhatsz tőle-magyaráztam a kádba behajolva és mutogatva-Azt hiszem, ez jó lesz!
-Hm... Mindjárt kiderül-mondta, majd felemelt és berakott a sarokkádba-Na milyen? Elférsz benne?
-Igen-válaszoltam nevetve-Ez tökéletes.
-Aigoo! Ne mondj ilyet! Még nem tudjuk, hogy tényleg elfér-e benne 2 ember...
-Choi Sung Min, eszedbe ne jusson bemászni!
-Már elkéstél, édesem!-mosolygott csintalanul, aztán bemászott mellém és átkarolt-Hm... Szerintem ez jó. Na és neked? Neked tetszik?
-Csodás lenne, ha nem nézne így mindenki...
-Zavar, hogy néznek?-kérdezte, mire bólintott-Hjá, mindenki! A barátnőmet zavarja, hogy minket néztek! Kérlek, hagyjátok abba!-kiáltozta-Na, így jó?-kérdezte ismét felém fordulva. Bár pont az ellenkezőjét érte el vele, mégis meghatódtam.
-Tökéletes-mosolyogtam és hosszasan megcsókoltam. 

~Egy februári napon
Miközben főztem az ebédet, egy dallamot dúdolgattam, ami valahogy belopta magát a fülembe. Jó volt a ritmusa és a hanglejtések is. Szinte tökéletes volt a dal. A láboshoz léptem és kevergetni kezdtem egészen addig, míg kirázott a hideg. A hideg ellen meg pulcsival kell védekezni, aminek nagynak kell lennie... Tehát Sungmin szekrényéből kellett kiválasztanom egy ilyen pulcsit. Mikor belebújtam, az orromat megcsapta a jellegzetes Sungmin illat. A pulcsit szagolgatva visszatértem a konyhába és a dallamhoz. Kevergettem az ételt és közben dúdolgattam.
-Ennyire tetszik a dalom?-kérdezte mögöttem egy hang, mire ijedtemben kiejtettem a kezemből a kanalat-Mi az? Szellemet láttál?
-Nem. Én csak megijedtem-dadogtam, miközben folyamatosan Sungmin-t néztem, mintha attől tartanék, hogy a következő pillanatban eltűnne.
-Nem gondoltam volna, hogy a rajongónk vagy-jegyezte meg, miközben ledobta táskáját a földre.
-Rajongó?-kérdeztem vissza értetlenül. A fiú hümmögött, aztán rám nézett.
-A mi dalunkat dúdolod...-kezdte-Azon belül is az én részemet.
-Mi? Tényleg?-kérdeztem döbbenten, mire ő ismét hümmögött egyet.
-Voltál a koncertünk is?-kérdezte vigyorogva.
-Nem, dehogy! Én nem szeretlek titeket!-jelentettem ki hevesen. Sungmin pont úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem-Tényleg nem én voltam! Egy barátnőm volt a koncerten, ő szinte imád titeket...
-Jól van-sóhajtotta fáradtan. A vállam fölött ránézett a lábosra-Kész van?
-Ó, igen-bólintottam és sietősen levettem a tűzről. Két tányért vettem elő és belemértem a rizst, a többi étellel együtt az asztalhoz vittem, ahol Sungmin ült. Miután mindent kivittem leültem a fiúval szemben. Kínosan csendes volt az ebéd, aztán eszembe jutott valami.
-Hjá, te miért vagy itt?-kérdeztem a pálcikával felé bökve.
-Ebédelek?-kérdezett vissza értetlenül.
-De miért itt? Tudtommal a banda együtt szokott enni...
-Igen, de haza kellett jönnöm pár cuccért és megláttam, hogy főzöl...
-Haza-ismételtem utána-Akkor mit keresel itt?-kérdeztem kissé gonosz mosollyal. A fiún látszott, hogy ideges lett, mert kezében lévő pálcika megállt a szája előtt. Idegesen nézett rám.
-Utoljára mondom el, szóval jól figyelj! Ez az én házam is. Közösen vettük, tehát ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked!
-Értem-hajtottam le fejem engedelmesen. Csendesen ettünk tovább, mikor Sung Min sóhajtva megszólalt.
-Egyébként a barátnőd, aki a koncertünkre jött, hogy néz ki?
-Pont úgy, ahogy te nem láthatod!
-Miért is?-kérdezte félmosollyal és szemöldök felvonással társítva. Idegesen fújtattam, majd bedobtam a számba egy húsdarabot.
-Azért, mert ő túl kedves hozzád, és túl cuki. És különben is, te nyilván megbántanád őt...-emeltem számhoz a poharamat. Miközben én jó ízűen kortyoltam a vizet, a szemben ülő fiú összeszűkített szemekkel vizslatott, aztán kezével gyengéden meglökte saját poharát, ami hangosan tört szét a földön. Zavartan álltam fel és sietősen a konyhába futottam törlőkendőért. Mikor visszatértem a fiú még mindig ugyanúgy ült és meredten bámulta az asztal közepét. Sóhajtva leguggoltam és elkezdtem összeszedni az üvegszilánkokat.
-Hagyd, majd én-szólalt meg kissé rekedtes hangon. Válaszomat meg sem várva leguggolt mellém és tenyerébe dobálta a pohár darabkáit. Az egyik szilánkot egy kicsit erősebben fogta meg, amitől az még apróbb darabokra tört.
-Vigyázz!-szóltam rá és kezéért nyúltam. Sungmin arca egy kicsit megrándult, aztán unottan lökte arrébb kezemet.
-Hagyj!-szólt rám ő is, ellentmondást nem tűrő hangon.
-Nem. Nem érdekel, hogy mennyire sérti az egódat az, ha az exbarátnőd segít neked!-jelentettem ki, majd ismét kezéért nyúltam. Sung Min megpróbálta kihúzni kezét, de én makacsul fogtam.
-Figyelj, nem kell így viselkedned! Ez csak egy pici vágás-közölte lenézően.
-Neked nem kéne így viselkedned! Habár ez csak egy pici vágás-utánoztam hanglejtését-ez vérzik és könnyen elfertőződhet.
-Jól van. Ha ettől jobban érzed magad...-sóhajtotta megadóan. Miután "elsősegélyben" részesítettem, visszaültünk enni, aztán közölte, hogy megnéz egy filmet. Megvontam a vállam és inkább beültem az ágyba könyvet olvasni. Valamikor estefelé kiolvastam a könyvet, ezért úgy gondoltam, hogy kinézek Sung Min-hoz. A kanapén végig dőlve aludt, távirányító még a kezében maradt. A látványtól elmosolyodtam és elővettem egy takarót, amivel betakartam őt. Úgy döntöttem, hogy elmegyek fürdeni, amíg ő alszik. Hosszú percekig csak folyattam magamra a vizet, mikor kinyílt az ajtó és bejött rajta egy kómás tekintetű Sungmin. Elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben ő felhajtotta a WC fedelét és nadrágja felé nyúlt. Amilyen gyorsan csak lehetett, elfordultam. Amikor a fiú végzett, visszahajtotta a fedelet és kifele csoszogott. Már épp megnyugodtam volna, de visszafordult kikerekedett szemekkel.
-Jézusom. Bocsi! Nem tudtam, hogy itt vagy!-tette fel a kezét zavarában. Szemrehányóan éztem rá, mikor még mindig bent állt a fürdőszobában és engem bámult.
-Kimennél?-kérdeztem hisztérikusan. A fiú, mintha csak elfelejtette volna, bólintott, majd sarkon fordulva szinte kirohant a fürdőből. Megdöbbenve néztem magam elé, mert oké, már látott így, de ha már nem érdeklem, akkor miért bámult ilyen mohón? Jó, mondjuk ő is csak pasiból van, akkor mégis mit várok? Kissé kellemetlenül éreztem magam a történtek után, ezért addig vártam, míg (feltételezésem szerint) Sung Min már alszik. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd fejemet kidugva körülnéztem. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a fiú ismét kinyúlt a kanapén. Mosolyogva tettem meg a lépéseket a hálószoba felé. Az ágyban úgy döntöttem, hogy kihagyom a szokásos rituálémat és inkább csak aludtam.

