12. rész
,,Szóval igen, még mindig szeretem."

-Choi Sung Min-t már azóta ismerem, hogy betettem a lábamat a CCM-be. Csomó ideig csak barátok voltunk, aztán elmentünk egy vidámparkba. Pf... Alig négy hónappal később már össze is költöztünk. Tök jól megvoltunk-tettem hozzá sietve, mikor észrevettem a fiú kikerekedett tekintetét-Azt hittem, hogy minden rendben van és, hogy a veszekedések csak átmeneti időszak a banda és az ügynökség miatt, aztán jött egy telefonhívás a menedzserüktől. Elmondta, hogy tud a kapcsolatunkról és ha nem akarom, hogy Sung Min-t kirúgják, akkor szakítsak vele. Ez kábé 3 hónappal korábban történt... Szóval igen, még mindig szeretem.
-És ő?-kérdezte, mikor befejeztem.
-Ááá, dehogy... Örökre leírtam magam a szemében. Szerintem soha nem lesz más érzelme felém, mint a gyűlölet. Hallottad a nemrég kijött számukat? A Don't tease me-t?-mikor egy bólintással válaszolt folytattam-Azt ő írta.
-Nee..-döbbent meg-Azt tényleg ő írta? Zseniális lett!
-Ja, kár, hogy nem ő komponálta hozzá a zenét. Biztos nagyon szép dal született volna-mondtam cinikusan és a fejemben megjelent egy dübörgő metál szám, aminek minden sora után azt üvöltik, hogy gyűlöllek. Elhúztam a számat a gondolatra, mire a fiú elmosolyodott és az üres üvegekre mutatott egy elismerő füttyentés mellett.
-Szerintem menjünk. Biztos, késő van már.
-Oké...-álltam fel, de a suju miatt majdnem összeestem. Eun Hyuk hitetlenkedve rázta  a fejét, majd leguggolt és a hátára mutatott.
-Szállj fel!
Laposakat pislogtam, miközben igyekeztem felfogni, hogy mit kért tőlem. A hátára borultam mindenféle tompítás nélkül és akaratom ellenére beleszagoltam a nyakhajlatába. Eun Hyuk eközben felállt és átkulcsolta a lábamat. Teljesen hozzásimultam, amit egyszerre éreztem magam nyugodtan és megszégyenülten, amiért egy másik férfi hátán csimpaszkodok, akár egy kis majom, ahelyett, hogy Sung Min után sóvárognék...
-Ezek után már elvárom, hogy meghívj ebédre-zökkentett ki mosolygós hangja saját magam szapulásából. Nyögve borultam vissza a menedéket adó hajlatba és motyogni kezdtem:
-Rendben, rendben. Csak vigyél haza. Álmos vagyok...-igyekeztem elnyomni egy ásítást, aminek az lett a vége, hogy a szám hozzáért a nyakához, mire megmerevedett. Ahogy észrevettem, hogy megálltunk, egy kicsit hátrébb húzódtam, de csak annyira, hogy még ne legyen feltűnő. Nem akartam bocsánatot kérni... Ahhoz túl finom volt a puha bőre.
-Akarsz oppának hívni?-jött hirtelen a kérdés.
-Nem-vágtam rá azonnal-Azt ki kell érdemelned.
-Cipellek a hátamon-nevetett-Ez nem elég?
-Nem. Ennél még sokkal többet kell tenned-sóhajtottam Sung Min-ra gondolva, miközben Eun Hyuk beültetett a kocsiba. Nekem nem kell egy másik oppa. Nekem csak Sung Min kell. 
Eun Hyuk gyors léptekkel megkerülte a kocsit és beült a vezető ülésbe, majd várakozóan rám nézett. Összeráncolt homlokkal próbáltam végig gondolni, hogy mit várhat tőlem, de semmi sem jutott eszembe, ezért megpróbálkoztam egy kérdéssel.
-Ebben van ülésfűtés?-kényelmesen elhelyezkedtem és sikerült visszatartanom egy elégedett nyögést, amikor megéreztem a meleget a vesémnél. Sajnos a lecsukódó szemhéjakat és az ezzel járó látogatást az álmatlan álomban nem tudtam elfojtani.
Valami zavarta a szememet. Lassan felemeltem a pilláimat, de azonnal megbántam és szorosan behunyva a szememet fordultam a hasamra. A napsugarak olyan erővel sütöttek be az ablakon, hogy szinte kiégett a retinám. Csak akkor döbbentem rá, hogy valami nem stimmel, amikor már a fejem valahol a párnában volt és igyekeztem minél lejjebb kerülni. A mi hálószobánkban az ágy hátoldaláról süt be a napfény, nem pedig szemből. Úgy ugrottam fől, mintha megcsíptek volna. A szobában körülnézve elakadt a lélegzetem a legmodernebb bútorok láttán. A mi házunkban lévő bútorok se volt lepukkant, de ezt a fényűzést nem érte utol. Óvatosan kimásztam az ágyból, majd gyors léptekkel az ajtónál termettem. Lenyomtam a kilincset, és egy hosszú folyosón találtam magam, ahol a folyosó végén egy újabb ajtó várt. Elgondolkozva néztem vissza a szobába, mintha attól tartanék, hogy rám ugrik egy baltás gyilkos.
-Mint egy horror film-dünnyögtem magam elé és egy hatalmas lélegzetvétel után elindultam, hogy az újabb ajtót kinyitva egy hatalmas szobában találjam magam. A szinte üres szobában nem láttam több nagyobb bútort egy kanapénál, ami a szoba közepén terpeszkedett, rajta pedig egy fekete hajú férfi, csészével a kezében. Aprót köhintettem, hogy jelezzem, nincs egyedül, mire felém fordult Eun Hyuk.
-Felébredtél?-kérdezte egy nagyon is ismerős kedves mosollyal. Sung Min-dobbantotta a szívem.
-Hm-bólintottam-Hol vagyok?
-A házamban-vont vállat, mintha természetes lenne, hogy ekkora háza van.
-Ez a te házad?-kérdeztem kikerekedett szemekkel-Te itt élsz?
-Igen-felelte kissé összehúzott szemekkel, mint aki méreget.
-Oké, már csak két kérdésem maradt-kezdtem, Eun Hyuk pedig kissé felém fordult és várakozóan felvonta az egyik szemöldökét-Mit keresek itt? És mi ez a ruha rajtam?-mutattam magamra hisztérikusan.
