8. rész
Az ígéret a legfontosabb

Késő reggel, vagy inkább kora délelőtt a telefonom csörgésére keltem fel. Lassan nyitottam ki pilláimat és elmosolyodtam a látványtól. Előttem a lehunyt szemű, összeráncolt szemöldökű fiú terült el, méghozzá elég közel ahhoz, hogy ne halljam meg azonnal a csörgést. Azonban a telefon nem akart megszűnni és Sung Min-t is zavarhatta, mert egyre több ránc jelent meg a homlokán. Gyorsan a telefonomért akartam nyúlni, de a fiú még mindig szorosan ölelt, sőt minden mozdulatomra közelebb húzott magához. Addig ficánkoltam, míg elértem a telefont.
-Halló?
-Lee Mi Cha? Itt Cho igazgató!
-Üdvözlöm! Minek köszönhető Cho igazgató hívása?
-Szeretnék veled valamit megbeszélni, kérlek gyere be az ügynökségre!
-Rendben-mormoltam-Viszont hallásra!-tettem le a telefont.
-Ki volt az?-kérdezte Sung Min ásítva.
-Cho igazgató-feleltem higgadtan.
-Mit akart?-rémült meg.
-Először is engedj el!-kértem, mivel még mindig szorosan ölelt-Másodszor, még nem tudom.
-Oké, akkor majd írj, hogy mi volt...
-Sung Min-szakítottam félbe-Nem hiszem, hogy rájött volna valamire. Pláne, hogy 2 hónapja nem beszéltünk-nyugtattam meg egy kicsit lekezelően. A fiúnak rémképei vannak, hogy valaki rájön a volt kapcsolatunkra. Mivel az idoloknak nem lehet sem barátnőjük, sem tartósabb kapcsolatuk, ezért folyton félt, hogy valami kiderül. Állítása szerint csak védeni próbált, mert ha valaki megtudja, hogy az ő oppája igazából egy másik lány oppája, akkor abból nagyon nagy gondok születhetnek. Na meg persze azért is mert, ha az igazgatóság számára kiderül, akkor az illető búcsút mondhat a kpop-nak, a bandának és a karrierjének is. A fiú ezért a végsőkig óvatos volt, a szüleinek és Taewon-nak is csak rendhagyóan mutatott be.
-Akkor én megyek először-jelentettem ki, majd gyorsan magamra kaptam egy farmernadrágot és egy viszonylag nőiesebb pulcsit. Mindezt Sung Min előtt...
-Zoknit se felejts el húzni!-szólt közbe.
-Ó, igaz. Köszi-pislogtam rá. Annyira megszokott volt már ez a dolog, hogy fel se tűnt egyikünknek se. A házból kiérve könnyebbnek találtam metrózni, mint taxit fogni. A metróban egy csapat egyenruhába öltözött lány beszélgetett diszkréten, de azért így is kihallottam beszélgetésük témáját.
-Miután elmentem a koncertre, már biztosan tudom, hogy mi akarok lenni-újságolta az egyik. Az idétlen copfos pedig kíváncsian nézett rá-Jung Woo felesége-vigyorgott. Óóó, Kim Jung Woo, hát ide is elért a karizmád?
-Hm... Én jobban csípem Taewon-t-hümmögött a copfos. Mi van itt? DEEPS találkozó?
-Ch-fújtatott egy masnis lány-Sung Min! Na ő jó!
-Mit Sung Min? Miért mindig a makneak tetszenek neked?
-Mert az összes maknea cuki-emelte mindkét kezét az arcához. Sajnos nem tudtam tovább nézni őket, mert le kellett szállnom, azonban magamban jól szórakoztam a naivitásukon. Még hogy egy idolnak a felesége... Lehetetlen amennyiben nem vállalja el a többi őrült fan dühös reakcióit. Beléptem az ügynökségre és megcsapott a jól ismert "sztár akarok lenni" érzés. Óvatosan bekopogtam az igazgató ajtaján és egy halk "szabad" után benyitottam.
-Mi Cha-ya!-üdvözölt kedvesen.
-Jó napot!-hajoltam meg-Hogy van?
-Remekül. Kérlek ülj le!-intett a szék felé, én pedig engedelmeskedtem-Először is... Az apádról szeretnék beszélni.
-Az apámról?-kérdeztem értetlenül.
-Igen. Többször is bejött hozzám és kérte, hogy hívjalak be-magyarázta. Rémülten néztem rá-Ne aggódj. Nem azért hívtalak ide. Csak érdekelne, hogy sikerült e felvenned vele a kapcsolatot.
-Hát... még nem-ismertem be.
-De tervezed, nem?-kérdezte, mire kissé tétován bólintottam-Ez a beszéd!-csapott az asztalára. Azt hittem, hogy ennyit akart mondani, ezért már készülődtem volna, hogy haza induljak.
-Várj még egy kicsit-állított meg-Szerettem volna kérdezni tőled még egy dolgot...
-Igen? Mit szeretne?
-Forgatni egy drámát. Már minden megvan hozzá, kivéve a női főszereplőt... Arra gondoltam, hogy esetleg te játszhatnád...
-Én?-döbbentem le-De én nem is vagyok se gyakornok, se szerződtetett ember.
-Akkor itt az ideje szerződtetni téged!
-De igazgató, én nem...-kezdtem volna, de leintett.
-Nem azért akarlak, mert már kismillió drámában játszottál volna, hanem mert te voltál a legjobb.
-De igazgató, pont ez a baj. Csak voltam. Azóta már biztos találtak egy sokkal jobbat.
-Nem értelek Mi Cha-ya... Más korodbeli... Nem. Az összes lány örülne, ha játszhatna egy drámában. Főleg, ha főszereplőnek hívják.
-Tudom, de mégis úgy gondolom, hogy nem vagyok elég jó-sóhajtottam.
-Erre vagyok én! Én elmondom, hogy jó vagy e, vagy sem. Minden másról viszont neked kell gondoskodnod, hiszen... -itt elakadt, mert kopogtak.
-Szabad-szólt, mire kinyílt az ajtó és belépett rajta egy srác. Egy helyes srác. Egy nagyon helyes srác.
-Ó, Eun Hyuk-ah!-állt fel mosolyogva.
-Hyung!-viszonozta mosolyát a srác.
-Mi Cha, ő itt az unokaöcsém, Shin Eun Hyuk.
-Örvendek-hajoltam meg ülő helyzetben.
-Mi Cha-ya!-szólt az igazgató, mire ránéztem-Ő a férfi főszereplő a drámában.
-Óóó-bólogattam, majd ismét a srácra néztem. Fekete farmert, fehér inget, alatta szintén fekete pólót és tornacipőt viselet. Fekete haja lazán szemébe lógott. Ó, hogy az a... Hogy nézhet ki ilyen jól? És miért? Tekintetünk találkozott, amit ő csak egy mosollyal konstatált.
-Ő a női főszereplő?-kérdezte rám mutatva.
-Én még nem...-kezdtem, de az igazgató közbe vágott.
-Igen, ő-mosolyogva dőlt hátra székén, mint aki nagyon elégedett a helyzettel. A srác furcsán végigmért, majd ledobta magát mellém.
-Hány éves?-kérdezte figyelmen kívül hagyva, hogy tulajdonképpen pont mellette ülök és mindent hallok.
-18 lesz pár hónap múlva-felelte az igazgató.
-Nem mintha ellenezném, de ez kiskorú megrontásának minősülhetne.
-Eun Hyuk!-szólt rá az igazgató.
-Sajnálom, hogy közbe szólok, de még nem vállaltam el a szerepet...-jegyeztem meg, mire mindketten felém fordultak, mintha csak most vennék észre, hogy én is ott vagyok. Egy pillanatra elcsendesültek, majd ismét egymás szavába vágva beszélgettek.
-Elnézést-köhécseltem, de semmi hatás-Elnézést!-próbálkoztam újból-Elnézést!-kiáltottam, mire végre elcsendesültek-Én megyek először! Cho igazgató, kérem keressen valaki mást. Alkalmatlannak érzem magam erre...
-Mi Cha-ya, kérlek, adj egy percet, hogy elmagyarázzam!-kérlelt. Arcára nézve megenyhült a szívem és visszaültem. Tetszett a dráma ötlet, aranyos volt, bár kicsit egyszerűnek találtam.
-Na? Hogy tetszik?-kérdezte kitörő lelkesedéssel.
-Igazgató úr, szerintem ez a dráma...-gondolkodtam a megfelelő szavakon-Aranyos, könnyen kivitelezhetőnek tűnik... És meg lesz nélkülem is.
-Mi Cha, legalább gondold át!
-Már átgondoltam-feleltem határozottan, mégis tiszteletteljesen. Eun Hyuk csak néma csendben bámult maga elé.
-Ne hozz hirtelen döntéseket! Emlékszem, hogy pár hónappal ezelőtt mennyire szeretted volna ezt. Gondold át jól, vagy valami nem tetszik?-kérdezte felvont szemöldökkel-Ha ez az idióta nem tetszik, lecserélhetjük-biccentett unokaöccse felé.
-Hyung!-figyelt fel a srác-Miért engem? Ha nem akarja, akkor ne erőltesd!
-Shin Eun Hyuk! Jelenleg ő magasabb pozícióban van, mint te!
-Mi? Ő magasabb?-kérdezte döbbenten. Szuper, megint kezdődik a figyelmen kívül hagyásom.
-Hát persze! 1 évet volt nálunk gyakornok és mindenből kitűnően szerepelt, a többi jelentkezőt maga mögé utasítva. Szóval hívd inkább sunbae-nek!
-Ha ilyen jó volt a sunbae, miért hagyta abba?
-Jó kérdés. Ez egy olyan dolog, amit még mindig nem értek.
-Igazgató, hiszen már mondtam. Nem láttam benne a jövőmet-mondtam, mire ismét mindketten rám néztek.
-Ez egy nagyon béna kifogás-mondta a fiatalabbik.
-Ugye?-nevetett az igazgató.
-Á, egyedül maradtam-nevettem én is.
-Mi Cha-ya, gondold át! Ilyen lehetőség egyszer adódik az életben.
-Egyszer?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Úgy értem, hogy ha ezt most megcsinálod, akkor már szerződtetve leszel és lehet, hogy kapsz még drámákba szerepet. Viszont, ha nem vállalod el, nem hiszem, hogy az utcán megállítanának, hogy játssz főszerepet. Nem gondolod?-kérdezte. Ezt utáltam a legjobban benne. Mindent eltudott hitetni az emberrel, még akkor is, ha az ember ismeri minden mozdulatát. Most sem volt ez másképp. Lassan bólintottam.
-Daebak! Hogy csinálod ezt, hyung?-kérdezte a fiú.
-Egyszerű-válaszoltam helyette-Ismeri az emberek gyenge pontját. Jól mondom igazgató?
-Bizony, bizony. Mi Cha-ya hamarabb tanul, mit te!-nevetett jóízűen, amihez mi is csatlakoztunk-Na de komolyra fordítva a szót, nézd át a szerződést és ha úgy döntesz, akkor gyere vissza, hogy aláírd!
-Rendben-motyogtam nem túl lelkesen.
-Remélem, hogy úgy döntesz-dörmögte Eun Hyuk.
-Én is-kontrázta az igazgató. Mosolyogva felálltam és meghajoltam. A szobából a lehető leggyorsabban szabadulni akartam. Még hogy én főszereplő?! Persze, egy időben mindennél jobban akartam volna, és nem tagadom, most is jó lenne, ha Sung Min-nak nem teszek ígéretet.