4. rész
Ha bajban vagyok, te mindig ott vagy

~Egy februári napon a CCM mosdójában

Most mégis mit kéne tennem? Hívjam fel az apámat, vagy inkább hagyjam? És ha fel is hívnám, mit mondanék neki? Köszi, hogy lepasszoltál, miután anyám meghalt...?

Felálltam a lehajtott fedelű ülőkéről és kimentem, hogy a víz alá tudjam tartani kezem. A tükörbe nézve elszörnyedtem. Igaz, hogy az utóbbi időben nem voltam a toppon, de arra nem gondoltam volna, hogy minden sírásom után, így feldagad az arcom és szemeim ennyire vörösek lesznek. Néztem, ahogy az egyik könnycseppek végig száguld az arcomon és csak azután áll meg, hogy csatlakozott a többiekhez, akik az államon csoportosultak. Még egyszer végig néztem magamon és letöröltem a könnyeimet. Kiléptem az ajtón és elindultam a lépcső irányába lehajtott fejjel. Félúton lehettem, amikor neki ütköztem valakinek.

-Sajnálom-néztem fel, majd elakadt a lélegzetem. Hogy lehetek ennyire nyomorék? Egy nap kétszer is neki ütközöm ennek az embernek. Bár mondjuk ő is figyelhetett volna, nem?!

-Meg sem lepődöm a bénaságodon-nevetett fel gúnyosan, mire lehajtottam a fejem-Bár nem az én dolgom, és hidegen hagysz te is, azért az érdekelne, hogy miért hívatott be az igazgató. Szóval? 

-Bár semmi közöd hozzá, de ha már ilyen szépen kérted, akkor muszáj válaszolnom-erőltettem magamra egy mosolyt-Az apámról akart beszélni-sóhajtottam. A fiú arcán meglepődést láttam.

-Jól vagy?-kérdezte megérintve az arcomat, ahova egy könnycsepp szökött le. Nyilván azt törölte le... Csak azt nem értettem, hogy ahelyett, hogy elvenné a kezét, miért siklott le a nyakamhoz. Kirázott a hideg az érintésétől. Egy másodpercig a szemembe nézett, de miután a hátam mögül egy ismerős hang a nevét kiáltotta, maga mellé ejtette a kezét és tekintetét a felénk közeledő fiúra emelte. Nem akartam még Taewon-al is találkozni, ezért kikerültem Sung Min-t és sebesen a lépcső felé indultam. A fordulóban még visszapillantottam rájuk. Taewon is engem nézett, majd Sung Min felé fordult.

-Hátulról tök úgy nézett ki, mint Mi Cha...-hallottam hangját, de a vöröske válaszát már nem hallottam, mert leértem az előtérbe. Megráztam a fejem, nem is akarom tudni, hogy mi volt a válasza. Nem akarok tudni se róla, se Sung Min-ról, így is nehezemre esik elfelejteni az utóbbit. Nem akarok még egyszer beleesni a hálójukba... Elég volt egyszer is.

Mikor hazaértem, úgy éreztem, hogy koszos vagyok, ezért lefürödtem, de sajnos ez az érzés még utána se múlt el. Nem volt kedvem semmihez, így csak ültem a bárszéken és bámultam magam elé, egészen addig, míg meg nem kordult a gyomrom. Sóhajtva felálltam és találomra kivettem egy receptet a fiókból. Igazából nem is figyeltem oda, hogy mit csinálok, a receptet se néztem, csak nyúltam a dolgokért. A legviccesebb az, hogy tényleg nem tudtam, hogy mit eszek. Ugyan még nem volt olyan késő, de úgy gondoltam, hogy egy film után elmegyek aludni. A film nem igazán kötött le, hamar meguntam és inkább az interneten szörföltem. Mondanom sem kell, hogy untam magam, még a vicces videók se kötöttek le. Miután tényleg nem láttam értelmét, hogy tovább fennmaradjak, fellőttem a pizsamámat, ami Sung Min egyik hatalmas pólója és egy rövid nadrág. Bemásztam az ágyamba és mielőtt lekapcsoltam volna a lámpát, elkezdtem a szokásos rituálémat, ami annyit tesz, hogy Sung Min oldalára gurultam és szagolgattam az ágyneműt. Igaz, ennek már nagyon nem ő illata van, de akkor is jó érzés. Hirtelen felkaptam a fejem, mert úgy hallottam, hogy becsapódott a bejárati ajtó, de mivel mindig gondosan bezárom és különben sem jár erre senki, sóhajtva visszadőltem a párnára. Egy pillanatig még tudtam nyugodtan fetrengeni, de aztán kivágódott a szobaajtaja, mire ijedten ültem fel. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiszakad, míg ő teljesen nyugodtan sétált az ágy mellé, hozzám.

-Ez még mindig az én oldalam, nem?!-kérdezte fenyegető hangon. Annyira ledöbbentem, hogy mozdulni se tudtam. Ekkor Sung Min sóhajtott egyet, majd lehajolva a hónaljam és a térdem alá nyúlt és megemelt. Az ágyat megkerülve lerakott a saját oldalamra. Ismét megkerülte az ágyat, majd bevetette magát mellém és lehunyta a szemét.

-Ezt most komolyan gondolod?-kérdeztem döbbenten. A fiú kinyitotta a szemét és felém pillantott.

-Ez az én házam is...

-Érdekes.   hónappal ezelőtt ennyire nem kellett a ház-dörmögtem lehunyt szemmel, de amint kimondtam, már meg is bántam, hiszen Sungmin B vértípusú, könnyen felkapja a vizet.

-Most viszont szükségem van rá! Amúgy is csak pár cuccomért jöttem-forgatta meg a szemeit. Utoljára hónappal ezelőtt járt itt, mikor sietősen bedobott pár cuccot a bőröndjébe. Szóval a nagyja itt maradt nekem, aki lelkesen szagolgatta őket.

-Szólhattál volna, hogy jössz. Felhívhattál volna, vagy küldhettél volna egy SMS-t.

-Annyira nem vagy fontos személy, hogy pénzt költsek miattad-mosolygott gúnyosan, és ezzel elegem lett belőle. Nem voltam rá mérges, csak fájt, hogy ezt mondta. Beharaptam az ajkamat és a kitörni való könnyeimmel küszködtem, de ők nem akartak nekem engedelmeskedni, ezért kifelé fordultam az ágyon, oldalamra dőltem, a takarót magamra húzva. Igyekeztem nem úgy sírni, hogy ő is hallja, ezért a takaróba haraptam. Már rég lekapcsoltuk a villanyt, de én még mindig csak sírtam és nem azon, amit mondott...Jó, nyilván van ahhoz van köze, de nem miatta, hanem apukám miatt. Számára sem voltam fontos, ezért hagyott el.

-Ennyire szörnyű vagyok?-kérdezte vagy egy órányi hallgatás után. Annyira meglepődtem, hogy még sírni is elfelejtettem. Felé fordultam, bár tudtam, hogy úgy sem fogom őt látni.

-Mi?

-Egy órája hallgatom, ahogy sírsz... Tényleg ennyire szörnyű vagyok?

-Én nem is sírok-próbálkoztam a lehetetlennel.

-Ja persze... Azért ennyire ismerlek-fordult ő is felém, így az arcunk egy vonalban volt és nem is olyan messze a másikétól.

-Jó, oké. Bevallom, sírtam. Most örülsz? Örülsz, hogy gyengének látsz, igaz?-kérdeztem egy gombócot lenyelve, ami valahogy a torkomra ragadt. A fiú, már amennyire láttam, összehúzott szemöldökkel vizslatta az arcomat, majd sóhajtott egyet.

-Hihetetlen vagy... Még akkor sem hagyod, hogy sajnáljanak, ha szánalmas látványt nyújtasz-gúnyolt ki, mire durcásan ismét elfordultam tőle.

-Nem te vagy a bajom, te paraszt... Eszembe jutott az apám arra, amit mondtál...

-Óóó...-szinte hallottam, ahogy koppan egyet, mert leesett neki-Azt nem gondoltam komolyan. Nem is tudom, hogy miért mondtam... Te egy fontos ember vagy-suttogta, miközben megérintette hátamat. Érintésétől újabb zokogógörcs tört rám, amit ő türelmesen várt és közben párszor végig simított a hátamon és vállamon. Most olyan gondoskodó, olyan aranyos, mint régen. Imádom ezt a fajta Sung Min-t. Eszembe juttatja, azt a kora reggelt, amikor azt javasoltam, hogy költözzünk össze.

