Yoo Sung Oh- 24k
You're seriously...?
3. rész

Egész nap csak Sung Oh-ra tudtam gondolni, és arra, hogy túlléptem egy határvonalat, igaz, hogy ő is, de ez nem mentség arra, hogy ugyanezt tegyem vele én is. Az egész esti tanítást úgy ültem végig, hogy közben a bocsánatkérést fogalmaztam fejben, majd miután összezavarodtam a füzetem hátuljába. Nagyon reméltem, hogy a tanár nem mond olyan információt, amiket a magántanárom nem mondott el. Mire vége az összes órának, már teleírtam három oldalt a bocsánatkéréssel, és még mindig nem érzem jónak. Már minden cuccomat elpakoltam és éppen a vállamra lendítettem a táskámat, amikor a tanár éles hangon megszólít. Azonnal arra gondolok, hogy rajtakapott, biztos tudja, hogy mással foglalkoztam. Már gondolatban felelevenítettem, hogy mit tanultam tegnap este, melyik témáról volt szó... Tipikusan, mint egy jó diák. Úristen, már úgy gondolkozom, mint Sung Oh, már ugyanolyan gúnyos vagyok, mint ő...
- Mi Ra, van pár perced, hogy megbeszéljünk valamit? - igyekeztem elemezni a hanghordozását, ami ugyan kemény volt, de érzékelhetően nem rám irányult keménysége.
- Persze, Tanár úr! Megyek.
Odasiettem az asztalához, azonban ő intett, hogy várjak. Nem igazán tudtam, mire kéne várni, egészen addig, amíg mindenki ki nem ment és szólt, hogy húzzak oda egy széket. Miután mindketten leültünk egy ideig nézett, majd egy sóhajtás kíséretében belekezdett a mondanivalójába.
- Most nem fogok kertelni... Sung Oh-ról van szó. Tudom, hogy tegnap együtt voltatok az állatkereskedésben... Te még mindig önkéntes vagy ott?
- Nem, már fizetett alkalmazott.
- Értem... Nos, gondolom Sung Oh mesélte neked, hogy miért kell ott lennie, ugye? - kérdezte, mire egy bólintással válaszoltam - Nem tudom, mit gondoltam... Hogy majd rögtön az első napra megváltozik és időben ér be, de mint tapasztaltuk, ez nem jött be...
Elhúzom a szám, mert eszembe jut, hogy jött be reggel... Én is azt vártam, hogy majd időben beér, vagy csak egy kicsit fog késni, hogy minél hamarabb abbahagyhassa a munkát... persze, hiszen magamból indultam ki, nem Sung Oh-ból, aki nagyjából huszonöt percet késett, és köszönésre sem méltatta a tanárt, csak megindult hátra, elhaladva mellettem és leült a padjába.
- Tudom, hogy ez túl nagy kérés tőled, tekintve a tanulmányi átlagodat, az iskolán kívüli tevékenységeidet, de mint osztályfőnökötök felelősnek érzem magam miattatok.
- Persze, ez érthető - szóltam közbe, mert a tanár szinte könyörgő tekintete arra ösztönzött, hogy megerősítsem, helyesen cselekszik.
- Szeretném, ha reggel Sung Oh-hoz mennél, és megpróbálnád időben behozni őt... - mondta, nekem pedig leesett az állam.
- Tessék?
- Tudom, hogy ez nagyban nehezít téged, de nagyon hálás lennék, ha megtennéd... Nem akarlak zsarolni, de ha megteszed, írhatok neked ajánlót...
Az ajánló. Amiért bárki képes ölni. Egy jó ajánló felér egy köteg pénzzel. Hülye lennék nem kihasználni egy ilyen vissza nem térő alkalmat.
- Rendben, Tanár úr! Szívesen segítek
-Köszönöm Mi Ra! - elővett egy kis cetlit a táskájából, majd elém csúsztatta. - Ez Sung Oh családja házának a címe. Tegyél meg minden tőled telhetőt! Fighting, Mi Ra! - szorította ökölbe kezét, engem teljesen meglepve, majd utánozva őt, én is ökölbe szorítottam a kezem.Hazafele egyetlen értelmes gondolatom volt, mégpedig, hogy ez nagyon érdekes lesz...

***

 Reggel tudatában voltam annak, hogy háromszor több időt fordítok magamra, mint korábban bármikor, mégsem tudtam leállni... Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt szerettem volna, ha jól nézik ki Sung Oh előtt. Így sem vittem túlzásba, egyszerűen csak korrektort kentem a szemem alá, púdert tettem magamra és kihúztam a szemem felső vízvonalát és tettem fel még egy kis szempillaspirált és már indultam is Sung Oh-ért. Útközben vettem neki egy kávét, hátha attól könnyebben felébred. Az egészet elterveztem. Az anyukájával remek hangulatban fogunk összeismerkedni, egyből imádni fog, az apukájával együtt, majd meghívnak az anyukája születésnapi bulijukra, ahol Sung Oh rájön, hogy igazából mindig is kedvelt, és most egy igazi csókban részesítene...