~Körülbelül fél évvel ezelőtt egy délután
A nap már kezdett lemenni, de ő még mindig nem volt itt. Azt mondta, várjak, ezért vártam. Körülöttem pár kisgyerek játszott, míg haza nem mentek. Azt mondta, várjak... Már este hat óra volt, de ő még mindig nem jött. Fel akartam hívni, de lemerült a telefonom. Órámra pillantottam, ami fél nyolcat mutatott... Biztos, valami közbe jött. Azt mondta, várjak. Már látszódott a Hold és pár csillag, mikor ismét az órámra pillantottam. Tíz óra volt. Azt mondta, várjak. Összébb húztam magamon a pulcsimat. Azt mondta, vá...
-Mi Cha!-hallottam meg a hangját, mire egyből felálltam a padról-Olyan buta vagy! Miért maradtál itt?-kérdezte szorosan magához húzva.
-Azt mondtad, várjak-suttogtam vállába.
-Úgy izgultam érted!-szorított erősebben-Nem tudtam elképzelni, hol lehetsz...
-De hát megbeszéltük, hogy itt találkozunk-furcsálltam a fiút.
-De küldtem egy SMS-t, hogy ne várj rám...
-Lemerült a telefonom-vontam vállat.
-Észrevettem-végre eltolt magától-Soha többé ne tűnj el, érted?
-Igen-bólintottam engedelmesen-Mit akartál mondani?
-Kapaszkodj meg!-mosolygott-2 hónap múlva debütálunk!-mondta, mire kitört belőlem egy kis sikítás és a nyakába ugrottam.
-Ez annyira jó!-örvendeztem.
-Igen, de...-tolt el magától ismét-A szerződésben az van, hogy nem járhatunk senkivel...-motyogta. Először furcsán néztem rá, aztán leesett.
-Te most szakítani akarsz velem?-kérdeztem döbbenten.
-Nem! Dehogy!-tiltakozott azonnal.
-Akkor?-vontam fel a szemöldökömet.
-Járjunk titokban... Ha senki nem tud rólunk, akkor aláírhatom a szerződést-bólogatott a fiú.
-Mi ez? Általános iskola?-kérdeztem nevetve, holott tudtam, hogy ez nem vicces. Mégis valahogy fel kellett dolgoznom, hogy felmerült köztünk a szakítás.
-Kérlek, hallgass végig!-nézett mélyen a szemembe-Nem akarok veled szakítani! Egyszerűen annyit kérnék, hogy tartsuk titokban! Az életed így is meg fog változni, nem akarom még a sajtóval is bonyolítani a dolgokat.
-Hogy érted azt, hogy az életem meg fog változni?-kérdeztem.
-Ha debütálok, nagyon kevésszer leszek otthon. Szabadnapot szinte sose fogunk kapni. Nem várom el, hogy ezeket elviseld, és így is velem maradj majd, de szeretnélek ezután is magam mellett tudni.
-Mire kellek?-kérdeztem nyíltan.
-Nem mire... Hanem kinek.
-Jaj, ez nagyon nyálas volt-húztam a szám, mire nevetve szájához húzott-Ezzel próbálsz lekenyerezni?
-Nem. Csak emlékeztetlek, hogy mennyire tökéletes vagyok.
-Cöh... Te és a tökéletesség-fújtattam mosolyogva.
-Miért szerinted nem vagyok az?
-Őszinte, vagy kedves?-kérdeztem vissza.
-Mindegy, úgy is az jön ki mindkettőre, hogy az vagyok...
-Hát persze-mosolyogtam, majd rácsaptam baseball sapkájára, ami lehajlott, így nem látott.
-Hjá!-kiáltott, mire nevetve elfutottam előle. Sung Min sokkal magasabb nálam, így a lábai is hosszabbak, ezért természetes, hogy utolért. Derekamnál fogva állított meg, majd szembefordított magával.
-Menjünk haza, jó?-dörmögte fülembe. Csak bólintottam egy kicsit, mire eltolt magától, ujjainkat összefűzte. Míg hazaértünk alig beszéltünk pár szót.
-Mit szeretnél enni?-kérdeztem, épphogy belépve az ajtón.
-Rament-jelentette ki a fiú hosszas gondolkozás után.
-Az nem tesz jót neked, tudod? És különben is, most fogsz debütálni, nem hízhatsz el.
-De én rament akarok enni-makacskodott.
-Pff... Jól van-fordultam meg, hogy bemenjek a konyhába. Alig 10 perc múlva az étkező asztalnál ülő fiúhoz vittem a fazekat.
-Edd meg mind!-szóltam rá.
-Te is egyél!-nyújtott felém egy másik pálcikát.
-Te folyton csak etetnél...-mosolyogtam, miközben elvettem tőle a pálcikát.
-Nem, én mást is csinálnék veled-mosolygott csintalanul.
-Hjá! Hogy lehetsz ennyire perverz?!-fújtattam.
-Pasi vagyok-emelte fel kezeit védekezően. Miután megettük az instant levest, felálltam, hogy elmosogassak. Sung Min végig engem nézett.
-Miért bámulsz így?-kérdeztem tőle.
-Mert gyönyörű vagy.
-Hah, na persze-horkantottam, majd csuklómmal megtöröltem a homlokomat. Sung Min ekkor felállt, mögém sétált és átkarolta a derekamat.
-Olyan szép vagy, hogy azt hiszem, megőrülök-suttogta fülembe, amitől kirázott a hideg. Térdem a feladással küszködött, úgy remegett. Szívem hevesen vert, mintha lefutottam volna a maratont, és ezt csak fokozta, mikor elsimította a hajamat és ajkai nyakamra tapadtak. Kezemből elszállt az erő, így a tányért, amit kezemben tartottam, visszaejtettem a vízbe. Felszabadult kezemet nyakához vezettem és hajába túrtam. Ahogy ölelt, azt kívántam, hogy álljon meg az idő örökre. Szembe fordultam vele és hagytam, hogy megcsókoljon. Kezeimmel nyakába csimpaszkodtam. Sung Min megragadta a derekamat és felültetett a konyhapultra. Miközben Sung Min puha csókokkal halmozott el, kezeimbe, mintha valami kimondhatatlan bátorság szállt volna és lehúzták a pólóját. A fiú az ölébe kapott és meg sem állt velem az ágyig. Ott óvatosan letett és felém hajolva próbált megszabadulni a blúzomtól, de ez némi gondot meríthetett volna fel, csakhogy őt annyira nem érdekelte a blúzom, szóval egyszerűen széttépte a ruhát. Sung Min szája ekkor ismét felfedező útra indult, azonban egyszer csak abbahagyta és kitámasztott kezekkel kapkodta a levegőt.
-Figyelj a debütálásom után még ritkábban fogjuk látni egymást és... -kezdett volna bele a monológjába, de a nyakában lévő dök cédulába kapaszkodva húztam vissza a számhoz.
Másnap reggel egy szuszogó mellkason ébredtem. Éreztem, hogy meztelen vagyok, amitől elvigyorodtam.
-Fent vagy?-dörmögte alattam álmos hangon.
-Fent-motyogtam vissza, mire keze hajamat kezdte birizgálni. Sóhajtva fordultam úgy, hogy lássam arcát.
-Mi a baj?-kérdezte rekedtes hangon.
-Semmi-feleltem-Vagyis... Ha debütálsz, ki tudja, hogy mikor foglak látni, és ha te ráérnél is, mi van, ha nekem lesz programom? Mi lesz, ha havonta csak egyszer láthatlak és akkor is csak fél órára?
-Hát ez az... Fogalmam sincs mi lesz-suttogta alig hallhatóan. Hosszas csend telepedett közénk, amit végül én törtem meg.
-Ott kéne hagynom a CCM-et-jelentettem ki.
-Mi?-kérdezte zavarodottan. Nyilván ő is másra gondolt, így nem tudta követni a gondolatmenetemet.
-Azt mondtam, hogy ott hagyom a CCM-et.
-De miért?-komorodott el.
-Te is tudod. Az én álmom nem az, hogy híres legyek, szóval én azt csak hobbiból csináltam. Ha te debütálsz, nekem nem muszáj folytatnom. Az is hozzá tartozik, hogy ha te koncertezni fogsz és nagy ritkán haza jöhetsz, akkor lehet, hogy én nem leszek itthon. És ezt nem akarom.
-Biztos vagy benne?
-Olyan biztos, minthogy most pucér vagyok-kuncogtam. Sung Min felemelte a takarót, hogy bekukucskáljon alatta, majd megkönnyebbülve felsóhajtott.
-Akkor teljesen biztos-jelentette ki vigyorogva.
-Igen-helyeseltem, majd nyomtam egy puszit a vállára. 