~Kevesebb, mint egy évvel ezelőtt

-Rendben, ott leszek-ígértem meg, bár semmi kedvem nem volt elmenni. A munkahelyem csinált egy céges partit, amire semmiképpen nem akartam elmenni, de mivel Sung Min rábeszélt... Megnyomtam a telefonon a gyors hívó gombot és vártam, míg felveszi.

-Haló!-ásított bele a telefonba. Csodálkozva néztem meg az órát, ami este hatot mutatott.

-Te komolyan még csak most keltél fel?-kérdeztem számon kérő hangon.

-Ja, eléggé elfáradtam...

-Az eléggé mit jelent? Nem tudsz velem eljönni a céges bulira?

-Hát nem tudom. Tényleg nagyon álmos vagyok.

-Na jó, akkor mindegy. Majd keresek magamnak valami pasit ott-sóhajtottam. A vonal túloldalán kuncogást hallottam.

-Sok sikert! Úgy hallottam, hogy ott csak ahjussik dolgoznak-nevetett, mire megforgattam a szememet.

-Szia Sung Min!

-Várj! Hova menjek?-kérdezte. Mosolyogva lediktáltam neki a címet. Lassan kezdtem készülődni, hiszen a ruhám is megvolt már (és hála a szervezésnek, nem kell túl sok ruhát felvennem), tervben is megvolt már a sminkem. Már csak kivitelezni kellett, amit egy órával később ki is elégítettem. Fekete, pánt nélküli ruhámban, ami nagyjából a combom feléig ért, magassarkú cipőben és erős sminkben elégedetten néztem a tükörképemet. Végül még magamra vettem a kabátomat és elindultam. A terem szépen fel volt díszítve, talán egy kicsit sok is volt. Tekintetemmel azonnal Sung Min-t kezdtem keresni, de nem találtam. Csalódottan sóhajtottam és a bárpulthoz sétáltam.

-Elnézést-intettem a srácnak, aki a pult mögött állt-Kaphatnék egy pohár limonádét?

-Limonádét?-kérdezett vissza. Bólintva válaszoltam, miközben fejemet forgatva Sung Min-t kerestem. A srác, alig 2 perc múlva elém tolta a poharat.

-Vigyázz vele, egy kicsit savanyú lett.

-Oké, köszönöm-mondtam, miközben a szívószálat ajkaim közé fogtam. Mohón szívtam magamba a savanykás löttyöt, mikor egy férfi ült le mellém. Szemem sarkából figyeltem, de nem láttam belőle sokat.

-Kaphatnék egyet abból, amit a hölgy iszik?-kérdezte a pultos srácot. Ahogy meghallottam hangját, egyből felé fordultam. Ő mosolyogva fordult felém és egy puszit nyomott az arcomra. Kissé elpirultam, hiszen emberek előtt még sose puszilt meg, pedig már 4 hónapja járunk. Sung Min belekortyolt az italába, majd egy elég vicces grimaszt vágott, amire muszáj volt felnevetnem. 

-Jézus, ez iszonyú-sopánkodott és egy szalvétával kezdte kapirgálni nyelvét-Te hogy bírod ezt meginni?

-Simán, imádom a savanyú dolgokat-mondtam és ismét szívtam egy nagyot bizonyításképp. Szörnyülködve nézte, ahogy egy pofavágás nélkül lenyelem, majd mintha ez valami szörnyű dolog lenne, megborzongott. 

-Aigoo... Inkább tedd le és gyere táncolni-parancsolt rám és megragadva a kezemet a táncosok közé húzott. Mert természetesen táncparkett is volt. Hirtelen egy B kategóriás tinifilmben éreztem magam, ahogy a táncolók között (akik már mind elmúltak 30) egymásra nézünk és természetesen pont egy egy lassú szám következett, amin szinte kötelező volt az ölelkezés. Sungmin ettől sem riadt vissza, kezeit derekamon pihentette, fejét  vállamba temette. Hosszú másodpercekig elkerekedett szemekkel álltam és mérlegeltem a helyzetemet. Átkaroljam, vagy sem? Végül az elsőt választottam és nyakához vezettem kezeimet, mire kissé ledermedt.

-Nehogy azt hidd, hogy szeretlek-szólaltam meg-Csak azért karoltalak át, mert furcsán néztek az emberek. Szerintem azt hitték, hogy emberrabló, vagy pedofil vagy...

-Igen, nyilván..-emelte ki fejét a vállamból-De nyugi. Tudom, hogy szeretsz.

-Ezt mégis honnan veszed?-kérdeztem gúnyosan mosolyogva A fiú csak félmosolyra húzta száját.

-Különben már ejtettél volna-közölte tényszerűen és ajkaimhoz közelített. Szóval folytatódik az ócska tinifilm, ő megcsókol és boldogan élünk, míg meg nem halunk... Vagy visszatérünk a valóságba, ahol mielőtt megcsókolt volna, egy éles fájdalom nyílalt a gyomromba és simán a földre estem volna, ha Sung Min nem fogott volna.

-Jól vagy?-kérdezte és a hangjából olyan aggodalmasság szűrődött ki, amit eddig még nem hallottam tőle. Csak az volt a baj, hogy ezzel nem tudtam akkor foglalkozni, mert a fájdalom szorosan markolta a hasamat-Kezdesz megijeszteni! Hívom a mentőket!

-Ne!-köhécseltem levegő után kapkodva-Ne... Nem kell. Csak vigyél haza kérlek!-szuszogtam. A fiú rémülten nézett rám, aztán bólintott.

-Legyen-mondta és átkarolta a vállam, szorosan magához húzva kivonszolt a teremből. Miután megkaptuk a kabátokat, kimentünk az utcára, ahol a falnak támasztott, ő pedig üldözőbe vett egy taxit. Sungmin beültetett, majd beszállt mellém és lediktálta a címet. Ott a hátára vett és úgy vitt fel a második emeletre. Bár ez egy modern ház volt, nem volt lift, hiszen csak két emeletes és csak négy család lakik itt, engem is beleértve. Hihetetlen, hogy nem fulladt ki, csak néha egy kicsit lassabb volt, de utána újra begyorsított. Mikor benyitott, kissé nyögve elkalauzoltam őt a hálószobámba. Ott lefektetett az ágyra és aggodalmasan nézett.

-Hozzak valamit?

-Egy pohár vizet és valami meleget, kérlek!-szusszantottam két fájás között, bólintott és kisietett. Egy perc sem telt el, már hozta is a vizet, meg egy flakont, amiben szintén víz volt. Megpróbáltam felülni, de akkor jött a következő görcs, ezért visszagurultam. A fiú mellém lépett és felsegített üllőhelyzetbe, aztán kezembe nyomta a poharat, amit mohón ittam meg. Ruhámat a hasamig felhúztam és a flakonért nyúltam. Míg én a hasamhoz igazítottam a forró vizet, addig Sungmin egy takaróval betakarta lábamat és hasamat is.

-Hozzak még valamit?

-Nem, köszi. Mindjárt jobb lesz-fújtattam.

-Akkor én elmenjek?-kérdezte félve.

-Ne, kérlek. Maradj itt!-kérleltem. A fiú bólintott és lassan bemászott mellém. Némi habozás után átkarolta a vállamat és közelebb húzott magához. Ajkamba haraptam, mert hiába volt jó érzés a közelsége, a hasam még mindig nagyon fájt. Még nagyjából egy óráig szenvedtem, aztán elaludtam Sungmin karjaiban. 

Másnap reggel egy szuszogó mellkason  ébredtem. Kicsit megrémültem, hogy vajon hol lehetek, és ki lehet ez az alattam mocorgó ember. Mozgolódásomra ő is megébredt. Felültem és ránéztem. Olyan nyugalom áradt szét rajtam, amit eddig csak ritkán tapasztaltam. Sung Min mosolyogva nézett rám és a könyökeire támaszkodott.

-Na? Hogy érzed magad?

-Jól, jól vagyok-mosolyogtam rá. A fiú hosszú ideig bámult rám-Mi az?