-Rendben tette le a csészéjét az előtte álló dohányzó asztalra-A sujutól kidőltél, mielőtt elmondtad volna a címedet, úgyhogy nem tudtam, hogy hol laksz, szóval idehoztalak. Ami pedig a ruhádat illeti... ne izgulj. Nem én voltam.
-Akkor?-vontam fel a szemöldököm, őt utánozva. De ahelyett, hogy válaszolt volna, csak megnyomott egy gombot, mire két szobalány szaladt be.
-Na ne-hüledeztem és igyekeztem csukva tartani, holott az állam nagyon kíváncsi volt a padlóra-Szobalányok is vannak?
-Persze-vont vállat és a két lányra nézett-Adjátok vissza neki a ruháit.
-Igen-hajoltak meg és mellém siettek-Erre jöjjön-kértek, de közben szinte rám se néztek. Annyira furcsa volt, hogy addig forgattam a fejem, míg meg nem találtam a frufruja alatt a szemeit, amik lesütve a földet pásztázták.
-Szia-döntöttem meg a fejem egy picit-Lee Mi Cha vagyok!
Bemutatkozásomtól annyira meglepődött, hogy boci szemeivel úgy bámult rám, mintha egy földönkívüli lennék.
-Most mit csinálsz?-fürkészett Eun Hyuk vigyorogva. Válasz helyett csak leintettem és visszafordultam a két lány felé.
-Hogy hívnak?-kérdeztem a frufrustól, aki döbbenettől eltátott szájjal bámult rám. Addig meg se mozdult, amíg fel nem vontam a szemöldököm, akkor azonban ismét a földet kezdte pásztázni.
-Sajnálom-hajolt meg, majd hozzátette- Park Ji Yoon vagyok-hajolt meg ismét. Hitetlenkedve fordultam Eun Hyuk felé.
-Mit csináltál velük?
-Nem értem, mire gondolsz...
-Ó, igazán? Oké, akkor segítek. Szerinted nem furcsa, ahogy viselkednek? Nyilvánvalóan idősebbek nálam, mégis úgy viselkednek velem, mintha minimum 200 éves lennék...
-Na jó, először is nálad mindenki idősebb, maximum egy újszülött nem...-jegyezte meg, mire beszívott ajkakkal készültem a támadásra-Másodszor pedig szerintem ez normális. Te most egy vendég vagy, tisztelettel kell bánniuk veled.
-Eun Hyuk-ah!-szóltam rá-Nem is tudtam, hogy ilyen életet élsz...
-Milyet?
-Ilyen elkényeztetettet-vágtam hozzá egy párnát, amit a kanapáról loptam el.
-Ez nem igaz-nevetett, mielőtt felkaptam volna egy újabb párnát és támadásba lendültem volna. A párna csücskét markolászva ütögettem a fejét, ami előle párszor kitért, majd megragadott a csuklómnál és úgy fordított, hogy neki háttal álljak, így tökéletesen tudta bökdösni a bordáimat. Vergődtem a karjai között, és visítoztam, ahogy ujjai a bordáim közé ért. Igyekeztem megfeszíteni az izmaimat, hogy ne érezzem annyira a bökéseit, így meg tudtam fordulni, hogy ellentámadásba lépjek. Ez a stratégia kábé addig volt tökéletes, amíg meg nem csúsztam az egyik földön heverő párnán és el nem dőltem. Eun Hyuk próbált utánam nyúlni, hogy megtartson, de csak azt érte el vele, hogy én a díványra estem, ő pedig rám.
Hangosan nyöszörögtem és ficánkoltam, vagy legalábbis próbáltam, de meg se mozdult.
-Nagyon nehéz vagy!-emlékeztettem, nehogy elfelejtsen és agyonnyomjon.
-Igen? Milyen kár. Hirtelen elálmosodtam-vigyorgott és egy lehetetlenül kamu ásítás után a nyakamra dőlt, és egyenletesen kezdett lélegezni.
-Ennyire pocsék alakítás után elcsodálkozom, hogy színész vagy. Szállj le rólam!
-Látod? Nem kellett volna megütnöd.-suttogta a nyakamra. Leheletétől libabőrös lettem
-Azt felfogtad, hogy egy párnával ütöttelek meg? Az egy puha, alig húsz dekás párna volt, te meg egy...-ajkamba haraptam az öltözős tükörben látottak emlékétől. Hirtelen kipirult arccal néztem a fiú szemébe.
-Egy?
-Csak szállj le rólam!-visítottam kétségbeesve.
-Rendben, rendben-nevetett, utána két lábam közé térdelt egy lábával, kezeivel pedig a fejem mellett támaszkodott meg, és mélybarna szemeivel tanulmányozni kezdett-Így jobb?-suttogta picit félre döntve a fejét.
-Öhm...-nyöszörögtem, de igyekeztem emberi hangot is kiadni-Tudod, hogy ez egy kegyetlen póz számodra?
-Miért?-nevetett, mielőtt megemeltem a két lába közé szorult térdem. Összevont szemöldökkel nézett kettőnk közé, és észrevette, hogy elég veszélyes helyzetben van. Úgy pattant fel, mintha parazsat tartottam volna alá. Hagytam, hogy fölhúzzon, mielőtt érdeklődve néztem körül a szobalányok után kutatva.
-Hova tűntek?
-Nyilván kimentek-vont vállat-Miért?
-Csak fel akartam öltözni-magyaráztam, mire Eun Hyuk megnyomta az előző gombot és ugyanaz a két lány szaladt be.
-Adjátok vissza a ruháit-hangzottak el ismét a parancs szavak, mire a lányok meghajoltak 
-Talán légy szíves!-sziszegtem indulatosan. A fiú csak védekezően maga elé húzta a kezét. A szobalányok ismét felkértek, hogy kövessem őket ki a szobából, ahol újra egy folyosón találtam magam. Ezen a folyosón azonban több ajtó is volt és a végén egy lépcső, amely levezetett az előtérbe. A lépcső közepén járhattunk, amikor két másik szobalánnyal találkoztunk, akik a fal mellé ugrottak és mélyen meghajoltak előttem. 
-Pff... A kis elkényeztetett-dörmögtem olyan halkan, hogy senki más ne hallja és arra a szobaajtóra néztem, ahonnan kijöttünk.

-Kösz, hogy hazahoztál-mondtam neki a kocsiban a házunk előtt.
-Ugyan. Most már tudom, hol kell zaklatni-felelte komoly arccal, mire kigúvadt a szemem-Nyugi, csak vicceltem-nevetett szárazon, mire csatlakoztam a megjátszott nevetéshez.