7. rész
Miért játszol velem?

Miután visszajátszottam magamban ezt a bizonyos reggelt, rám tört a depresszió, miszerint elcsesztem ezt az egészet. Méghozzá nem is kicsit. Az emberek nyilván nem tudnak egyik napról a másikra kiszeretni valakiből, és ez nekem sem ment. Pláne, hogy egyikünk se akart szakítani, a sors még is ezt hozta ki... Az a rohadt sors! Mi a francot akar, főleg, hogy én nem is hiszek benne. Egész délután Sung Min-t vártam, de ő nem jelent meg. Még este sem, mikor aludni készültem. Eleinte mérges voltam rá, amiért fölöslegesen ugráltatott, de végül csak megvontam a vállam és elaludtam.
Halk cipőkopogás zavarta meg nyugodt álmom. Ijedten pattantak ki szemeim. Az előttem álló fiú kissé bűnbánó arccal konstatálta, hogy felkeltem.
-Ne haragudj! Nem akartalak felébreszteni...
-Nem. Semmi baj-ültem fel az ágyban-Ettél már?
-Még nem.
-Aigoo. Azt hiszed, hogy a szemetesnek főztem? Menj gyorsan enni!-szóltam rá ásítozva.
-Jó-indult meg az ajtó felé, de megtorpont és visszafordult-Kijössz velem?
-Még mindig utálsz egyedül enni?-kérdeztem csodálkozva.
-Mivel mindig is vagy veled ettem, vagy hyungékkal...
Sóhajtva feltápászkodtam és a fiút kikerülve sétáltam a konyhába. Természetesen nem csak vele kellett lennem, hanem fel is szolgálni az ételt. Hiába voltam fáradt, valahogy boldoggá tett... Mindig szívesen tettem elé az ételt, főleg mikor olyan állapotban volt, mint most is:félig lehunyt szemekkel koncentrál, hogy ne essen le a székről. Kezébe vette a pálcikáját és úgy kezdett enni, mint aki egész idáig éhezett. Mondjuk meg is értem miért... A próbák miatt, ahol alig ehetnek valamit, teljesen kifárad és fizikailag is kimerül. Ezért örült mindig, mikor főztem neki, és folyton dicsérte a főztöm. Mindig azt mondta, hogy úgy főzök, mint az anyja, ami elég furcsa tekintve, hogy Sung Min gazdag családból származik, szóval az anyukájának nem kéne főznie. Bizony, a kis vörös hajú idol helyett lehetne egy gazdag vállalat örököse.
-Hmm... Ez nagyon finom volt-dőlt hátra a székén elégedetten. Bólintva vettem el a tányérját.
-Nem kérdezed meg, hol voltam?-kérdezte.
-Nem. Nem az én dolgom. Ezen kívül, ha akarod, úgy is elmondod.
-Te mindig ilyen voltál?
-Milyen?-kérdeztem vissza sóhajtva.
-Nehezen kaphatósat játszottál végig? Nem emlékszem, hogy bármire is nemet mondtál volna-vigyorgott elégedetten.
-Ezt most mire mondtad?-sziszegtem fogaim között.
-Édesem-nézett mélyen a szemembe, amitől kirázott a hideg-Szerintem tudod miről beszélek-tekintete elég egyértelműen a mellemen állapodott meg. Ekkor jutott eszembe, hogy nincs rajtam melltartó, ezért magam elé kaptam a kezem.
-Már késő. Mindent láttam.
-Te akkora egy paraszt vagy!
-Még is szeretsz!
-Francokat szeretlek. Max álmodban!-fújtattam erőteljesen.