-Semmi. Csak aranyosan nézel ki...

-Mi?-kérdeztem értetlenül. Felálltam és kimentem a mosdóba. Ott belenéztem a tükörbe, ahol egy zombi állt. Rendesen megijedtem a tükörképemtől. Mivel tegnap csak úgy elaludtam az erős sminkemet nem mostam le, így az egész levándorolt a szemem alá. Hangosan felnevettem és magamban megállapítottam, hogy nagyon szeretem azt a fiút, aki az ágyamban feküdt. Lemostam a sminket, közben pedig eszembe jutott, hogy éjjel egyszer sem ébredtem fel, mint ahogy eddig szoktam. Talán ennek Sung Min-hez van köze? Lehet, hogy őmiatta sikerült végre átaludnom az egész éjszakát? Akárhogy is az éjszakát végig aludtam, és ha jól éreztem, a karjaiban. Mosolyogva és most már smink nélkül visszatántorogtam a szobába, ahol Sung Min még mindig az ágyban volt. Érkezésemre felült.

-Ha tudnád, hogy smink nélkül mennyire szép vagy.

-Ja, képzelem-dünnyögtem nem túl meggyőzően-Az előző zombi sminkhez képest bármi jó-mondtam. A fiú jóízűen felnevetett, ami engem is mosolyra késztetett. Bemásztam mellé az ágyba és magamra húztam a takarót. Ő megint átkarolt és egy puszit nyomott a homlokomra.

-Sung Min-nyújtottam el a nevét, mire kérdőn rám nézett-Azon gondolkodom, hogy ez volt az első éjszaka, amit végig aludtam. És nem tudom... Félek felhozni ezt a témát, hiszen nem járunk még olyan régen, de mégis úgy érzem, hogy megtehetjük ezt a lépést... Mármint, ha te is akarod, nem muszáj, csak, ha szeretnéd.

-Miről beszélsz?

-Hát arról...hogy... arról... Mit szólnál, ha összeköltöznénk?-kérdeztem hadarva. A fiú arca hirtelen lefagyott, minden szín eltűnt belőle.

-Hát én...-dadogta, mire egyből megbántam, hogy rákérdeztem.

-Ne, kérlek! Ne magyarázkodj! Ne haragudj, hogy felhoztam a témát. Sajnálom-ki akartam bontakozni öleléséből, ő azonban erősen tartott-Engedj el kérlek. Butaságot mondtam. Hülye vagyok-szabadkoztam, de szorítása továbbra sem enyhült. Ekkor ránéztem, a fiú csak mosolygott.

-Nem vagy hülye, és nem butaság.

-De az, és ne szépítsd! Láttam, hogy lefehéredtél!

-Persze, hogy megijedtem. Az összeköltözés egy nagyon komoly dolog. De most, hogy így jobban belegondolok, ez nem egy félelmetes dolog, csak szerintem jobb lenne házasság után-jegyezte meg elgondolkodó tekintettel

-Házasság?-ismételtem riadtan. A fiú lassan rám emelte tekintetét, aztán felnevetett.

-Csak vicceltem. Még én sem állok készen a házasságra.

-A humorodon még mindig kell csiszolnod-jegyeztem meg megkönnyebbülve.

-Bár a házasságra még nem, az összeköltözésre készen állok. Szerintem logikus lépés lenne.

-Ne logikára építsük a kapcsolatunkat! Legyünk spontánok!-javasoltam vidáman. Sung Min édesen rám mosolygott, amitől görcsbe rándult a gyomrom és a hirtelen mozdulattól egy pici fájdalom jelent meg a hasamban. Kissé összerándultam, amit a fiú egyből észrevett.

-Mi Cha, minden rendben van?

-Persze... De ha azt akarod, hogy még éljek, akkor ne mosolyogj így rám!-fenyegettem megmutatóujjammal.Ő egy nevetéssel díjazott, aztán rám nézett és elkomorodott.

-Tényleg, nincs valami ötleted, hogy mitől fájhatott?-kérdezte. Csak a fejemet ráztam. Ő szólásra nyitotta száját, de nem mondott semmit, végül ismét szétnyíltak ajkai és ezúttal egy idióta kérdés jött ki belőle:

-Nem lehet, hogy terhes vagy?

-Ugyan kérlek... Egy, a gyerek nem okoz ekkora fájdalmat, csak akkor, ha éppen szülnék. Kettő, még is hogy a francba lennék terhes, ha mi még nem is...-kérdeztem a mondat végébe belepirulva.

-Jó, oké. Hülye voltam. Csak azt hittem, hogy te...-hallgatott el.

-Hogy én mi?-kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-Szóval, hogy... Tudod, esetleg mással találkozol-bökte ki.

-Ne nevettess! Mégis kivel tudnék találkozni a munka, a CCM és melletted?-kérdeztem döbbenten.

-Jó... Sajnálom-mondta kissé lehajtott fejjel. Igazából nem tudtam, hogy mit csinálok, egyszerűen csak megcsókoltam. Sung Min nem ellenkezett, sőt, jobban elmélyítette. Észre sem vettem és már az ágyra dőltem, a fiú pedig fölém tornyosult. Nem tudom, meddig mentünk volna el, ha nem szólal meg a telefonom. Kissé vörösödő fejjel nyúltam érte és vettem fel. Bár csak reklámozni szerettek volna egy hitel formát, mégis megpróbáltam nagyon figyelni. Ezt a nyakamat csókolgató fiú akadályozta meg. Igaz, hogy nagyon jó volt, de amikor egy telefonba sóhajtok bele, az nem vett rám túl jó fényt.

-Choi Sung Min, könyörgöm, hagyd békén a nyakamat!-szóltam rá, mire a fiú elégedetten hagyta abba és dőlt vissza az ágyba. Miután letettem a telefont, mérgesen néztem rá.

-Nem hiszem el, hogy tényleg belesóhajtottam a telefonba miattad!-böktem meg mellkasát.

-Ugyan már! Én nem akartam, hogy belenyögdécselj...

-Oppa!-szóltam rá meggondolatlanul, hiszen még soha nem hívtam így.

-Oppa?-ismételte döbbenten. Pirulva bólintottam-Jól van, Paradicsom, ez már hivatalos.

 3. rész
Minden rossz után...

~Egy februári reggel a város egyik pontján

Az éjszakai telefonhívás után (na meg persze a videó megnézése után) szinte semmit sem aludtam, így nem is csoda, hogy hatalmas karikák voltak a szemem alatt. A párnám is elázott a sírástól és kedvem se volt emberek közé menni, pláne nem dolgozni, ezért felhívtam a főnökömet és beteget jelentettem. Úgy gondoltam, hogy ezt az időt kihasználom arra, hogy kitakarítsam az egész házat. A terv megvolt, de közbejött egy telefonhívás.

-Azt szeretném, ha bejönnél és tisztáznád, hogy miért léptél ki.

-De Igazgató úr. Hiszen már mondtam... Nem láttam a jövőmet benne.

-Ezt te sem gondolhatod komolyan. Az egyik legígéretesebb gyakornok voltál.

-Köszönöm, de én erről már letettem.

-Kérlek gyere be a CCM-be, amit mondani akarok, az nem telefon téma-így történt, hogy ismét elmentem abba az épületbe, amiről megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be oda a lábamat. Az épület semmit nem változott, pedig fél éve voltam ott utoljára. A büfében dolgozó srác is felismert, amikor kértem tőle egy kávét. Mániám a pontosság, nem is csoda, hogy legalább 10 perccel hamarabb érkeztem. Miután megittam a kávémat, elkezdtem felfelé menni a lépcsőn. Mikor felértem az igazgató emeletére, egy kemény mellkasba ütköztem.

-Elnézést-hajoltam meg, majd felnéztem a kemény mellkasúra és tátva maradt a szám. Hirtelen olyan zavarba jöttem, hogy le kellett hajtanom a fejem, ő azonban nem sajnált meg, állam alá nyúlt és megemelve azt kényszerített, hogy ránézzek.

-Lee Mi Cha... Te mit keresel itt?-ezeket a szavakat szinte kiköpte. Olyan utálattal nézett rám, akár egy csótányra.