-Figyelj, ami a tegnap estét illeti-kezdtem volna, de feltartott keze félbeszakított.
-Ne aggódj, nem mondom el senkinek-ígérte.
-Köszönöm-néztem rá hálásan, és olyasmit láttam, amit eddig még soha. Mármint, jó, nyilván eddig is tudtam, hogy iszonyú helyes és férfias (a kocka hasáról már nem is beszélve), de ez most más volt... Nagyon más. Tekintete szinte rabul ejtett, nem tudtam másfelé nézni, csak őrá. Már azon voltam, hogy mindjárt nyelek egyet, vagy megnyalom a számat, mikor végre megszólalt.
-Hát akkor...  Vigyázz magadra!-biccentett, mire rámosolyogtam és kiszálltam az autóból
-Hé!-kiáltott utánam-Ha bemész, ne ijedj meg!-figyelmeztetett, majd még mielőtt kérdezhettem volna bármit, elhajtott.
-Megijedni?-duruzsoltam halkan, még akkor is, mikor már beléptem a házba.
-Hé!-kiáltott rám egy ismerős férfi hang, mire ijedten rezzentem össze-Mégis mit képzelsz? Nem töltöd itthon az éjszakát, aztán egy fiú kocsijából szállsz ki?!-Sung Min szemei szinte szikrákat szórtak.
-Miért? Nem lehet?-kérdeztem vissza szemtelenül.
-Nem!-vágta rá azonnal és követett a konyhába.
-Miért nem?-faggattam most már én is ingerülten. 
-Mert csak!-felelte hangosabban.
-Téged mit érdekel, hogy mi van velem? Nincs semmi közöd hozzám!-ráztam a fejem.
-De igen, van!-kiáltotta, majd megragadta a tarkómat és a szájára húzott. Másik kezével ölelve vont magához, én viszont csak álltam ott, még a szememet sem hunytam le. Egyszerűen csak néztem az arcát és arra gondoltam, hogy ez csak álom lehet...
-Mi Cha-rázogatott egy kéz finoman-Ébredj! Itt vagyunk!
-Hmmm mmmm....-nyöszörögtem, mielőtt kipattant volna a szemem-Tényleg csak álmodtam?-kérdeztem csalódottan.
-Micsodát?-puhatolózott Eun Hyuk.
-Semmit-legyintettem, majd megköszöntem a fuvart. Aztán gondoltam felhozom a tegnap este történteket- Eun Hyuk... Amit tegnap mondtam, azt csak te tudod. Senkinek se mondtam el, és valószínűleg ha nem itattál volna velem suju-t, neked se mondom el. Szóval, ha lehetne, akkor...
-Nem mondom el senkinek-vonta meg a vállát-Bízhatsz bennem.
Bár ebben kételkedtem egy kicsit, azért mosolyogva bólintottam és elköszöntem tőle. Miután elhajtott, beléptem a házba, ahol senki se üvöltözött velem. Tényleg csak egy álom volt...

Yoo Sung Oh-24k
You're seriously...?
2. rész

Mindig azt hittem, hogy az első csókom olyan lesz, mint egy álom. Finom, édes, tűzijátékok meg ilyenek... Szóval rendesen meglepődtem, mikor rájöttem, hogy az "első csókomat" igazából egy nagyon béna, szájra puszinak sem lehet mondani. Letaglózva álltam, miközben hallottam, hogy bent Sung Oh csörömpöl a tállal. Felforrósodott arccal pillantottam a kitárt ajtóra, ahol látszott pár kaparás, bár a főnököm minden igyekezetével próbálta eltüntetni őket. Hiába, ha valaki állatot tart, erre a kockázatra számítania kell, mint ahogy arra is, hogy minden ruhája szőrös lesz...
A bejárati ajtó fölötti csengő megbillent, hogy pár másodpercig tartó ringása felhívja a figyelmemet egy vendégre.
-Jó napot!-hajoltam meg-Miben segíthetek?
A nő kissé fintorogva nézett körül és egy zsebkendőt tartott az orra elé, mintha olyan kibírhatatlan lenne itt az illat... vagy a szag.
-Tartanak pedigree-t?-kérdezte, de olyan erősen megnyomta a g-t, hogy inkább hasonlított egy egészséges "kgh"-re.
-Parancsol?-kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.
-Pedigree-t-emelte feljebb a hangját, amitől eltűnt a felsőbbrendű-mindent jobban tudok-egy angol szót is franciásan mondok ki- hangja. Csakhogy erre a hangra már Sung Oh is kidugta fehér fejét és kíváncsian nézett körbe, majd mikor meglátta a nőt elhúzta a száját  egy pillanatra.
-Már is adom, hölgyem!-lépett elő, mire a nő először döbbenten pislogott, majd a kezét, amiben a zsebkendőjét tartotta, leejtette maga mellé. Szinte megbabonázva nézte, ahogy a fiú a vállán cipelt 10 kilót... Aztán ledobta a földre és egy aranyos-mégis szexi mosollyal nézett a nőre.
-Mennyit kér, hölgyem?
Daebak! Annyit mond, hölgyem és a szipirtyó már is sóhajtozik... Azt hittem, hogy a szempilla alól felnéző csábos pillantást már a gimi után elfelejtik a csajok, de ez a nő vagy túl sok tinimagazint olvas, vagy Sung Oh-tól elfelejtette, hogy már jócskán elmúltak a gimis évek... Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy abból a munkából, amit az élete alatt kellett ledolgozni, nem maradhatott több két-három évnél.
Ehhez képest a nő nevetgélt, csábos pillantásokat küldött felé, és mikor Sung Oh lehajolt, hogy kimérje a kutyatápot, olyan mohó pillantásokkal nyugtázta, hogy a srác bicepsze a helyén van. Mondanám, hogy most rajtam volt a sor, hogy kissé lekezelően vigyorogjak a nő láttán, de sajnos én sem különböztem tőle. Ahogy lehajolt szememmel egyből végig pásztáztam a meztelen csíkot, ami a póló felcsúszása miatt látszódott és igyekeztem nem meg nyalni a számat, vagy hangosan nyelni egyet. Aztán tekintetemet feljebb vittem a testén és észre vettem, kiborg szerűen széles vállát, amin megfeszülnek az izmok, aztán a karját, ami emelésnél feszül, visszaengedésnél ellazul és végül az arcát. Pici elálló fülek, kissé gömbölyded fej, amitől még is vékony, a mandula vágásúnál is mandula vágásúbb szem és a hihetetlenül nagy száj, ami egy apró mosolyra húzódik a nő kedvéért. Pff... Bezzeg nekem még annyit sem csinál, hogy egy kicsit hagyja, hogy ott maradjon a szám... Túl sokat kértem?!