-Akkor mit csinálnál, ha most megcsókolnálak? 

-Nyilván viszonoznám, de nem szeretetből. Csupán nemivágyból-mondtam ezzel saját magam beállítva egy ribancnak. A hatást viszont elértem. A fiú villámokat szóró szemekkel nézett rám, amiről sokáig nem is tudtam, hogy létezik.

-Te tényleg... - kezdte hangosabban, de elakadt a szava, mikor a villany hirtelen lekapcsolódott. Az orrom hegyéig se láttam, nemhogy az előttem álló fiút.
-Mi történt?-kérdeztem ijedten.
-Nyilván elment az áram. Van zseblámpád?
-Nincs...-gondolkoztam-De gyertyám van-jutott eszembe.
-Nagyszerű. Rendezzünk tábortüzet!-mormogta.
-Van más ötleted?
-Jól van-sóhajtott-Hol van?
-A fürdőszobába-mondtam, majd magam előtt tapogatózva indultam el. A fiú ugyanígy tehetett, mert a következő pillanatban két kéz tapadt a mellemre.
-Ez meg mi?-kérdezte és ujjaival kicsit megnyomta, hátha rájön, hogy mit fog.
-Sung Min...Az a mellem-feleltem higgadtan.
-Óóó-nyújtotta el még mindig a mellemet fogva, majd észbe kapott-Bocsi.
-Igazad van. Ennyivel el van intézve-dörmögtem.
-Miért mit csináljak? Nem most először fogtam meg!-hallottam hangján, hogy jól szórakozik, ellenben velem, mert az arcomat elöntötte a pír.
-Fogadjunk, hogy most vörös a fejed...-jegyezte meg. Döbbenten kaptam arcomhoz, hiába tudtam, hogy a sötétben semmit sem látni.
-A hallgatásodat vehetem igennek?
-Nem! Nekem semmi bajom ezzel a témával-hazudtam. Sung Min ismét elkezdett tapogatni, csak most a karomat, majd egyre lejjebb haladva a csuklómat fogta meg.
-Menjünk és derítsük ki, hogy ez igaz e!-dörmögte és hangjából ítélve igen szórakoztatónak találta a helyzetet. Őszintén szólva talán én is tudtam volna ezen nevetni, de a heves szívdobogásom meggátolt benne. Pedig annyira küszködtem, hogy sikerüljön elfelejteni őt és végre boldog legyek nélküle is! Mikor már valamennyire sikerült, persze, hogy akkor kell megjelennie...
-Nincs itt egy kicsit hideg?-kérdezte. Már én is éreztem, hogy mintha hidegebb lett volna, de azt hittem, hogy csak beképzeltem.
-De... Lehetséges, hogy nincs fűtés?
-Víz van?-kérdezte a fiú is megrémülve.
-Honnan tudjam?-kérdeztem vissza idegesen. Hallottam, ahogy szaggatottan fújja ki a levegőt, aztán elkezdett húzni. A fürdőszobában ügyetlenkedtünk egy sort, mire megtaláltuk a gyertyákat meg a gyufát.
-Várj, itt a telefonom-közölte Sung Min.
-Ez most komoly? Eddig nem jutott eszedbe?
-Na és neked?-kérdezett vissza. Ajkamba haraptam, nehogy valami olyan csússzon ki a számon, amit nem bír ki a B vérével... A gyertya meggyújtása után végre láttunk is valamit.
-Te nézd meg a vizet, én megnézem a fűtést-adta ki a feladatot. A csaphoz léptem, majd óvatosan megnyitottam.
-Víz van-jelentettem be boldogan.
-Fűtés nincs-mondta-És ha jól látom, 5-10 percenként fog lehűlni 1°-ot egészen 6-8°-ig.
-Hogy mi?-kérdeztem döbbenten-De mi a baja?
-Nem tudom, de ma már biztos, hogy nem jönnek ki megnézni-sóhajtotta-Szerintem jobba fel kellene öltöznöd.
-Ó, igaz-bólintottam, majd besietettem a hálószobába, hogy felvegyem Sung Min egyik meleg pulcsiját és egy hosszú nadrágot. A szobába belépő fiú csodálkozva torpant meg.
-Te talán...-kezdte-Az én pulcsim van rajtad?
-Ó, igen. Tudod ez jó meleg. De visszaadom, ha akarod...
-Ne, nem kell! Jól áll rajtad-jegyezte meg egy kis mosollyal. Már éppen elpirulva megköszöntem volna, mikor megköszörülte a torkát.
-Jobb lesz ha most hozunk valami meleget-jegyeztem meg. Sung Min bólintva válaszolt és gyorsan kislisszolt a szobából. Én a szekrényhez léptem és a lehető legtöbb meleg takarót kivettem és az ágyra dobtam.
-Találtál valamit?-kérdezte a fiú kezében egy miniradiátorral.
-Ezt honnan szedted?
-A garázsból-vonta meg a vállát, miközben bekapcsolta.
-Volt ilyen a garázsban?-döbbentem le.
-Meglepődnél, mik vannak ott-felelte sejtelmesen. Elégedetten dőlt hátra, amiből arra következtettem, hogy sikerült bekapcsolnia-És most bármennyire is utáljuk egymást, egy ágyban kell aludnunk.
-Oké-bólintottam. Sungmin érdeklődve nézett rám, mintha más reakciót várt volna-A körülmények miatt ez tűnik a legjobb megoldásnak...-tettem hozzá.
-Jól van-húzta el a száját-Akkor...
-Akkor?-sürgettem.
-Menjünk aludni-határozta el magát és saját oldala felé vette az irányt. Követni akartam példáját, de teljesen lesokkolódtam. Megdermedve néztem a nyugodtan, takarót magára húzó fiút. Ijedten fújtam el a kezemben lévő utolsó gyertyát is. Lassan, magam előtt tapogatózva bemásztam a saját oldalamra.
-Aigoo... Milyen hideg van-sóhajtottam.
-Szerinted vicceltem, mikor azt mondtam, 6°-ra hűl le a lakás?-kérdezte mellőlem gúnyosan.
-Bocsi-hagytam figyelmen kívül előző beszólását-Közelebb jöhetek?-kérdeztem, mire a fiú elkezdett köhögni.
-Ennyire szeretnél a közelemben lenni?
-Aish! Inkább hagyjuk!-sértődtem meg és átfordultam a másik oldalamra. Pár perc alatt rá kellett jönnöm, hogy egyre jobban fázok, már a fogaim is összekoccantak.
-Gyere ide!-mondta Sung Min, majd válaszra sem méltatva átkarolt és magához húzott.
-Mit csinálsz?-kérdeztem felé fordulva a karjaiban.
-Rossz volt hallgatni a vacogásod-jelentette ki. Kővé dermedtem. Azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok, egyszóval úgy éreztem magam, mint egy hülye, aki csak pislog a nagyvilágra Sung Min karjai mögül.
-Bocsi-kezdtem kábultan-De miért...?
-Miért csinálom?-vágott közbe-Talán mert nem akarok halálra fagyni. Ez színtiszta önzés.
-Chh-fújtattam és igyekeztem kibújni a karjai közül, hogy csak azért is fázzon.
-Hjá!-szólt rám-Az önzésbe nem számít a véleményed. Te most a radiátorom vagy, ne gondolj többet!
-Hogy te...
-Állj!-szólt közbe ismét-A radiátorok nem beszélnek!-oktatott ki, majd karjait szorosabban fűzte körem, hogy már teljesen hozzásimultam. Na most a doramákban még biztos, hogy beszélgetnének és a főhősnő bevallaná, hogy miért hagyta el igazából, de mivel nem bírták ki egymás nélkül, újra összejönnek... Aha, hát nálunk természetesen nem így történt. Sőt, nemhogy érzelgős egymásra találás nem volt, de még beszélgetés sem. Azonnal elaludtunk, szinte egyszerre. Végül is ez érthető, hiszen mindketten a másik jelenlétében tudtunk jól aludni. Vagyis amikor még együtt éltünk így volt, azóta már lehet, hogy változott... Részemről mondjuk nem, de ki tudja? Talán ez még nála is megmaradt...