-Az igazgató hívott-motyogtam elvékonyodott hangon.

-Mit akart?-kérdezte gúnyos mosoly kíséretében.

-Még nem tudom...-mondtam, mire felszívta magát levegővel és elállt az utamból. A vicc kedvéért még kitárta a karját, mutatva az irányt. Sóhajtottam egyet, majd őt kikerülve tovább mentem a folyosón az igazgatóhoz. Bekopogtam az ajtaján, mire egy tompa "szabad" volt a válasz. Benyitottam, az igazgató pedig egyből elmosolyodott.

-Á! Mi Cha! Nem gondoltam volna, hogy eljössz. Foglalj helyet-intett az egyik asztala előtt álló székre.

-De csak azért, mert az Igazgatónak fontos dolgot kell mondania-emlékeztettem, hogy nem bájcsevejre jöttem.

-Valóban, de lehet, hogy ez egy kicsit fel fog kavarni...

-Gondoltam, hogy nem egy kávéra hívott ide-dünnyögtem. Az igazgató, aki egy babaarcú 30-as éveiben járó férfi, kicsit felnevetett. 

-Hát nem... Tegnap bejött hozzám egy férfi és téged keresett. Azt mondta, hogy te vagy a lánya-mondta, nekem meg megállt az idő. Az apám? Aki, miután anyám meghalt, beadott az árvaházba? Vagyis egyből mikor kijöttünk a kórházból...-Mivel nem tudom, hogy hol laksz, ezért nem adtam meg ezt az információt, sem semmilyen mást, de azért lehet, hogy találkoznotok kéne... Persze én ebbe nem akarok beleszólni. Itt hagyott nekem egy telefonszámot, ha gondolod, hívd fel...

-Rendben-motyogtam, miközben eltettem a felém nyújtott papírt-Köszönöm.

-Mi Cha-ya, minden rendben van?

-Igen, de ha nem baj, akkor nekem most mennem kell-álltam fel a székről, majd választ sem várva meghajoltam és kisiettem. Ott a falnak dőltem és mélyeket lélegeztem. Eszembe jutott, hogy mit csináltam, mikor kiderült, hogy az édesanyám meghalt... 

~Másfél évvel ezelőtt

-Akkor megkeresik az anyukámat?-kérdeztem reménykedve.

-Mindent megteszünk-biztosított a hölgy a telefonban-Köszönjük, hogy minket választott. Viszont hallásra!

-Köszönöm, viszont hallásra!-tettem le a telefont, majd végig dőltem az ágyamon, és anyura gondoltam. Olyan sok kérdésem lett volna vele kapcsolatban, és minden Sung Min érdeme, ha ő nem kezd el kérdezősködni a családomról, akkor talán soha nem jut eszembe anyu után nyomoztatni. Apropó Sung Min! Már vagy másfél hónapja találkozgatunk, de egyszer sem próbált meg közeledni. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz, elvégre szeretném, ha közeledne felém, de ugyanakkor félek is, hogy valamit elrontok, vagy valami cikis dolgot csinálok. Igazából ezért is lenne jó egy barátnő, de most, hogy bekerültem a CCM-be és gyakornok lettem, ráadásul még dolgozom is... Pfff... Annyi időm sincs, hogy levegőt vegyek. Csoda, hogy Sung Min-nal tudok találkozni. Megcsörrent a telefonom, a kijelzőn gondolataim tárgya villogott.

-Szia!

-Szia, tudunk ma találkozni?-kérdezte egyből a lényegre térve.

-Szerintem igen, csak várok egy hívást...

-Oké, akkor olyan helyre megyünk, ahol van térerő-hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Nem szoktam nagyon kiöltözni, most sem terveztem, hogy kisestélyit húzok. Csak egy sima fekete csőnadrágot, egy világoskék pólót és fekete, térdig érő csizmát. A hajamat is kiengedve hagytam. A tükör előtt állva végig néztem magamat és még egyszer átfésültem a hajam. Bólintottam egyet a tükörképemnek. Mint mindig 10 perccel hamarabb értem oda és elkezdtem forgatni a fejemet, hátha meglátom, de hirtelen egy kéz tapadt a szememre, nyakamat a kifújt levegője csiklandozta. Mosolyogva nyúltam a kezéért és megfordultam.

-Korán ideértél-jegyeztem meg. A fiú bólintott egy kicsit.

-Azt szerettem volna, ha meglepődsz. Sikerült?-kérdezte.

-Számítottam rá-hazudtam.

-Aigoo! Legközelebb jobb leszek, sajnálom-hajolt meg előttem mókásan. Legszívesebben nevetve a vállára csaptam volna, miközben azt mondom neki, hogy oppa, de nem tettem meg. Kicsit féltem, hogy mi van akkor, ha ő nem érzi azt, amit én, mikor vele vagyok, vagy, amikor nem találkozunk. Mert én már sajnos teljesen beleszerettem. Ha vele vagyok, mindent elfelejtek. Elfelejtem, hogy nincs senkim, hogy hol éltem alig egy éve... És amikor nincs mellettem,szomorú vagyok és az önsajnálatba temetkezem. Ilyenkor viszont, mikor sikerül találkoznunk, mindig igyekszem teleszívnom magam az ő illatával és kiélvezem azt az időt. Így volt ez most is. Miközben a hullámvasúton ültünk, igyekeztem nem teljesen hozzásimulni, de ő, egy felfelé menő résznél átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához. Ledermedve néztem rá, amit ő csak egy mosollyal reagált. Mikor leszálltunk a szerelvényről, ugyanolyan távolság tartó lett, kezét zsebre dugta és így sétáltunk tovább. Nézelődtem a sok bódé között, majd hirtelen megálltam, mikor észrevettem egy plüss pandát. Megállásomra felfigyelt Sung Min is és elnézett arra az irányra, amelyre én néztem. Kicsit felnevetett, majd a hátamra tette a kezét és elkezdett maga előtt tolni. Egy céllövöldés játék volt. Ijedten néztem rá, ő azonban magabiztosan nyújtotta át a pénzt az ahjussinak. Felemelte a puskát, de ahelyett, hogy egyik szemét becsukta volna, mindkettő nyitva maradt és úgy lőtte le a mozgó bábukat. Az ahjussi dörmögve gratulált, majd megkérdezte, hogy melyik ajándékot kérjük.

-Ezt kérjük!-mutatott a feje fölött lógó pandára. Mikor megkaptuk, a kezembe nyomta.

-Köszönöm-mosolyogtam lehajtott fejjel-De hol tanultál meg így lőni?

-Szűz kéz-vonta meg a vállát, most már rácsaptam a kezére-Na jó, apámmal jártam vadászni.

-Óóó... Elképzellek olyan füles sapkában-nevettem fel.

-Szerintem még úgy is tetszenék neked-mosolygott pimaszul, mire ismét rácsaptam a kezére.

-Honnan veszed, hogy tetszel nekem?-kérdeztem pirosodó arccal. Sung Min mosolyogva nézte, ahogy egyre jobban pirul a fejem. Tekintetemmel a földet pásztáztam, majd fölnéztem rá, hogy tudjam, még mindig engem néz-e. De igen, még mindig arcomat fürkészte, majd elfordította a fejét.

-Kipróbálod?-biccentette félre a fejét.

-Igen-válaszoltam és visszaléptünk a bódéhoz. Egyik kezével a pandáért nyúlt, másikkal a puskát nyújtotta. Lehet, hogy el kéne kezdenem edzeni, mert én két kézzel se bírtam el. Sung Min a puska alá nyúlt és megtartotta nekem. Hálásan néztem rá, majd rátettem ujjamat a ravaszra, koncentráltam és lenyomtam az ujjamat. Semmit sem találtam el, mert Sung Min elengedte a puskát, amikor meghúztam a ravaszt. 

-Hjá!-kiáltottam fel és ránéztem  a kuncogó fiúra-Ez nem fair!

-Jól van... Akkor segítek-mondta, majd mögém lépett és kezeit az enyémekre helyezte. Elpirultam az ölelésében, de örültem neki, hogy mögöttem van, mert így nem látta ezt. Egymás után lőttük le a bábukat, de igazából csak ő lőtt, én csak szorongattam a puskát. Az ahjussi most már mosolygott, hisz az én első lövésemmel nem nyertünk ajándékot. Sung Min ismét a kezembe nyomta a pandát, amit addig a pulton hagyott, hogy tudjon segíteni, majd kezét is zsebre vágta és elindult. Csodálkozva néztem utána... Most ez mi volt?