-Köszönöm, fiatalember...
Persze, hogy köszöni, olyan előadást nyújtott neki, amire halála napjáig emlékezni fog. El tudom képzelni, hogy amint kilép a boltból, már hívja is a barátnőit, hogy elmesélje, milyen cuki rágószert talált magának az állatkereskedésben...
-Még valamit, hölgyem?
A nőből újabb sóhajtás tört fel és most már legyezte is magát a zsebkendővel, amit még pár perccel ezelőtt az orrához tartott.
-Igen, igen...-felelte némi szünet után Gondolom a szívét rakta helyre, mert valahova felugrott a torkába, vagy szimplán szívinfarktust kapott spontán a stíröléstől. Sung Oh felvonta a szemöldökét és várta, hogy a nő folytassa. Most azonban még tovább kellett várni és gyanítom, ha a nő egy 30-40 évvel kevesebb lenne, már ruha nélkül ácsorogna, hogy felkeltse Sung Oh figyelmét. Mindössze nagyon halkan megjegyzem, hogy közel álltam hozzá én is...
-Magadat...-kezdte a nő remegő hangon-Magadat be tudnád csomagolni?
Sung Oh-val mindketten illedelmesen nevettünk, bár a nőn látszott, hogy valamilyen szinten komolyan gondolja, és most az a része, amit nem zavarna, ha cukros néni és molesztálással vádolnának, egy kicsit megsértődött, de csak egy nagyon picit. És ez is rögvest elszállt, mikor Sung Oh feldobta a vállára a zsákot és visszaindult a raktárba.
-Nos... Mennyivel tartozom?-kérdezte mézes-mázos hangon, és hiába csak én voltam már ott nagyon jól tudtam, hogy ez a Fehérkének szól.
-Sung Oh, kérlek siess vissza! Ne várakoztasd meg a hölgyet!-emeltem fel a hangom egy kicsit, hogy biztosan meghallja és vigyorogva konstatáltam, hogy a fiú egy enyhe grimasz után megindul a pénztárhoz és a legvarázslatosabb mosolyával kápráztatja el a közönségét.
-Itt is vagyok-jelentette be, mintha vigyora nem lett volna elég árulkodó-Hm... Ha nem lesz más, akkor 5800 won lesz.
A nő elővette a bőr pénztárcáját, ami szerintem vészesen hasonlított egy krokodil bőréhez és kivette belőle a pénzt. Azonban mielőtt odaadta volna Sung Oh-nak, még kérdezett tőle:
-Ebben az összegben te is benne vagy, ugye?
Megint nevettünk, de ez már annyira erőltetettre sikerült, legalábbis részemről, hogy Sung Oh gyorsan válaszolt.
-Attól tartok, sajnos nem, hölgyem.
Megint nevettünk, amitől még jobban éreztem, hogy a nő még a dédunokáknak is Sung Oh-t fogja emlegetni
-És mondja csak Sung Oh, ugye így hívják?!
Óóó, milyen kis rafinált. Mindannyian tudjuk, hogy valószínűleg mikor senki nem látta, elfordult és felírta az egyik cetlire, vagy belekarmolta a krokodil bőrbe a nevét. De még azt is meg merem kockáztatni, hogy ha lett volna elég ideje, már egy Sung Oh-feliratú tetoválással büszkélkedne.
-Igen, hölgyem-smúzolt kitartóan.
-Ön mióta dolgozik itt?
-Nagyjából 10 perce.
-10 perce?! Elképesztő! Akkor én vagyok az első vevője?
-Ahogy mondja, hölgyem!
-Hát ez fantasztikus! Tudja mit?! Adok önnek egy kis borravalót, ezért a remek kiszolgálásért!
-Ugyan, hölgyem. Erre semmi szükség.
Óóó, milyen álszent ő is. Itt mondja, hogy nem kell neki a pénz, a szemével közben meg már számolja, hogy mennyit kap!
-Ragaszkodom hozzá!
Azzal a kezébe nyomott pár bankjegyet.
-Hát... Köszönöm, hölgyem, de akkor kikísérem.
Megfogta a szatyrot, ami max másfél kiló volt és jelentőség teljes pillantásokat vetett rám, mintha dicsekedett volna. Abban a pillanatban egyszerre akartam kinyomni a szemét és megfojtani. Sung Oh kinyitotta az ajtót és előre engedte a nőt, aki nevetgélve lépett az autójához. A srác még hosszú pillanatokig csak, integetett és nézett a kocsi után, mintha nem csak az utat kavarta volna föl, hanem a szívét is.
-Ezt nézd!-futott vissza a boltba és megmutatta, hogy nagyjából a táppal megegyező összegű  "borravalót" kapott a hölgyétől. Blah, még egyszer meghallom ezt a szót és rám jön az öklendezés.
-Te kaptál már ennyi borravalót?-kérdezte csillogó szemekkel, mire megráztam a fejem.
-Őszintén? Én még borravalót se kaptam. Ugyanis ez egy állatkereskedés és nem egy étterem!
-Csak irigykedsz-felelte durcásan. Na jó... Tudom, hogy a serdülő kamaszkor néha bizarr dolgokat hoz létre, na de egy olyan embert, aki egyszer bunkó, aztán kedves egy nővel, utána meg 5 éves szinten van?! Na ne, lehet, hogy ez egy átverős show...
Döbbenten néztem a fiút, aki úgy örült 5000 wonnak, mintha az lett volna élete első zsebpénze, és már tervezgetné, hogy hány cukrot fog belőle venni. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak be neki:
-Annyira ne örülj! Más vevőtől nem fogsz pénzt kapni, csak mert helyes pofikád van! Nem minden nő ájul el tőled.
Igazából nem is vettem észre, mennyire nevetségesen csengett a hangom, amíg fel nem horkant.
-Tudod, nem túl hihető, ha ezt te mondod-felelte és felállt, hogy hátra menjen.
-Daebak! Te aztán tudsz! Nyilván ezért kedvelt meg téged az a nő-mondtam csak azért is, de úgy, hogy már a hátát se láttam és szinte hisztérikusan kiabáltam, hogy meghallja, mérhetetlenül elszégyelltem magam, aztán még hozzátettem:-Különben meg mióta adnak borravalót külső alapján?