Lee Jae Hwan (Ken)-Vixx
Don't play with me!

 

-Akkor megírod helyettem?-kérdezte Jae Hwan csillogó szemekkel. Utáltam, amikor ezt csinálja. Az összes zh-ját én írtam meg. Szerintem még csak a tanára nevét se tudja...

-Hát...-hezitáltam, végül is még a sajátomra is készülnöm kell, és felkészülni egy vizsgára nem két perc.

-Kérlek-nyafogta kisfiúsan. Hatalmasat dobbant a szívem, mint mindig, mikor előadja az aegyo-t.

-Aish... Rendben-egyeztem bele, mire a fiú arcán egy széles vigyor terült el. 

-Köszi, Min Gi, te vagy a legjobb!-borzolt bele hajamba. Mindig ezt csinálja. Én pedig ilyenkor mindig elütöm a kezét, és bosszankodva kezdek fújtatni, hogy mennyire felelőtlen és gyerekes... Mint mindig, most is csak színjáték. Hiszen egy hajborzolás után mégse ugorhatok a nyakába azt kiabálva, hogy:Szeretlek Jae Hwan-ah! Főleg, hogy pont most varrt a nyakamba egy csomó melót.

-Min Gi-ya-szólított meg, mire abbahagytam a tettetett mérgelődést.

-Mi van?-kérdeztem hangomat felemelve.

-Csak az, hogy a következőre már én megyek be!-jelentette ki.

-Jae Hwan-sóhajtottam fáradtan-Tudod, hányszor mondtad már ezt?

-Igaz-nevetett fel-Akkor meghívlak ebédelni!

-A szüleid éttermébe? Ahol ingyen ehetsz?-vontam fel szemöldököm. 

-A kaja, az kaja!-emelte fel mutató ujját határozottan.

-Jól van, jól van...-hessegettem az ujját, amit egyre közelebb dugott az arcomhoz-Te menj és egyél! Én addig tanulok a te vizsgáidra is.

-Angyal vagy!-csípett bele az arcomba és már rohant is, de azért még visszakiabált-Szeretlek Shin Min Gi!

-Hjá!-kiáltottam, mert az emberek furcsán néztek rám, aztán alig halhatóan hozzátettem-Csak akkor kéne mondanod, ha komolyan is gondolod...

Fél órával később már a könyvtárban ültem és az utolsó dextro energy-met kaptam be. Csalódottan dobtam el az üres dobozt, ami eredetileg a kukában landolt volna, de félúton elvesztette az energiát (akárcsak én) és az előttem ülő fiú hátán landolt. Ő egyből kiegyenesedett és hátrafordulva kereste, akitől jöhetett a "támadás". A többiek lehajtott fejjel olvastak, míg én a szám elé rántottam kezem. Nem tudta kitalálni, hogy ki volt...  

-Ne haragudj! Nem téged akartalak megdobni! A kukába akartam dobni!-mentegetőztem.

-A kukába?-ismételte furcsán, mintha egy idiótával beszélne.

-Igen-bólintottam-Ami ott van...-kerestem szememmel, de nem találtam-Hol a kuka?

-Kuka? Itt?

-Itt kéne lennie... A múltkor még itt volt-dadogtam.

-Itt soha nem volt kuka...

-Nem?-kérdeztem döbbenten-De hát én ideszoktam kidobni...-motyogtam, és akkor láttam meg a pad sorszámát, ami nem az enyém volt. Fejemet forgatva kerestem a hozzám tartozó padsort, ami a terem másik végében volt.

-Ááá...-álltam fel cuccaimat is felnyalábolva-Rossz pad-mosolyogtam a még mindig engem bámuló fiúra, hátha veszi a lapot, hogy most már tovább léphetne, és tanulhatna újra. Amilyen gyorsan csak lehetett átszambáztam a saját padomhoz és lerogytam a székre. Arcomat tenyerembe temetve próbáltam összpontosítani és átállítani magam a tanulásra.

Nem tudom, mennyi ideig voltam ott, csak azt vettem észre, hogy már a legtöbb ember elhagyta a könyvtárat és valószínűleg, haza felé tartanak... Bepakoltam a táskámba, majd lekapcsoltam a kis asztali villanyt és elindultam én is. Alig pár lépést tettem meg, mikor valaki elém lépett. Mikor felnéztem, azt a fiút láttam meg, akit háton dobtam.

-Lee Hong Bin-mutatkozott be. Csak pislogni tudtam rá-És te?

-Min Gi-bólintottam és megpróbáltam kikerülni, de mellém lépett és úgy követett.

-Mindig idejársz tanulni? Csak mert most láttalak először...

-Mert most először ültem rossz helyre-dörmögtem, miközben a kabátomba bújtam bele.

-Máskor is fogsz?

-Te mazochista vagy, vagy mi?-kérdeztem megrökönyödve. Hong Bin hangosan felnevetett, ezért én szem forgatva léptem ki a könyvtár ajtaján, ahol Jae Hwan állt. Csodálkozva néztem rá.

-Te hogy kerülsz ide?

-Idevarázsoltak-kacsintott rám.

-Gondoltam, hogy magadtól nem tudod, hol a könyvtár-vágtam vissza és viszonoztam kacsintását.

-Mindenkivel ilyen vagy?-kérdezte mosolyogva Hong Bin.

-Még szép-válaszolt helyettem Jae Hwan-Gengszter élet....-vigyorgott, majd kezet fogott Hong Bin-nel. Felvont szemöldökkel néztem végig, ahogyan ezek ketten szívélyes beszélgetésbe kezdenek.

-Tudod mondtam, hogy lehet, a csoportunkból az egyik srác bulit szervez-kezdte Hong Bin.

-Ja-bólintott Jae Hwan.

-Na, ma mondta, hogy lesz buli, szóval mindenképpen el kell jönnöd, Ken.

-Ken?-szóltam közbe értetlenül. Jae Hwan épphogy csak rám nézett, bólintott, aztán újra csak Hong Bin-re figyelt. Nem mellesleg én jól elvoltam előkotortam a fülhallgatómat és elindítottam az egyik kedvenc számom. Észre se vettem, hogy egy idő után már csak egy fiú állt előttem. 

-Hjá! Hova szaladsz?-állított meg karomat megfogva. 

-Először is, ez már zaklatásnak minősül-mutattam kezére, ami szorosan fogott engem-Másodszor meg nyilván haza. Nem mindenkinek megy olyan könnyen az élet, hogy másokra bízhatja a vizsgáit...

-Aigoo! De hát pont ezért hívtalak el kajálni... Hogy segítsek...-sóhajtott. 

-Te azzal tudnál a legtöbbet segíteni, ha békén hagynál-sóhajtottam fáradtan. 

-Ejj... Tudom, hogy nem gondoltad komolyan-nézett rám azokkal a hatalmas, csillogó szemeivel. Mosolyogva karoltam a fiúba, aki nevetve irányított a szülei étterméhez, ami csak pár utcára volt.

-Árulj el nekem valamit-kezdtem, mikor már megkaptuk az ételt és éppen egy adag húst tömtem a számba.