-Éhes vagy?-kérdezte hátrafordulva, válaszul bólintottam a fejemmel. Habár nem voltam éhes, azért elég sokat ettem zavaromban. A fiú szinte a fél éttermet felette, akárhányszor elfogyott egy étel, mindig kettő újat rendelt.

-Hjá! Lassabban, hogy fogod ezt mind megenni?-kérdeztem ijedten.

-Ki mondta, hogy ez csak az enyém? Olyan sovány vagy... Többet kéne enned!-mondta fejcsóválva.

-Igenis, nagyi!-nevettem fel, majd ránéztem a telefonra, ami pont akkor kezdett el csörögni.

-Halló?-vettem fel mosolyogva.

-Lee Mi Cha?

-Igen.

-Jó napot! Az inkognitóból hívom önt. Megtudtunk valamit az édesanyjáról-mondtam, én pedig fellelkesülten vártam a folytatást-Sajnálom, de az ön édesanyja meghalt 17 éve, amikor önt szülte...-hangja teljesen monoton volt, de így is lehetett érezni, hogy kellemetlenül érzi magát. Ledermedtem, a korábbi mosolynak nyoma sem volt, helyette könnycseppek gurultak végig az arcomon.

-Az édesapjáról csak annyit tudtunk meg, hogy miután kijöttek a kórházból, egyből az árvaházba ment. Őszintén sajnálom, és részvétem-suttogta, majd lerakta. A vele szemben ülő fiú először rémülten nézett rám, aztán felállt, odajött hozzám, megtámaszkodott az asztalon és a székem háttámláján, félre biccentette a fejét, így az arcunk egy vonalban volt.

-Mi történt?-kérdezte aggodalmasan.

-Az anyukám...-szipogtam-Soha sem fogom őt látni...

-Mi?-kérdezte értetlenül.

-Nem ismerem sem az anyámat, sem az apámat... Eddig egy árvaházban éltem-sírtam szinte öntudatlanul. Fel sem fogtam, hogy elmondtam neki. Arcára néztem, amin aggodalmasság, felismerés és sajnálat volt. "Az ön édesanyja meghalt" visszhangzott a fejemben, mire még jobban sírni kezdtem.  Türelmesen nézett rám és megvárta, míg egy kicsit megnyugszom, és már nem kapkodom úgy a levegőt.

-Árvaházban nőttél fel?-kérdezte kedvesen. Szipogva bólintottam-Miért nem mondtad?

-Mert nem akartam, hogy sajnálj-szipogtam tovább-Ez így olyan rossz! Minden rossz! Egész életemben egyedül voltam, azt hittem, hogy végre lesz valakim. Már beleéltem magam. Erre most... Még a reményem is elveszett. Elegem van ebből az egészből!-mondtam, szinte már kiabálva. Mindenki felénk fordult, de mintha mi sem történt volna, visszatértek a saját életükhöz. Pedig igenis történt valami, méghozzá az, hogy Sung Min megcsókolt. Nem tartott túl sokáig, szinte csak egy puszit nyomott a számra, de ez akkor is annyira meglepett, hogy mindent elfelejtettem, amitől szomorú lehettem volna. Teljesen ledermedtem. 

-Tanuld meg, hogy minden rossz után valami jó jön-mondta fürkésző tekintettel. Reagálni sem tudtam, csak néztem őt, mintha valami különleges állat lenne. Apró mosoly jelent meg az arcán és ujjai hegyével letörölte a könnyeimet.

2. rész
Ahogy kezdődött 

~Körülbelül 2 évvel ezelőtt~

-Mivel már betöltötte a 16-dik élet évét, az állam továbbá nem tudja önt eltartani. Remélem megérti-tette hozzá az igazgatónő- A további elhelyezkedésért nem vállalunk felelősséget, továbbá ön köteles az államnak adózni. Ha bármire szüksége lenne, forduljon a Segélykérő hivatalhoz. Természetesen tőlünk kap egy kezdő összeget, amiből 3 hónapig kényelmesen elélhet, de úgy hallottam, hogy ön már idejében gondolt a jövőjére és már elkezdett gyűjtögetni. A pénzt természetesen így is megkapja.

-Köszönöm-hajoltam meg a nő előtt.

-Van itt a közelben egy bolt, onnan hozattunk önnek egy ruhát, amiben elmehet. Az egyenruháját kérem hagyja a recepciós pultnál. 

-Rendben.

-Azt hiszem, végeztünk. Sok sikert az élethez!-köszönt el.

-Köszönöm, viszlát!-hajoltam meg ismét, majd kisiettem az öltözőbe, hogy átvegyem a szabadságot jelképező ruhát. A póló ugyan nagy volt, de amíg nem veszek magamnak valami normális ruhát, ez is meg teszi. Kiléptem a kapun, még egyszer utoljára hátranéztem arra az épületre, ahol eddig éltem. Az ablakokból plakátok lógtak "Sok sikert!" felirattal. Mosolyogva meghajoltam és elindultam a buszmegálló felé. Még szerencse, hogy idejében elkezdtem keresgélni és gyűjtögetni, mert így van hova mennem aludni. Már munkát is találtam, így egyenlőre biztosítottam magam. Miután leszálltunk a buszról érdeklődve néztem körül. Ugyan nem az volt a legszebb környék, de elég olcsó volt. Felmentem a hatodik emeletre, majd be a 623-as lakásba. Két ajtó volt, az egyik a fürdőszobába nyílt, a másik egy hálószobába. Minden más együtt volt, nem volt egy luxus lakosztály, minden elég régi volt, de én ennek is örültem, hiszen ez az én lakásom volt. Nem volt sok dolgom, amit ki kellett csomagolnom, csak egy kézipoggyászt hoztam. Mindent szépen kitakarítottam, így jobban éreztem magam.

Másnap már mentem is dolgozni egy kis boltba. A főnök meglepődött, hogy 16 éves vagyok és nem részmunka időben, hanem teljesben dolgozom. Az árvaházban csak ez a jó, mire kikerülsz, már leérettségiztél. Szóval ezt kihasználva több munkám is volt egyszerre. Volt, hogy a boltból egyenesen az éjszakai munkahelyemre mentem és onnan vissza a boltba. Túl hajszoltam magam, de rengeteg pénzt kerestem, így alig 2 hónap után el tudtam költözni egy szebb lakásba. A munkát viszont ugyan úgy folytattam, szinte le se álltam, olyan voltam, mint valami gép. Nem mondom, hogy nem érte meg, mert még többet kerestem és csak gyűjtögettem, és gyűjtögettem. Közben munkákat is cseréltem, így még több pénzem lett. Ez így ment fél évig, aztán ismét elköltöztem egy még szebb és még tágasabb lakásba. Már csak nappal dolgoztam. Egyik nap elsétáltam egy hatalmas épület előtt, amin egy plakát volt.
,,Valóra akarod váltani az álmodat? Akkor jó helyen jársz, gyere be a CCM-be és tapasztald meg, milyen egy idol élete!"-olvastam magamban. Kíváncsivá tett ez a dolog, hiszen mindig is színésznő akartam lenni, hátha felismer az egyik rokonom, és végre nem lennék egyedül. Az indok megvolt, hogy miért lépjek be ebbe az őrült világba. A recepciós hölgy kedvesen útbaigazított, a casting teremig. A váróteremben sokan voltak, mindenki zsongott, nevetgélt, vagy idegeskedett, csak én nem. Azoknak az embereknek ez az álmuk, ők így szeretnének megélni, de nekem már van munkám, ami biztosít engem. Valaki leült mellém, vállával egy kicsi meglökve, amitől kizökkentem a bambulásomból.

-Ó, sajnálom-szabadkozott. Kicsit előre hajtottam a fejem, jelezve, hogy nincs semmi baj. Alig fél perc után megszólalt-Ideges vagy?-kérdezte, mire ránéztem. Barna, szinte csokoládé színű szemével úgy nézett rám, mintha egy kiállított műtárgy volnék.