Ahham, hát gyermeki álmodozásom rögtön az első pontban megdőlt, mert mikor becsöngettem és elővettem a legangyalibb mosolyomat maga Sung Oh nyitott ajtót... De inkább a mínusz egyben bukott meg, mert nem kellett neki kávé, hogy könnyebben felkeljen, ugyanis teljesen éberem figyelt... éberen és mérgesen.
- Te mit keresel itt?
- Én csak... én... - dadogtam, de ennél tovább nem jutottam, annyira lesokkolt a látvány. Először is, hogy egy mérges pasi nyitott ajtót, nem pedig egy kedves ahjumma. Másodszor, hogy a mérges pasi teljesen éber volt, szóval vagy akkor kelt, amikor én, vagy még korábban, ami azért szép teljesítmény lenne. És harmadszor, a mérges pasi fehér haja eltűnt és most keveredik a narancssárgás vörössel... Nem tagadom, nagyon jól áll neki. Persze.. neki mi nem áll jól? Ha zacskót húzna a fejére, még az is jól állna neki...
- Kinyögöd még ma?
- Én... öhm... Bemehetnék? Elég kínos lenne itt elmondani.
- Nem érek rá, hogy papás-mamást játsszak veled és... - folytatta volna az elutasítást, de ekkor bentről csörömpölő hang hallatszódott, amitől szemében egy pillanat alatt eluralkodott a pánik és berohant a házba, az ajtót nyitva hagyva. Mint egy igazi jól nevelt kislány, leküzdöttem a kíváncsiságom és a kávét betettem az ajtó mellé, az ajtót pedig becsuktam. Már az utcán jártam vissza a sulihoz, mikor meghallottam a nevem és rögtön utána visszarántott Sung Oh.
- Ne haragudj az előbbiért, de ma nagy a fejetlenség otthon és egy kicsit kiakadtam.
- Semmi baj. Mi amúgy sem tudunk máshogy beszélni - vonom meg a vállam a tegnapi meg a tegnap előtti beszélgetésünkre utalva.
- Gyere vissza a házba, és megbeszéljük ezt - megfordul és anélkül, hogy hátranézne, hogy egyáltalán követem, elindul visszafele. Nyilván tudja, hogy követem...  Kinyitja a bejárati ajtót, de ahelyett, hogy belépne rajta, félreáll és beenged. Ettől az apró gesztustól görcsbe rándul a szívem, és idióta tempóban kezd verdesni.
- Az az igazság, hogy nem szeretnék zavarni - mondom a nyakamat nyújtogatva, hátha neglátom a csörömpölés okát, vagy legalább a nyomait - De az osztályfőnökünk kért meg, hogy jöjjek érted reggel, hátha akkor időben beérsz..
- Értem - mondja, és lazán neki támaszkodik a falnak - És mi történik ha se te, se én nem érünk be időben?
Próbálom összeszedni a gondolataimat, de elég nehéz látni, ahogy felhúzott szemöldökkel és szinte elégedett mosollyal nyugtázza a szoknyámat és a lábaimat. Vajon látja, hogy nincs rajtam harisnya?
- Hát... - próbálkozom, de a hangom cserben hagy és csak egy erőtlen krákokást tudok összehozni. Ezen mintha még jobban szórakozna, mert elfordul, valószínűleg a konyha irányába és nevetve int, hogy kövessem.
A konyhába érve sikerül megállapítanom, hogy Sung Oh otthona nagyon rendezett, mindenhol virágok, és csupa fény a szoba. A szoba közepén egy kerek kis asztal áll, és az egyik széken egy idősebb hölgy ül. Kötelesség tudóan egyből bemutatkozok, meg se várom, hogy Sung Oh bemutasson, rögtön fölismerem benne a fiú vonásait.
- Anya, ő Mi Ra, egy osztálytársam - teszi hozzá Sung Oh. Az asszony finom vonásai egyből megváltoznak és határtalan boldogság ül ki az arcára. Már azt hiszem, hogy fölugrik, annyira boldog volt, de ehelyett Sung Oh lép oda, és óvatosan az anyja hónaljánál megemeli, és odairányítja a járókeretéhez.
Az emberek egy ilyen helyzetben két dolgot szoktak csinálni. Az egyik hogy megbámulják, a másik hogy rá se néznek, inkább elfordítják a fejüket. Nem tudom miért, de hirtelen úgy döntöttem, hogy én leszek a harmadik csoport lelkes résztvevője és odaléptem, hogy segítsek megtámaszkodnia.
- Milyen kedves vagy Mi Ra-ya! Sung Oh még soha nem hozott haza senkit. Biztos attól félt, hogy elijesztem a barátait - nevet fel, de hangján érezhető, hogy nem örömében teszi, hogy szégyenkezik maga miatt.