-Micsodát?-kérdezte két szürcsölés között.

-Mi volt ez a Ken?-kérdeztem értetlenül. A fiú először nem akart válaszolni (legalábbis úgy tűnt, vagy ennyire szeret enni?), de utána szólásra nyitotta telt ajkait.

-Azt meg akarod enni?-mutatott a tányéromra, miközben teli szájjal csámcsogott.

-Mi volt ez a Ken?-kérdeztem lesütött szemekkel, kérdését figyelmen kívül hagyva.

-Akkor megehetem?-nyúlt tányéromért.

-Ejj... Akár egy éhező...-dörmögtem, majd Jae Hwan anyukájához fordultam, aki a pult mögött állt-Anyuka, kaphatnék még egy tányérral? A fia eleszi előlem az ételt.

-Hjá! Neked semmi se szent? Még anyukám előtt is csesztetni kell?

-Azt mondtad, hjá?!-kérdeztem összeszűkített szemekkel-Így kell beszélni egy vendéggel, aki helyetted vizsgázik?

-Hol van itt vendég? Huh? Hol?

-Jae Hwan-ah. Figyelmeztetlek...-mutattam rá, miközben Jae Hwan anyukája elém tette az ételt.

-Fiam! Szépen kell bánni a lányokkal, ugye tudod?-csóválta a fejét anyuka. A fiú csámcsogva nézett anyjára.

-Én szépen bánok vele...

-Aigoo. Nézzék ezt a fiút-dünnyögta a fiára nézve, majd hirtelen rámnézett-Min Gi-ya nyugodtan fegyelmezd Jae Hwan-aht.

-Anya!-nyafogta a fiú-Miért csinálod ezt? Nem szeretsz?-ajkai lefelé görbültek, kezeit szemeihez emelte, minta a könnyeit törölné le ökölbe szorított kézzel. Meg kell hagyni, hihetetlenül aranyos volt.

-Ejj...-legyintette meg a tarkóját-Hogy kérdezhetsz ilyet? A fiamat szeretem a legjobban!-csípett Jae Hwan arcába, akinek egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Anyuka épphogy csak elment, mikor a győztesek fejével fordult felém.

-Látod? Hiába mesterkedsz, a nők imádnak...

-Aigoo... Inkább csak az anyukád imád-fintorogtam rá.

-Miért te talán nem vagy nő?-vonta fel szemöldökét, miközben egy kicsit közelebb hajolt.

-Miért én talán imádlak?-viszonoztam közeledését, majd kacsintottam egyet és visszadőltem a székemre.

-Ez most fájt Min Gi-ya...

-Ez van-vontam vállat. A megismerkedésünk első pár hetében még kellemetlenül feszengtünk a másik jelenlétében. Én persze görcsösen próbáltam leplezni, hogy oda vagyok a fiúért, de ez egy idő után eltűnt. Nem idegeskedtem, nem voltam feszült. Feloldódtam és ha előkerült egy hasonló téma, nyugodtan tudtam kezelni. 

Jae Hwan-nal mindig jó enni, és nem csak azért, mert ingyen kaját kapunk, hanem mert a legfinomabb kaját és innivalót kapjuk. Jae Hwan családja nem csak az étterem miatt él luxusban, hanem mert a környék legfinomabb sörét csinálják. Nem is csoda, hogy alig fél órával később jócskán becsiccsentettünk. Jae Hwan anyukája ilyenkor mindig mosolyog, de van a tekintetében egy kis rosszallás, hogy a fia már megint leitatott egy lányt, ezért szokta felajánlani, hogy aludjak ott náluk, hiába mondom, hogy haza tudok menni.

-Nem, nem... Egy fiatal nő nem mászkálhat az utcákon részegen, ráadásul ilyen későn.

-De anya-mondta artikulátlanul, lehunyt szemekkel Jae Hwan-Haza kísérem.

-Ilyen állapotban?-húzta száját anyuka-A végén még ő vigyázna rád...

-Akkor miért nem kíséred el te, anya?

-Hjá-emelte meg a hangját egy kicsit, mire Jae Hwan grimaszolva kapta kezeit füleihez jelezve, hogy ez hangos volt. Istenem... Mint egy óvodás-Anyád is nő, és mivel nincs itt az apád, nem tudja ő hazakísérni. Szóval ma itt alszol-jelentette ki határozottan.

-De Anyuka-próbálkoztam-Otthon várnak.

-Akkor felhívod őket és megmondod nekik, hogy figyelmetlenül ittál és részeg lettél, ezért nem tudsz ma hazamenni-okított ki. Anyuka mindig ezt csinálja, szinte félelmetes, mennyire hasonlít az én anyukámra. Kedves és a legjobbakat akarja nekünk, de ugyanakkor, ha valakinek szüksége van egy kis anyai dorgálásra, önként jelentkezik. Ezért mentem a már ismert vendég szobába a fiú mögött.

-Takaró a szekrényben van-mutatott oda, de alig láttam valamit a sötétség miatt. 

-Oké, kösz-motyogtam és elbotorkáltam az ágyhoz, hogy ledőlhessek rá. Meglepetésként ért, hogy Jae Hwan is követi a példámat és mellettem csapódik be az ágyba.

-Hjá-böködöm hanyatt fekve, lehunyt szemekkel-Menj ki az ágyamból.

-Ez nem is a te ágyad!-vágott vissza fél álomban.

-Akkor menjek a te ágyadba aludni?

-Ott nem aludnál...-hallottam hangján, hogy mosolyog.

-Hjá. Ez most egy perverz utalás volt?-kérdeztem egyhangúan. Bizony, a barátságunk azon a szinten van, ahol már ez sem ejt zavarba. Vagy csak a pia hatása miatt volt? Mert a következő pillanatban, amikor éreztem, hogy mellettem mozgolódás történt és arra fordítottam a fejem, a szívem hevesen kezdett verni. Jae Hwan olyan közel volt, hogy szinte azt a levegőt lélegeztük be, amit a másik kifújt. Telt ajkai csábítóan szétnyíltak.

-Találd ki-suttogta és ajkait az enyémekre helyezte. Finom volt és kevés. Alig fél percig tartott, amikor visszafeküdt mellém és átkarolva közelebb húzott magához-Leszel a kispárnám?-dörmögte fülembe, de annyira sokkolt voltam, hogy nem tudtam megszólalni. Semmit se tudtam mondani, még egy kis hangocska se hagyta el a számat. Később se lett volna rá lehetőségem, mert mire végre összeszedtem magam, ő már elaludt. Lehunytam a szemem és igyekeztem nem ügyelni a hevesen verő szívemre, ami kiakart szabadulni a helyéről...

Kellemes napsütésre, finom kávéillatra és egy kézre ébredtem, ami simogatott. Lassan nyitottam ki a szemem, ami miatt egy ideig még homályosan láttam. Ahogy kitisztult a látásom, elém tárult a lehető legszebb látvány. Jae Hwan... kezében lévő kávé. Na jó, azért a fiú se volt rossz az összekócolt hajával, és a szexi mosolyával. Határozottan versenyezhetne a kávéval...

-Jó reggelt-döntötte oldalra fejét. 

-Neked is-vettem el tőle a bögrét. Tekintetem ajkára tévedt és eszembe jutott, hogy én találkoztam azzal a szájjal tegnap este... De vajon erre ő is emlékszik? Nekem is csak halvány foltok maradtak meg a beszélgetésből, szinte az se biztos, hogy megtörtént... Mohón kezdtem inni a kávét és elhatároztam, hogy míg ki nem iszom, addig csak a bögrét nézem.

-Jól aludtál?-kérdezte lágyan. Feléledt bennem a remény, hogy talán mégis emlékszik, ezért gyorsan válaszoltam.

-Igen!