-Nem-feleltem, mire elmosolyodott és elnézett a szemben ülők felé, így jobban szemügyre tudtam venni. Barna haja hátul a tarkójáig ért, elől viszont csak a szemöldökéig. Fehér, kerek nyakú, kötött pulcsit viselt fekete farmerral és bakanccsal. A fiú elmosolyodott és felém pillantott, mire egyből tudatosult bennem, hogy a kelleténél tovább figyeltem őt.

-Bocsánat...

-Semmi baj, örülök, ha tetszem az embereknek-sóhajtotta nekem meg elkerekedett a szemem. Széles mosolyra húzta száját, látva a döbbenetemet.-Csak vicceltem. De látod ez a baj velem, nem vagyok vicces... Viszont van valami, amiben jó vagyok-ismét rám emelte tekintetét, melyből csintalanságot olvastam ki. Amint rájöttem, hogy mire célzott, egyből elpirultam és nyeltem egy nagyot-Nem arra gondoltam! Hjaj... Rossz, aki rosszra gondol-vigyorgott egyre szélesebben.

-De hülye, aki nem-tettem hozzá és viszonoztam mosolyát.

-Óóó.. Látom, érdekes lesz a közös munka. Úgyhogy kerülj be, kérlek!

-Miért? Te már...

-Túl vagyok rajta. Fél évvel ezelőtt, és nem volt ijesztő. Csak add önmagad és akkor minden rendben lesz-tanácsolta, majd a lapom felé pillantott, ami írással lefelé volt.-Kitalálom, mire jelentkezel! Amúgy előbb is erre a képességemre utaltam-tette hozzá szinte suttogva-Szóval... Nézz rám!-kérte. Lassan ráemeltem a tekintetemet, ő meg összeszűkült szemekkel vizslatott végig, aztán egy kicsit közelebb is hajolt, amitől zavarba jöttem és inkább másfele néztem-Ne! Nézz rám!-szólalt meg csendesen, én pedig újra ránéztem. Még pár másodpercig így farkasszemeztünk, majd hirtelen kiegyenesedett-Színész. Színész akarsz lenni.

-Ezt hogy találtad ki?-kérdeztem döbbenten.
-Mondtam, hogy jó vagyok benne-mondta egyszerűen egy vállrándítás kíséretében-Most próbáld meg te is!
-Nekem ez nem megy-próbálkoztam, hogy ne kelljen még egyszer ránéznem ilyen sok ideig.
-Próbáltad már?-kérdezte szemöldökét felvonva. Válasz helyett csak lehajtottam a fejem és nemlegesen ráztam a fejem.-Honnan tudod, hogy nem fog menni, ha még ki sem próbáltad?
-Hát... Én...-próbálkoztam valami válasz-szerűséggel, ő meg bólintott egyet.
-Na, próbáld meg!-mosolygott bátorítóan. Ismét egymást kezdtük el szuggerálni, de, míg ő az előbb koncentrálva fürkészett és látszott rajta, hogy tényleg gondolkozik, addig én csak üres fejje néztem a szemét, az orrát, az arcát és az ajkait. Már egy ideje bűvöltem a száját, amikor észbe kaptam, hogy egy kicsit talán túlságosan is elmerültem a csodálásában, ezért megráztam a fejemet.
-Na? Valami tipp?-kérdezte egy kissé öntelt mosollyal, hiszen ő is észrevette, hogy elbambultam a száján és utána a zavarodott állapotomban lévő fejrázásomat is. Vörösödő arccal néztem rá.
-Ööö... Talán... Modell?-kérdeztem utalva arra, hogy ő maga a tökéletesség. Hátra döntve a fejét nevetett és kissé hitetlenkedve rázta a fejét.
-Ilyen jól nézek ki?-kérdezte még mindig nevetve, az én fejem meg már teljesen átforrósodott és elöntötte a pír, nyeltem is egy nagyot.-Nem, rapper és vezetőtáncos leszek egy bandában.
-Mondtam, hogy nem fog menni-sóhajtottam ügyelve arra, hogy ne legyek túl szánalomra méltó látvány.
-Hát tényleg nem-mondta komoly arccal, aztán közelebb hajolt, mintha valami bizalmas dolgot akarna mondani-Azért nekem volt egy kis segítségem-mutatott a velünk szemben lévő falra, ahol a következő kiírás volt:
,,Színész casting"
-Te csaltál!-kiáltottam fel, mire mindenki felénk fordult.-Sajnálom-szabadkoztam, miközben egy kicsit előrehajoltam-Így nem ér!-fordultam vissza a nevető fiúhoz.
-Kimondta, hogy ez fair?-tárta szét a kezét-De ha nem szóltam volna, észre sem veszed, nem igaz?-vonta fel a szemöldökét.
-De, igaz-bólintott mosolyogva-De ez akkor sem ér! Ide jössz, úgy csinálsz mintha macsó lennél, a lány beveszi és teljesen leveszed a lábáról, pedig csak játszol!-mondtam ki meggondolatlanul. 
-Teljesen levettelek a lábadról?-vigyorgott pimaszul. Ha lehet, a fejem még vörösebb volt, mint az előbb, így hogy egy kicsit leplezzem a szégyenemet, a lapomba temettem az arcomat. Így utólag visszagondolva ezt volt a lehető legrosszabb dolog, amit tehettem, mert még szerencsétlenebbnek tűnhettem
-Jól van, értem én-érintette meg a vállamat-Totál belém estél!
-Mi? Nem! Dehogy, hisz nem is ismerlek! Még a nevedet sem  tudom, így hogy eshetnék beléd?-kérdeztem egy megjátszott kacaj kíséretében.
-Coi Sung Min-nyújtotta felém a kezét.
-Lee Mi Cha-mondtam és megráztam a kezét. 
-Akkor most már belém eshetsz-jelentette ki önelégülten vigyorogva.
-Nagyon jó, az engedélyed nélkül most rosszul érezném magam-forgattam a szemem. Hangos nevetés szakadt ki torkából.
-Ugye tudod, hogy csak vicceltem. De mint mondtam, nem vagyok jó vicc mondó...
-Tényleg nem megy neked a poénkodás-jegyeztem meg.
-Sajnálom. Majd ha bekerülsz, jobban fogok igyekezni-kacsintott rám.
-És ha nem kerülök be?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Olyan nem létezik-mosolygott a székén hátradőlve, kezét az én támlámon pihentetve-De hogy biztosak legyünk, add meg a számod!
-Így sem kérték még a számom-dörmögtem olyan halkan, hogy ő ne hallja, de azért természetesen megadtam neki... Hülye lettem volna nem megadni.
-Lee Mi Cha?-kérdezett körbe a szobából kilépő hölgy. Felemeltem a kezemet, a nő bólintott, majd majd kijjebb tárta az ajtót és bement rajta.
-Hát köszönöm, hogy szórakoztattál, Choi Sung Min-álltam fel.
-Igazán nincs mit-állt fel ő is-Sok sikert!-mosolygott, miközben megérintette a vállamat-Még találkozunk, Lee Mi Cha!-biccentett, majd kisietett a teremből. Bólintottam egyet és beléptem a castingra. Meglepően egyszerű volt, nem is értettem, hogy miért paráztak odakint az emberek. Az előző hölgyön kívül csak egy idősebb férfi volt bent, aki nagyon kedves volt. Azt mondták, hogy majd még hívnak. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz. Mindenesetre én a casting után egyből hazaindultam. Már az utcán voltam, amikor megcsörrent a telefonom, egy ismeretlen szám hívott, de mielőtt felvehettem volna, lerakta. Csodálkozva néztem a telefont.
-Csak tudni akartam, hogy nem kamu számot adsz meg-szólalt meg mellőlem egy hang, mire ijedtemben kiejtettem a telefont a kezemből. Sóhajtva lehajolt érte és a kezembe rakta-Mi az? Máris elfelejtettél?
-Te követtél?-kérdeztem vissza.
-Igen, de nyugi. Nem vagyok pszichopata, nem akarlak megölni egy sikátorban. Csak beszélni szeretnék veled.
-Beszélni?-ismételtem döbbenten.
-Igen. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én megkedveltelek. Szeretnék még veled találkozni.
-Nem ezért kérted el a számom?
-De tudnom kellett, hogy tényleg ez a számod. Most meg már, hogy itt vagyok, miért ne kísérhetnélek el?-kérdezte széttárt karokkal.
-Choi Sung Min, te aztán nem vagy semmi-dörmögtem lehajtott fejjel, de vigyorából ítélve meghallotta. Útközben szóba került, hogy hány éves és, hogy mióta érdekli a tánc és a zene.
-Szóval 9 éve táncolsz?-kérdeztem döbbenten.
-Versenyszerűen-tette hozzá egy kicsit szerényen.
-De hát az a fél életed!-ráztam meg a fejemet hitetlenkedve.
-Igen, de bárcsak hamarabb rájöttem volna, hogy mennyit jelent nekem a tánc.
-Tudod a legtöbb 18 éves fiú nem beszél így....
-Nem szeretek a "legtöbb 18 éves fiú" kategóriába tartozni-mosolygott rám, aztán hozzátette-Az olyan átlagos.
-És az átlagos unalmas-bólintottam.
-Igen, ahogy mondod-nézett rám csodálkozva, mintha azt hinné, hogy belelátok a fejébe. Egészen a lakásom ajtajáig kísért, azt hittem, hogy majd behívatja magát, de nem. Kicsit furcsálltam ezt, tekintve, hogy ő ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen.
-Nem akarom zavarni a szüleidet-magyarázta, mikor észrevette furcsálló tekintetemet. A szüleimet zavarni? Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem mondtam el neki, hogy árvaházban nőttem fel.
-Ja, igen. A szüleim-bólintottam, mintha csak kiment volna a fejemből. Nem akartam neki elmondani az igazságot, jobbnak láttam, abban a hitben hagyni, hogy én is normális családból származom, mint ő.
-Köszönöm, hogy hazakísértél.
-Én köszönöm, hogy hagytad-mosolygott, majd intett egyet és elment.