Ekkor visszadugta a fejét a raktárból és szenvtelenül megvonta a vállát.
-Lehet, hogy ezért nem kaptál még sohasem borravalót.
Amint rájöttem, hogy mire utalt, eldurrant az agyam és az első kezem ügyébe kerülő tárgyat hozzávágtam, sajnos azonban ő gyorsabbnak bizonyult és nevetve kikerülte, majd visszafutott a raktárba. Éreztem, ahogy kipirul az arcom és utána rohantam. Nem is gondolkoztam, csak automatikusan a hátára ugrottam, és csapkodtam a fejét.
-Szállj le rólam!-nevetett hangosan, és próbált forgolódni velem és a táppal együtt-Csak egy kérdés. Mióta nem voltál WC-n?
-Ezt most komolyan kérdezted?-nevettem én is, és kicsit hátrébb csúsztam, hogy a hátát is tudjam csapkodni. Sung Oh ekkor ledobta a zsákot, és úgy forgolódott, hogy ledobhasson,de ehelyett csak megbotlott a tápban és elesett magával rántva engem is. A hátamon fekve éreztem, a táp apró szemcséit, amik nyomtak. A fiú rajtam feküdt, hónalja alól kilógott a lábam. Ha lehet, még hangosabb nevetésbe törtünk ki. Én szinte annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult.
Aztán meghallottuk, ahogy nyílik az ajtó és már fel is ugrottunk, hogy kiszolgáljuk a vevőt.

***

Másnap a suliban Sung Oh-val biccentettünk a másiknak, de nem beszéltünk. Még akkor sem, mikor a tanár csoportokra osztotta az osztályt és feladatokat adott ki nekünk. Imádtam az irodalmat, majdnem annyira, mint a matekot. Ezért meg sem lepődtem, mikor a legtöbb csoporttársam egyből rám nézett várva a feladat megoldását. Magamra erőltettem egy mosolyt és elmélyülten tanulmányoztam a verset. Egészen addig fel sem néztem, míg egy értelmes gondolattal nem álltam elő.
-Szerintem a költő ebben a versben egyfajta vágyakozást fejez ki. Egy olyan szerelemben van, amiről tudja, hogy nem teljesülhet.
-Igen, igen, szerintem is-mondta az egyik lány és már körmölte is a mondatomat. Persze, hogy nem olvasta el, de hát miért is tette volna, ha van egy olyan ember a csapatban, mint én.
-Szerinted hol említi a versben, hogy a szerelme nem teljesülhet?
Meglepődve néztem Sung Oh-ra. És nem csak azért, mert belém kötött, elolvasta a verset, vagy mert ébren volt, hanem mert úgy mosolygott rám, mintha azt mondtam volna, hogy kap egy egész furgonnyi pizzát.
-Ha te jobban tudod, miért nem mondod el te?-vontam fel a szemöldököm és jelentőségteljes pillantást vetettem rá. Pont úgy néztünk ki, mint akiknek van egy közös titka.
-Inkább mond el te, én meg majd közbeszúrok pár annotációt.
Hangosan felnevettem, mikor a tőlem hallott szót mondta ki úgy artikulálva, mintha ízlelgetné a szót.
-Fogadni mernék, hogy egész éjszaka fent voltál csak azért, hogy tudd, mi a jelentése.
-Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de éjszaka nem emiatt nem aludtam, hanem a fájó hátam miatt-vigyorgott, mire ismét kitört belőlem a nevetés.
-Daebak... Ezek együtt vannak-suttogta a lány, mire a mellette ülő fiú heves bólogatásba kezdett.
-Nem vagyunk együtt!-vágtam rá, mire a fiú féltérdre ereszkedett előttem és megragadta a kezemet.
-Éljünk, Mi Ra kedves, és szeressünk!-parodizálta ki az Éljünk Lesbia! első sorát. Akik felfigyeltek rá, most harsány nevetésbe törtek ki és még én is elmosolyodtam egy kicsit, majd Sung Oh felé pillantottam, aki szintén mosolyra húzta ajkát. Éreztem, ahogy fülig pirulok, és ahogy egy kicsit csendesült a társaság, megköszörültem a torkomat.
-Legalább elolvastad a verset. Van valami értelmes gondolatod?-vontam fel a szemöldököm.
-Inkább meghagynám nektek-nézett rám, majd Sung Oh-ra.
-Sung Oh?-néztem ezúttal rá. A fiú hátradőlt a székében és monoton hangon elemezte a verset. Tátott szájjal figyeltem, majd mikor a végére ért, krákogtam egyet.
-Nos... Ezt írjuk le!-javasoltam és sietősen körmölni kezdtem, mielőtt még elfelejtettem volna. Az óra végén visszahúztuk az asztalokat a helyükre és a legtöbben kimentek a teremből. Én hátrasétáltam Sung Oh padjához és köhintettem egy kicsit, hogy felfigyeljen rám.
-Ha ilyen jó vagy irodalomból, akkor miért játszod meg minden órán az agóniát?
-A mit?-vigyorgott szélesen.
-A haláltusát-forgattam a szemem, mire felnevetett, de nem válaszolt-Komolyan kérdezem. Emelt irodalomra is járhatnál.
-Köszi, de a strébereskedést meghagyom neked.
-Ááá, már értem. Túl menő vagy az olyan dolgokhoz, mint a tudás, vagy a tanulás.
-Most lehülyéztél?
-Vedd aminek akarod, a lényeg, hogy szerintem nem éri meg megjátszani a menő-csávót, ha adhatod az okos éned is.
-Honnan veszed, hogy én csak megjátszom a menőséget.
-Ugyan, kérlek. Láttalak tegnap az állatkereskedésben, és egyáltalán nem azt a flegma, bunkó, kicsinyes oldaladat láttam, amit itt szoktál produkálni.
Lehet, hogy az őszinte szavaim egy kicsit túlságosan is őszintére sikeredtek, mert tekintete egyből átváltott dühössé és szinte láttam, hogy azt a falat, amit tegnap sikerült lerombolnom, most sietősen újra felépítette.
-Ha te mondod, Miss Perfect... De csakhogy tudd, tegnap ezt a flegma, bunkó és kicsinyes embert akartad megcsókolni. Vagy azt is csak eljátszottuk?
-Ha jól emlékszem, akkor te eljátszottad. Kihasználtál és utána csak nevetve elmentél.