-Ezek szerint kényelmes az ágy...-jegyezte meg-Úgy berúgtam tegnap-mosolyog rám várakozóan.

-Igen, én is. Anyukád söre a legjobb-viszonoztam mosolyát. Kínos csend telepedett közénk, amit végül ő tört meg.

-Emlékszel valamire a tegnap estéből?

-Hát..-hezitáltam-Csak foltok maradtak meg-mondtam az igazat, elvégre tényleg nem emlékszem túl sokra... Khm...-Na és te?-kérdeztem vissza.

-Nem. Semmire. Teljesen kiütöttem magam-mosolya még mindig jelen volt, ahogyan az enyém is, de már más volt. Fájt, hogy nem emlékszik mit csinált, hogy mi történt...

-Nekem mennem kell. Különben sem emlékszem, hogy mondtam e anyámnak, hogy nem alszom otthon. Biztos, aggódik már értem-másztam ki az ágyból és a bögrét a földre raktam.

-Várj egy kicsit...-állított meg hangja. Azt hittem, hogy azt fogja mondani, "mindenre emlékszem, kérlek ne menj el!", de rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság:

-A vizsgám két hét múlva lesz...

Megállt bennem az ütő. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képes volt ezt mondani nekem. Nem hittem volna, hogy ilyen kegyetlen, de ezek szerint mégis. Szorosan lehunytam a szemem és igyekeztem összpontosítani, hogy ne ordibáljak.

-Sajnálom Jae Hwan-ah, de ezt most egyedül kell megírnod-pásztáztam a földet, mert nem tudtam szemébe nézni. Félő volt, hogyha mégis ránézek, azonnal megtörök, ezért inkább leszaladtam a lépcsőn, felvettem a cipőmet és szó szerint kirobbantam a házból. Hazafele menet még gyorsabb tempóra kapcsoltam, amikor eszembe jutott, hogy nem fésülködtem, és valószínűleg szörnyen nézek ki...

*2 héttel később*

A részeges incidens után nem láttam Jae Hwan-t, pedig szerettem volna. Hiányzott, nagyon hiányzott, ugyanakkor nem akartam, hogy kellemetlenül érezzük magunkat egymás társaságában, pedig biztos, hogy így lenne... Valahogy el kellett volna intéznem, hogy találkozzunk, de ilyenkor mindig jött az "ő a pasi, kezdeményezzen ő" duma, szóval esélytelen ez az egész. De abban a pillanatban, ahogy ezt gondoltam, neki mentem valakinek. Valakinek, akinek olyan illata volt, mint Jae Hwan-nak.

-Hát te?-kérdezte mosolyogva.

-Jae Hwan-ah!-motyogtam döbbenten.

-Nagyon elbújtál!-jegyezte meg és magához húzott, hogy megölelhessen. A szívem hirtelen erősebben kezdett dobogni, amit ő is megérzett, mert a következő pillanatban kicsit eltolt magától.

-Min Gi-ya, a szíved....

-Futottam-vágtam közbe és a hatás kedvéért megvontam a vállamat.

-Értem... Hol jártál, hogy nem találtalak?

-Kerestél?-vontam fel a szemöldökömet-Jae Hwan-ah, tudom, hogy nem szoktál a könyvtárba járni, de azt tudod, hogy hol lakom...

-És?-kérdezte és ő is felvonta szemöldökét.

-Ha nagyon akartál volna, akkor megtalálhattál volna.

-És mi van veled? Nem emlékszem, hogy az elmúlt két hétben egyszer is eljöttél volna hozzánk. Anyukám azóta is azt hiszi, hogy megbántottalak.

-És ha tényleg azt tetted?-kérdeztem kihívóan.

-Miért? Mit csináltam?-emelte feljebb hangját. Pár másodpercig még farkasszemet néztünk, aztán kitört belőlünk a nevetés. Nem szoktunk mi veszekedni, és olyan abszurd volt ez, hogy egyszerűen nevetnünk kellett ettől.

-Mikor lesz a vizsgád?-kérdeztem még mindig nevetve.

-Ma-felelte ő a könnyeit törölgetve.

-Hogy mi?!-döbbentem le-Jae Hwan-ah... Én..

-Nem kell mondanod semmit-tette fel a kezét-Megírom én.

-Te?-döbbentem le-De hát hogy?

-Nem csak te tudsz tanulni-húzta száját fanyarú mosolyra.

-Az oké, és tudom, hogy nem vagy idióta, de az eddigi összes vizsgádat én írtam meg...

-Mit akarsz ezzel mondani?

-Csak azt, hogy valószínűleg egy diák, aki nem hülye, azért íratja meg mással a vizsgáit mert jó jegyet akar.

-És szerinted én nem tudok jó jegyet kapni? Az Isten szerelmére! Ez nem az általános Min Gi!

-Én nem ezt mondtam-sziszegtem ingerülten-Csak arra céloztam, hogy lusta vagy.

-Ó. Szóval nem csak hülye és nyomorék vagyok ahhoz, hogy jó jegyet szerezzek, de lusta is. Kösz Min Gi, a baráti lelkesítés mindig jól jön a vizsga előtt.

-Mindjárt megsajnállak! Az nem számít, amikor te azt mondod nekem a vizsgák előtt, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból! És ez ugye a te javadat szolgálja!

-Azt csak poénból mondtam!

-Nekem nem volt vicces!-akadtam ki teljesen.

-Hiszen nevettél!-emelte fel hangját ismét. Szólásra nyitottam a számat, hogy ráordítsam:"persze, hogy nevettem, mert szeretlek, te húgyagyú!", de végül nem tettem. Csak megráztam a fejem. Jae Hwan ijesztő tekintettel lépett közelebb, amitől automatikusan összébb húztam magam.

-Nincs szükségem rád, Shin Min Gi!-sziszegte, akár egy kígyó. Nekem meg ezzel berúgta a végső gólt, csak álltam ott könnyező szemekkel és vártam, hogy erre járjon valami szörnyeteg, ami élve felfal. Kicsordult egy könnycseppem, de mielőtt végigszáguldhatott volna arcomon, a fiú elfordult és elindult a terméhez. Szóval annyira undorodik tőlem, hogy még azt sem várja meg, amíg a sminkem levándorol a szemem alá.... Jó tudni.

*1 héttel később* 

-Hallottad?-csapódott mellém az egyik csoporttársam, aki híres arról, hogy csak olyankor beszél, ha buliról van szó.

-Micsodát?-kérdeztem vissza erőtlenül.

-Ken és Ravi bulit szervez.

-Ken és Ravi?-ejtem ki nevüket, de olyan ismeretlennek tűnnek... Legalábbis az egyik. Eszembe jut a 3 héttel ezelőtti beszélgetés Hong Bin-nel-Jae Hwan bulit rendez? 

-Ühüm-bólintott a lány.

-És ki az a Ravi?

-Kim Won Shik.

-És Jae Hwan, Won Shik és Hong Bin csoporttársak?

-Ühüm-bólintott ismét-Jössz?

-A bulira?

-Nem. A nagymamám esküvőjére-válaszolta kissé ingerülten-Persze, hogy a bulira.

-És szerinted rendben van, ha te hívsz meg a buliba?

-Ühüm-vágta rá.

-Nem hiszem, hogy ez így jó lenne.

-Ó, kit izgat. Egyel több, vagy kevesebb ember nem számít...

Ebben van valami. Csakhogy én nem akarok az "egyel több, vagy kevesebb ember nem számít" kategóriába tartozni. Főleg nem Jae Hwan-nál. Lehetséges, hogy tényleg mindent elcsesztem? Időm sem volt átgondolni, hogy megyek e, vagy sem, mert a csivitelő lány belém karolt és egészen lakásukig vonszolt. Ott hagyta, hogy felpróbáljam pár ruháját, sőt még ki is festett.