- Anya! - szólt rá gyengéden Sung Oh - Hogy mondhatsz ilyet? Mondtam már hogy miért nem hozok haza senkit. Senki sem elég menő ahhoz, hogy velem mutatkozzon - vigyorog az anyjára, miközben egy puszit nyom az arcára.
- Aish.. Nézzék meg ezt a fiút, úgy el van telve önmagától!
- Ezek szerint én elég menő vagyok hozzád? - kérdezem mosolyogva, abban reménykedve hogy egy jót nevetünk majd, de Sung Oh elkomolyodott egy pillanatra, mintha a megfelelő szavakat keresné, és végül amikor megszólalt a szívem kihagyott jó pár ütemet:
- Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy te sokkal menőbb vagy nálam.
Rettentően elpirulhattam, mert a következő pillanatban már el is fordult és elkezdett mosogatni. Annyira meglepődöm ma már nagyon sokadjára, hogy végül csak Sung Oh anyukája tud kirántani a kábulatomból azzal hogy egy kissé fájdalmasan felsóhajt. Egyből mellélépek és a lehető legóvatosabban igyekszem visszasegíteni a székére, amin korábban is ült.
- Tudod, Sung Oh nem volt mindig ennyire kedves - nevet fel, amivel kivált a fiából egy elégedetlen "anyát", engem pedig teljesen összezavar. Sung Oh-nak ez a kedves énje? És régebben rosszabb volt?
- Tudod, még a balesetem előtt csavargó volt, mindig a kis barátaival csellengett valamelyik játékteremben, hiába könyörögtem neki, hogy jöjjön haza, ő csak a játéknak élt.
- Ez nem igaz - fordul felénk felháborodva, miközben kezéről csöpög a hab és a víz.
- Te csak mosogass tovább, és az isten szerelmére, vegyél fel egy kesztyűt vagy azt akarod, hogy úgy nézzen ki a kezed, mint nekem?
- Neked van a világon a legszebb kezed - vigyorog Sung Oh, az anyukája pedig viszonozza majd egy legyintéssel eléri, hogy fia visszaforduljon a mosogatnivalókhoz.
- Aztán jött a baleset, akkor is éppen a barátaival járták a várost, így csak másnap reggel tudta meg, hogy mi történt velem.. Azt hiszem azóta ilyen - teszi hozzá egy kicsivel halkabban, majd még csöndesebben jegyzi meg - bűntudata volt, mert aznap éjjel az apjának nem csak miattam kellett aggódnia, hanem miatta is.
Nézem Sung Oh hátát, és próbálom elképzelni, hogy az a fiú, akiről az anyuka beszél nem az a fiú, akit én ismerek. Hiszen annyira különbözik egymástól a kettő... És mégis, valahogy az a fiú jobban illik Sung Oh-ra, akit az anyukája mutatott be.
- Kérsz egy teát? - kérdezi Sung Oh hirtelen. A gondolkodásból felriadva csak egy erőtlen bólintással tudok válaszolni. Különös érzés látni, ahogy sürgölődik és tesz-vesz. Az anyukájától nem kérdez semmit, csak újratölti a poharát, majd elém is maga elé is letesz egy-egy bögrét.
- Mennyi az idő? - kérdezi anyuka és úgy forgatja a fejét, mintha nem tudná merre van az óra a saját házában. Aranyosnak tartom a mozdulatot, ezért először csak elmosolyodom - Nem fogtok elkésni az iskolából?
És erre hirtelen, mint egy varázsütés, eszembe jut, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt és már nyitnám a szám, hogy de nagyon is el fogunk késni, amikor megérzem a combomon Sung Oh meleg kezét, ahogy lefog
- Nem, anya. Nincs semmi baj, még meg tudjuk várni az ápolót - mondja, mire az anyuka mosolyogva bólint és elkezd mesélni egy történetet Sung Oh kicsi kori sztorijaiból.

                                   ***
Nagyjából egy órával később a parkban sétálunk a metróhoz, bár igazából már fölöslegesen, hiszen az első órának már vége, sőt a második is már túl van a felén.
- Rajta - szólal meg végre egy örökkévalóság után - Jöhetnek a kérdések.
- Milyen kérdések? - nézek rá értelmetlenül.
- Azok, amik egész eddig ott motoszkáltak a fejedben.
- Nem motoszkál semmi a fejemben.
- Ó, valóban? Akkor nem vagy kíváncsi hogy mi történt az anyámmal, ahogy arra se hogy miért hazudtam anyámnak az időről, ugye?
- Sung Oh - kezdem, és a karjánál fogva megállásra kényszerítem - Ha szeretnéd, elmondod. De én nem erőszakolom ki belőled. A te döntésed, hogy mit mondasz el nekem, és mi az, amit nem.
Egy pillanatra úgy tűnik a beharapott ajka miatt, mintha ideges lenne, de aztán egy olyan mosoly terül el az arcán, amitől évekkel fiatalabbnak lehetne mondani, és amitől a szívem ma már sokadjára feladta a normális működését.
- Te tényleg sokkal menőbb vagy nálam.