-Kihasználtalak?-húzódott gúnyos mosolyra szája-És mégis melyik résznél? Csak mert én is emlékszem pár dologra és az én emlékezetemben te tetted meg az utolsó lépést.
-Viszont te kezdet! És utána elmentél.
-Ja, hogy téged ez zavar!-nevetett fel, de nevetésétől inkább összehúztam volna magamat az egyik sarokban-Tudod, Mi Ra, nem hittem volna, hogy ennyire kiakadsz, ha valaki nem akar megcsókolni.
-Te is tudod, hogy ez nevetséges.
-Azért nevetséges, mert én mondtam?
-Nem. Azért nevetséges, mert én nem ilyen vagyok.
-Ja, igaz. Elfelejtettem, hogy Miss Perfect-el beszélek. Te tudod mit? Elárulok egy titkot, amit még soha sem hallottál: Rohadtul nem vagy tökéletes!
-Tudom. Soha nem is gondoltam, hogy az vagyok. De a legjobb az egészben, hogy én legalább nem próbálok megrögzötten valaki más lenni, csakhogy az emberek ne tudják meg, hogy igazából milyen vagyok.
-Ha te ennyire ismersz, akkor áruld már el nekem, hogy milyen vagyok!
-Olyan, aki képes a karjában ringatni egy kiskutyát. Aki kedvesen bánik az idegesítő vevőkkel, még azzal is, aki úgy néz rád, mintha valami bogár lennél. Olyan, aki segít a cipekedésben egy idősebb nőnek, aki úgy örül 5000 wonnak, mintha abból a pénzből tudna megvenni valamit, amire már régóta vágyott. Aki tud nevetni és nem érdekli, ha hülyét csinál magából, aki úgy tud mosolyogni, hogy az ember a szívét is odaadná, csakhogy láthassa még azt a mosolyt! Szerintem ilyen ember vagy!
-Pedig nem ilyen vagyok. És most menj vissza a saját kis világodba és hagyj békén!
-Nálad nagyobb színészt nem ismerek-feleltem szánakozva és fejcsóválva visszamentem a helyemre.

11. rész
,,Szakítok vele!"

* 3 héttel később*

-Eun Hyuk, egy kicsit több érzelemmel próbáld!-kiáltotta a rendező. A fiú lehunyt szemekkel próbált visszatartani egy kurta káromkodást. Látszott rajta, hogy nagyon ideges. Nem csoda, már vagy tizedjére veszik fel, ahogyan könnyezik.
-Ééés... Ennyi!-rikkantotta, mire Eun Hyuk felpattant az ágyról, felém sietett és sóhajtva kitépte kezemből a felé nyújtott zsebkendőt majd egyetlen mozdulattal letörölte a "könnyeit".
-Ez a jelenet.... Kiakasztott.
-Nem akarlak elszomorítani, de lesz még ilyen jelenet-mosolyogtam, mire kaptam egy szúrós pillantást.
-Eljössz velem vacsizni?-kérdezte témát váltva és jó gyerek módjára visszanyomta a kezembe a zsepit.
-Ha te fizetsz-válaszoltam, mire ismét kaptam tőle egy szúrós pillantást.
-Szerinted azt akartam, hogy te vigyél el engem?
-Lehet, hogy arra hajtottál-vontam meg a vállam. Eun Hyuk mosolyogva átkarolta a vállamat és az öltözők felé kormányzott. Az eltelt 3 hét alatt egészen összenőttünk, mint akik már rég óta ismerik egymást.
-Szóval mit akarsz enni?-kérdezte a ponyva mögül.
-Hmm... Spagettit!-csillant fel a szemem és gyomromra szorítottam kezemet-Olyan rég ettem spagettit.
-Oké, akkor együnk azt-hümmögte, aztán elhúzta a függönyt-Menjünk!
-Mi Cha-állított meg az egyik asszisztens-A holnapi beosztásod-nyújtott át egy lapot-Eun Hyuk, te szabad vagy-nézett a fiúra, majd mint aki zavarban van, meghajolt és elfutott.
-Ez meg mi volt?-kérdeztem nevetve.
-Nem egyértelmű? Tetszek neki!
-Pff... Te meg a nagy egod-fújtattam.
-Miért? Szerinted nem így van? Jól nézek ki, magas vagyok, híres vagyok...
-Csak leszel-szóltam közbe dörmögve.
-Ne szólj közbe, kérlek. Szóval híres vagyok, sok pénzem van és a nagybátyámé ez az épület.
-Aha, szerinted ebből mennyi igaz?-kérdeztem, mire játékosan az oldalamba bökött. Igazából mindenben igaza volt annyival egészíteném még ki, hogy izmos... Mégpedig nagyon. Éppen ezért nem hagyhatom, hogy elszálljon magától. Már így is elég egoista, amit még mondjuk el tudok viselni. Sőt... Igazából nagyon jól érzem magam vele. Olyankor teljesen megfeledkezek...
Ha nem jött volna velünk szembe, talán be tudtam volna fejezni a gondolatomat.
-Sziasztok-hajoltam meg egy kicsit, majd felegyenesedve összekapcsolódott a szemem Sung Min-éval. Nem találkoztam vele 3 hete. Az utolsó emlék az a szívfacsaró mosoly, és most itt áll előttem 3 hét után, összefutunk a folyosón, ahol eddig még soha. Meg sem tudtam szólalni. Csak bámultam a szemébe és közben azon törtem a fejem, mi lenne, ha az a nap nem történt volna meg.
-Éppen vacsorázni indultunk... Szóval majd találkozunk valamikor-mondta a fiú csapatnak, majd kezét a derekamra téve tolni kezdett. Sung Min tekintete hirtelen elszakadt az enyémtől és Eun Hyuk kezére meredt, majd visszanézett rám... És az a tekintet... Újra úgy éreztem magam, mintha egy csótány lennék. A tekintete mindent elárult, hogy mennyire leírtam magam a szemében, hogy mennyire megvet engem és hogy mennyire gyűlöl.
-Jól vagy?-suttogta fülembe Eun Hyuk.
-Igen, azt hiszem...
Később mikor már az étteremben voltunk és az étlapokba feledkezve ültünk, Eun Hyuk törte meg a csendet.
-El akarod mondani?
-Nem-dünnyögtem fel sem nézve-Oh, ehhez mit szólsz?-kérdeztem az egyik tésztára bökve.