-Na jó. Áruld el!-kezdtem, mire rám nézett-Miért vagy velem ilyen kedves?

-Ugyan Min Gi-legyintett, de nem hagytam.

-Normál esetben nemhogy nem adod kölcsön a ruháid, de még csak el se hívsz... Szóval?

-Jól van, jól van. Az igazság az, hogy nincs, aki elkísérje Dae Hee-t.

-Te most harmadik személyben beszélsz magadról?-kérdeztem ijedten-Skizofrén vagy?

-Bolond-dobott felém egy szájfényt-Inkább vedd fel ezeket a ruhákat és utána gyere ide. Megcsinálom a hajadat.

Ahogy így kiosztott, mutatta az utat a fürdőszobához, hogy átöltözzek abba a ruhába, amit a kezembe nyomott. Beleszólásom se volt, hogy mit vegyek fel, bár ahogy megláttam magamon a combközépig érő, feszes, pánt nélküli, királykék ruhát, egyből beleszerettem. És hozzá az a bámulatos fekete csipkés magassarkú. Nagyon jó volt. Óvatosan visszatipegtem Dae Hee szobájába, aki feltartott hüvelykujjal fejezte ki tetszését. Gyorsan intett a maga előtt álló székre, hogy üljek le. A végeredmény nagyon tetszett. Nagyobb loknik a hajam aljánál és egy tincset még fel is tűzött, ahova egy apró virágos hajtűt rakott.

-Wow. Nagyon jól nézel ki! Micsoda csodákra vagyok képes!

-Köszönöm, hogy segítettél-mondtam hálásan.

-Ugyan, inkább menjünk!-legyintett és belém karolt. Így mentünk el egészen Ravi házáig... Hát nem mondom, tud élni ez az ember. Hatalmas ház, kőfal kerítés, medence és jakuzzi... Egyszóval fényűzés a felsőfokon. Lemertem volna fogadni, hogy legalább három, szuper márkás kocsi állt a garázsba, csak arra várva, hogy a gazdájuk kiválassza őt az aznapi útra. Már a kapuban lehetett hallani, hogy szól a zene, de beljebb érve, ahol szinte vágni lehetett volna a levegőt, sokkal durvább volt. Rengetegen voltak,. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy amikor Dae Hee azt mondta, nem számít, hogy jövök e vagy sem, azt nem gonoszságnak szánta, hanem tényleg komolyan gondolta. -Hjá, Dae Hee-üvöltöttem neki, hogy meghallja-Hol van a mosdó?

-Az emeleten, jobbra!-mutogatott. Elindultam felfelé a lépcsőn, majd jobbra fordultam. 

Ebben a házban, ennyi ember között szinte lehetetlen, hogy vele is összefussak-gondoltam magamban és benyitottam a fürdőbe, ahol egy férfi állt, keze valahol az övtájékán volt. Amilyen gyorsan csak lehetett, lehunytam a szemem és hátraarcot vágtam.

-Sajnálom, nem tudtam, hogy itt van.

-Min Gi?-kérdezte a férfi, mire kinyitottam a szemem. Szinte lehetetlen...

-Jae Hwan-ah, ne haragudj. Nem tudtam, hogy itt vagy-épp ki akartam futni, mikor hangja megállított.

-Semmi baj Min Gi. Pont végeztem. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, majd elzárja. Tudtam, hogy felém közeledett, halottam a lépései hangjából, hogy egyre közeledik, majd megáll.

-Most már megfordulhatnál-jegyzi meg, mire azonnal megpördülök a tengelyem körül, hogy láthassam, de hirtelen annyira közelinek érzem, hogy megtántorodok és majdnem elcsúsztam a gyönyörű, de járásra képtelen cipőben, csakhogy Jae Hwan elkapta a derekamat és megtartott.

-Jól nézel ki-állapítja meg miközben még mindig szorosan ölel magához.

-Te is-motyogom zavartan. Szexin belőtt haj, kékes-lilás ing, sötét farmer... Minden lány álma. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam a kezében, ezért mellkasára tettem a kezem és kicsit eltoltam magamtól, hogy normálisan tudjak állni. Hihetetlen, de még ebben a több, mint 10 centis magassarkúban is csak az álláig érek. Hiába, nem versenyezhetek a 181 centijével, mikor én csak 155 vagyok.

-Beszélnünk kéne-döntötte oldalra fejét. 

-Szerintem is-bólintottam, ezért megfogta a csuklómat és kivonszolt a fürdőszobából. Mert természetesen arra nem gondolt, hogy én nem tudok gyorsan menni... Bementünk egy szobába, ahol egy hatalmas szekrény és egy ágy állt. 

-Ez meg...?-mutattam az ágyra.

-A vendégszoba-felelte. Hmmm Jae Hwan-ék vendégszobájában történt dolgok megrohamoztak és nem hagyták nyugton a gondolataimat sem. 

-Lehet, hogy könnyebb lenne beszélnünk, ha részegek lennénk...-jegyeztem meg némi hallgatás után.

-Mint múltkor?-kérdezett szemében fájdalommal.

-Igen. Mint múltkor....-éreztem, hogy mindjárt kibukik az egyik könnycseppem, és jól is éreztem, ugyanis a következő pillanatban megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim. Jae Hwan elém lépett és egyik kezével tartotta az arcomat, másikkal törölgetett.

-Mi történt velünk?-bukott ki belőlem.

-Nem tudom-sóhajtotta és magához húzott, hogy megölelhessen. Arcomat mellkasába fúrtam és igyekeztem nem úgy sírni, hogy lemosódjon a sminkem...

-Ki akarod próbálni az ágyat?-kérdezte és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Hjá. Ez most egy perverz utalás volt?-suttogtam alig hallhatóan. De ő hallotta, mert a következő pillanatban eltolt magától egy kicsit és elvigyorodott.

-Találd ki-suttogta ő is és ajkai ismét találkoztak az enyémekkel. Most is finom volt, de most valami más volt. Annyira hiányzott nekem, hogy kezemet nyakához vezettem, hogy közelebb legyek hozzá, és ő is erősen ölelte a teljes hátamat. Pár perc múlva szétváltunk, de még mindig szorosan bújtunk egymáshoz.

-Emlékeztél-suttogtam.

-De te is-mosolygott kisfiúsan-Pedig ha jól emlékszem, te azt mondtad, hogy nem emlékszel...

-Te is azt mondtad!-védekeztem mosolyogva.

-De csak mert te azt mondtad.. Most komolyan. Ha te nem hazudtál volna, megspóroltál volna három hetet. Tudod miket csináltam volna veled három hét alatt?-kérdezte fájdalmas arcot vágva-Nem is tudom, hogy fogjuk bepótolni... Várjunk csak-engedett el, én pedig várakozóan néztem rá. Azt hittem, hogy mondani fog valamit, de ehelyett csak ölébe kapott és az ágyhoz vitt. Óvatosan letett rá és befeküdt mellém. Én mindeközben csak nevetni tudtam. Kicsit oldalra fordult, majd magunkra húzott egy takarót. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy ott van egy takaró, de tudta. És ami ennél is fontosabb a takaró alatt megkereste a derekamat és magához húzott. Én oldalamra fordultam, így egy csodálatos nagy kifli-kis kifli pózt mutattunk be. Hatalmasat sóhajtott, majd megpuszilta a nyakamat.

-Tudod, hogy érzem most magam?-kérdezte, amitől a kifújt levegője csiklandozta a nyakamat.

-Hogy?-kérdeztem vissza nevetve.

-Mint egy kisfiú, aki megkapta a legmenőbb játékautót...-suttogta, majd nyomott még egy puszit a nyakamra. Hiába hazudunk a másiknak, hiába kerüljük egymást és hiába veszekszünk a semmiségeken is, egy biztos: Szeretem ezt a húgyagyút, és a jelek szerint ő is engem...