1. rész
Éjszakai hívás

 Egy mezőn állok. Körülöttem nincs semmi, csak a végtelennek tűnő fű. Egészen távolról tompa madár csicsergést hallok. Lenézek magamra. Fehér, térdig érő ruhát viselek, és bár ez nem az én stílusom, azért tetszik. Megpördülök párszor, akárcsak egy ruhapróbán és mosolyogva konstatálom, hogy a fű szúrósan csiklandozza a talpamat. Egy ismerős hang a nevemet kiálltja, de olyan halkan, hogy félek, csak képzeltem. De ekkor újra hallom, ezért megfordulok a hang irányába. A látványtól teljesen lesokkolódok. Azt hittem, messzebb van, de nem. Alig tíz lépésnyire. Ahogy szemeivel rám néz úgy érzem magam, mint egy hercegnő. Kedvesség sugároz belőle, miközben folyamatosan előre halad. Most már csak pár lépés választ el tőle, de tekintete megváltozott. Dühöt és megvetést olvasok ki belőle. Még egy lépést tesz meg, most ismét kedves, aztán még egy, de most megint dühös. Az érzelmek egymást váltják, így nem tudok felkészülni arra az érzelemre, ami akkor fog bekövetkezni, ha teljesen elém ér. Vagyis most... Megérinti arcomat, amitől megkönnyebbülök és közelebb hajolok hozzá. Ajka megközelíti az enyémet, de ahelyett, hogy megcsókolt volna annyit mond:
-Szórakozni fogok veled!
A telefonom szüntelenül csörgött és rezgett. Egy pillanatig még mindig azt hittem, hogy a mezőn vagyok vele, de körbenézve csalódottan állapítottam meg, hogy ez a szobám, és Ő nincs itt. Azonban a csöngés még mindig nem akart megszűnni, ezért felültem az ágyban és a telefonért nyúltam.
-Halló!-szóltam bele az alvástól rekedtes hangon.
-Unni!-csengett barátnőm vidám hangja a túl oldalon-Aludtál?
-Mivel a normális emberek éjjel 2-kor alszanak, valószínűleg én is azt csináltam...
-Sajnálom-hallottam hangján, hogy igazából nem érdekli, de ezt kell mondania, különben bajba kerül.
-Miért hívtál? Baj van?-kérdeztem ironikusan.
-Nincs semmi baj... Vagyis mégis. Szerelmes vagyok!-jelentette be és egy apró sikoltást is megeresztett, amit én egy grimasszal díjaztam.- Ugye voltam a SPEED koncerten és most jövök haza, mert még beugrottam Min Mi-vel egy éjjel-nappaliba, mert elfogyott a teje és a barátja bejelentkezett nála reggelre, hogy...
-A lényeget Yeon Ri!-szóltam rá.
-Oké, szóval van egy szám, aminek nincs MV-je, csak tánc videója van. Na, most azt is eljátszották és egyszerűen annyira aaa...  Hát nem szuper?
-De, zseniális-morogtam.
Oké, tudom, hogy te nem szereted őket, de legalább előttem ne mutasd ki ilyen nyilvánvalóan.
-Jól van, bocs-forgattam a szemem-Mit akarsz, mit csináljak?
-Nézd meg a videót, amit feltöltöttek a youtube-ra!-parancsolta boldog hangon, hisz elérte, amit akart. Sóhajtva fordultam a mellettem heverő laptophoz és bepötyögtem a banda nevét. Nyeltem egy nagyot és rányomtam az első találatra.
-Hangosítsd fel és tartsd a telefont a hangszórókhoz!-utasított tovább-Nagyítsd ki!
-Minek? Te úgy sem látod!
-Aigoo! Milyen vagy?! Úgy élvezetesebb, és jobban lehet látni azokat az angyalokat....
-Töröld meg a szád! Ide hallom, hogy csöpög a nyálad-fintorogtam inkább csak magamnak.
-Unni!-szólt rám felháborodva-Csak indítsd el!
Így tettem, de azt kívánom, bár ne tettem volna... Először kíváncsian néztem, elvégre már rég nem láttam, de utána rájöttem, hogy ez a dal rólam szól. Az érzelmeim egymást váltották. Volt, hogy ideges voltam, aztán szomorú és voltam dühös is, de legfőképpen elkeseredett. Miután vége lett még mutatták pár másodpercig az őrjöngő tömeget, akik imádják őket, majd minden elsötétült, kivéve Yeon Ri csivitelő hangját, ami a telefonból jött.
-Na?-kérdezte túl áradó lelkesedéssel-Ugye milyen jó volt?
-Igen, zseniális-motyogtam-De figyelj! Most leteszem. Holnap dolgoznom kell...
-Ó.. Rendben. Jó éjt unni!-köszönt el és belepuszilt a telefonba, mielőtt kinyomhattam volna. Visszadőltem az ágyba, fejemet hátrahajtottam a párnán, kezemet az Ő oldalára vezettem. Üres... Mióta nincs itt, minden más lett. Sokkal zárkózottabb lettem, pedig a munkámban az lenne a lényeg, hogy folyton vidám és nyitott legyek. Elég nehéz megjátszani a fullhappy-t miközben az életemből alig 2 hónapja kilépett az a személy, aki az egyetlen családtagom volt. Hát igen, nehéz egy olyan embernek lenni, aki 16 éves koráig árvaházban élt, majd "kiöregedett" és elküldték. Nem szeretem, ha sajnálnak ezért. Nem is meséltem el ezt senkinek se, csak Neki, még Yeon Ri-nak sem mondtam el. Sem azt, hogy árvaházban voltam, sem azt, hogy ki miatt lettem ilyen szomorú az utóbbi 2 hónapban. Nem mondhatom el neki, hogy szakítottunk, hiszen azt se tudta, hogy együtt voltunk. Ez a mi közös döntésünk volt, ő se mondta el senkinek, és én se. Így mindketten megnyugodhattunk. Szóval senkinek sem mondhatom el, hogy mi történt valójában, minden este itt fuldoklom a saját önsajnálatomban és könnyeimben. Talán, ha ismerném az anyukámat, vagy, hogy ha együtt élnénk, talán neki elmondhatnám, hogy, ami igazán bánt, hogy miért viselkedek ilyen furán, hogy akit elveszítettem, pedig a legjobban szerettem ezen a világon.... Az nem más, mint Choi Sung Min, a SPEED-ből.