Az étteremben halk zene szólt, ami tökéletes volt. Tetszett ez a hely, igaz, lerítt róla, hogy felsőbb kategóriás emberek járnak ide. Bár egész vacsora alatt csak jelentéktelen dolgokról beszéltünk, nagyon élveztem a társaságát. Hazafele menet még mindig alig szóltunk a másikhoz, amikor megelégelte és behúzott egy sátorba.
-Nem volt elég a kaja?-néztem szét a húst evő és suju-t ivó emberek között.
-Nem akarod elmondani, hogy mi történt Sung Min-nal?-hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, mire beszívott ajkakkal bólintottam-Te akartad-vont vállat és lenyomott az egyik lefelé fordított vödörre-Ahjumma! Kérem hozzon két üveg suju-t!
-Azonnal!-jött a válasz, majd pár másodperccel később megjelent két üvegcsével.
-Eun Hyuk, megőrültél? Én még nem ihatok!
-De egy felnőttel vagy, aki megkínálhat téged-magyarázta, miközben kitöltötte az első poharat-Na, húzd le! Csak az első pohár rossz, a többi már jó lesz.
-Hát nem is tudom...
-Gyerünk!-biztatott, mire engedtem neki és kiittam a pohár tartalmát. Életemben nem ittam még olyan szar piát.
-Ez nem kicsit rossz! Ez undorító!-vádoltam ás igyekeztem elfelejteni az ízét.
-Tessék!-nyújtotta a következő poharat.
-Megőrültél? Kizárt, hogy igyak még egyet-tiltakoztam hevesen. Fél órával később már olyan kábult voltam az alkoholtól, hogy bármit kérdezhettek tőlem.
-Szóval régebbről ismered Choi Sung Min-t, igaz?
-Igen-tartottam a fejem, mert attól féltem, hogy leesik, ha elengedem.
-Gondolom, nem csak barátok voltatok-sandított rám, mire el kezdtem viháncolni, főként az emléktől, majd sírni. Akkor már erősen a pia hatása alatt álltam.


*2 hónappal korábban*

-Komolyan be kell menned még vasárnap is?-kérdeztem félig lehunyt szemekkel.
-Tudom, mit gondolsz, de igen. Muszáj. Már így is szerencsém volt, hogy hazajöhettem estére.
-Ó, hát igazad van! Áldjuk őket ezért! Hova is tettem a fejem, hogy 1 hét után azt hittem, hogy többet látlak 4 óránál. Micsoda mázli!
-Mi Cha, ne csináld ezt kérlek! Így nem fogok tudni elmenni.
-Akkor ne menj el!
-Te is tudod, hogy ezt nem tehetem-lépett közelebb hozzám és kisimított egy tincset a homlokomból-Most készülünk a comeback-re, és még csak ötletünk sincsen az album fő dalához. Most muszáj ott lennem.
-Te csak szórakozol velem, ugye?! Egyszer a koncert, utána a comeback. 1 hete nem láttalak! 1 hete! Hát nem érted, hogy mennyire hiányzol?-az utolsó mondatokat már kiabálva mondtam ki.
-Szerinted nekem nem hiányzol?-emelte fel ő is a hangját. Általában csak összerezzenek, ha valaki kiabál, mert még bennem van az árvaházban eltöltött évek emlékei, de most sírva fakadtam. Sung Min azonnal aggódó tekintettel ölelt magához-Ne haragudj, nem akartam kiabálni!
-A szart érdekel, ha kiabálsz! Csak legyél itt velem! Annyira hiányzol!-nyöszörögtem, de mégis tüzes maradtam. Egyszerre éreztem magam gyengének és erősnek.
-Mi Cha...-suttogta-Tudod, hogy nem rajtam múlik. A rajtam múlna, soha nem hagynálak egyedül. Soha.
Akkor lépj ki!-üvölteném legszívesebben, de nem teszem, mert tudom, hogy neki ez az álma. Nem tehetem tönkre a jövőjét, csak mert én szenvedek a hiányától.
-Tudom... Ne haragudj-hajtottam le a fejem.
-Hé-nyúlt az állam alá, hogy egy kicsit megemelje és a szemembe tudjon nézni-Ígérem, hogy ma hamar hazajövök és többet leszünk együtt.
Üres ígéret, amiről tudtam, hogy nem fogja tudni betartani.
-Rendben. Várni foglak.
Puha csókot nyomott a számra, majd elfordult és az ajtó felé indult.
-Mi Cha-szólított meg rekedtes hangon-Ugye tudod, hogy nekem is nagyon nehéz?
Bólintottam és tudtam, hogy ő is szenved. Hogy neki is szüksége van rám.
-Nagyon szeretlek!-mondta most már a küszöbön kívül.
-Én is szeretlek-sóhajtottam és megvártam, míg elmegy, csak utána kezdtem el sírni. Egész nap sírtam, mert tudtam, hogy nem fog aznap hazajönni, se a következő nap és valószínűleg az azutáni napon se. Megszólalt a telefonom, és már rá se akartam nézni a telefonra, mert tudtam, hogy ha Sung Min az, akkor úgy is csak bocsánatot kér és annyit mond, hogy ma nem tud hazajönni. Éppen ezért lepődtem meg, amikor egy ismeretlen szám hívott.
-Igen?
-Lee Mi Cha?
-Igen, én vagyok. Ki beszél?
-Kim Seong vagyok. A CCM-ből hívom. Én vagyok a SPEED menedzsere.
-Ó, üdvözlöm-nem tudtam leplezni a döbbenetemet. A menedzser? Mit akarhat tőlem?
-Be tudna jönni a CCM-be? Szeretnék valamit megbeszélni önnel.
-Most?-kérdezem az órára pillantva.
-Sajnálom, hogy erre kérem, és hogy kellemetlenséget okozok, de egy nagyon fontos dologról lenne szó.
-Rendben. Azonnal indulok.
Egy órával később már a lépcsőn rohantam fel és az ajtaján kopogtattam.
-Tessék-jött a hang tompítva. Beléptem és leültem a felkínált helyre.
-Mi Cha... Maga hány éves?
-17-feleltem gyanakodva.
-Akkor nem baj, ha tegezlek, igaz?
-Nem, dehogy.
-Szóval Mi Cha. Van bármi fogalmad arról, hogy miért hívtalak be?-kérdezte, mire csak a fejemet ráztam-Akkor segítek. Sung Min megszegett egy szabályt, és ennek köze van hozzád is.
Behunytam a szemem, tudtam, hogy mi fog következni. Pár kép landolt az asztalon, ami Sung Min-t és engem ábrázolt, amint éppen átöleljük egymást, a következőn egy puszit nyom a homlokomra és a harmadikon éppen elmélyülten csókolózunk. Emlékszem erre a napra, aznap volt Sung Min születésnapja. Azt mondta, hogy ne aggódjak, mert olyan helyre megyünk, ahol senki se ismer fel. Ezek szerint tévedett...
-Ugye tudod, hogy ez mit jelent?-kérdezte gúnyos mosollyal. Mivel nem válaszoltam folytatta-Sung Min-t szerződés szegés miatt ki kell, hogy rúgjuk...
-Ne!-kiáltottam fel-Kérem ne rúgja ki!
-Nem tehetünk mást. Hacsak...
-Hacsak mi?
-Hacsak nem szakítasz vele.
-Hogyan?
-Egyszerű. Két választásod van: Vagy vele maradsz és akkor olyan biztos, hogy repülni fog, mint ahogy most én itt állok. Vagy szakítasz vele és akkor eltekintek ettől az incidenstől.
Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Tudtam, hogy mit kellett tennem, de egyszerűen képtelen voltam elképzelni az életet nélküle...
-Tudom, hogy ez most nehéz, de ha egy kicsit gyorsabb lennél, azt nagyon megköszönném... Vagy hívjam fel Sung Min-t, hogy többet nem kell bejönnie?
Tudtam, hogy mit csinál, de annyira féltem, hogy tényleg megteszi Sung Min-nal, hogy egyből rávágtam, amit hallani akart.
-Szakítok vele. Eltűnök az életéből, csak ne rúgja ki, kérem!
-Jól döntöttél-vigyorgott.
Amikor otthon voltam és a bőröndömbe pakoltam a cuccaimat egészen máshogy láttam. Igyekeztem gyorsan pakolni, hogy elkerüljem őt, de aznap sikerült betartania az ígéretét. Hallottam ahogy becsukódik a bejárati ajtó, majd pár lépés után engem szólít. Tudtam, hogy csak pár másodpercem van mielőtt belépne a hálószobába, ezért megtöröltem az arcomat.
-Mi Cha... Te mit csinálsz?-torpant meg.

-Pakolok-feleltem közömbösséget színlelve.
-De miért? Hova mész?
-El.
-De hova?-kérdezte értetlenül, majd mikor nem válaszoltam, újra feltette a kérdést egy kicsit hangosabban.
-Csak el.
-Mi Cha, az ég szerelmére, mondjál már valamit, amit értek!
-Mit nem értesz ezen?-böktem a bőröndre-Elmegyek.
-Mi a francról beszélsz?-kérdezte és mikor megfordultam, hajába túrt.
-Sung Min... Elmegyek. Csupán erről beszélek.
-De hova?!
-Semmi közöd hozzá.
-Mi az hogy semmi közöm hozzá?
-Figyelj, mondhatnám, hogy nem a te hibád, de az. Nem tudok úgy együtt lenni valakivel, hogy közben nincs velem.
-Á, már értem. A reggeli miatt csinálod? Mondtam, hogy nem tehetek róla, de megoldjuk! Bízz bennem, kérlek!
-Nem!
Ádámcsutkája fel-alá járt, úgy meglepődött. Szeme szikrákat szórt. Állkapcsa megfeszült. Egész testében remegett.
-Mi Cha...-suttogta-Mi van veled?
-Van egy jobb kérdésem. Veled mi van? Csak mert én már nem tudom. Már semmit nem tudok rólad-még engem is meglepett, hogy milyen jól alakítottam a szerepemet, hiszen legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Mellém lépett és megpróbált megérinteni, de elhúzódtam tőle.
-Figyelj, meg tudjuk oldani, jó? De ne menj el, emiatt a butaság miatt ne menj el!
-Butaság...-ismételtem-Látod? Ezért is lesz jobb, ha elmegyek. Te sem ismersz engem.
-De ismerlek, és tudom, hogy te nem vagy ilyen. Akkor miért csinálod ezt?
-Még mindig nem érted?!-kiabáltam-Elegem van belőled, abból, hogy sosem vagy itt, hogy csak prédikálni tudsz, hogy azt hiszed ismersz, pedig nem! Elegem van ebből!
Sung Min összepréselte a száját egy nagyon vékony vonallá, miközben a bőröndömhöz nyúlt és kiborította a tartalmát.
-Látod, most is! Csak az érdekel, hogy te mit akarsz. Fel sem fogod, hogy miket mondtam. Neked csak annyi a lényeg, hogy valaki legyen otthon, akit nagy ritkán meglátogatsz, aki főz neked és melegíti az ágyadat!
-Mi a francról beszélsz?!-kiabálta-Elment az eszed?
-Vagy inkább csak most jött meg! Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy megkértelek, lakjunk együtt.
-Ha olyan nagy hiba volt, akkor miért csak most jöttél rá?
-Már korábban is tudtam, csak nem akartam kimondani.
-És ma reggel? Azt mondtad, hogy szeretsz!
Megvontam a vállam és el kezdtem visszapakolni a ruháimat. Éreztem, hogy ki fog csordulni egy könnycseppem, ezért összeszorítottam a számat.
-Nem hiszem el, hogy veled éltem együtt...-motyogta alig hallhatóan.
-Ne izgulj, nem kell tovább elviselni a másikat. Így is belefáradtam abba, hogy megjátsszam magam.
-Tudod mit?! Pihend csak ki magad ebben a szaros házban, majd én elmegyek!
Kirohant a szobából majd a táskájával tért vissza, amibe nagy lendülettel belesöpörte az egyik polc ruháját, majd felém fordult és mikor észrevette, hogy sírok, a földre dobta a táskáját, majd elém lépett és megcsókolt. A könnyeimtől sós volt a szám és akármennyire is nem szabadott volna, olyan erővel csókoltam volna, mintha ettől függött volna az életem. Erősen a falhoz szorított és kezével az oldalamat cirógatta, miközben a másikkal derekamat ölelte. Mikor elváltunk, homlokát az enyémnek szorította és mélyeket lélegzett. Tudtam, hogy csak egy féleképpen tudom elküldeni őt.
-Remélem élvezted, mert ez volt az utolsó...
Döbbenten nyitotta ki a szemét és olyan szemekkel nézett rám, mintha megöltem volna valakit.
-Menj a francba!
Felkapta a táskáját és kiviharzott a házból, az ajtót jól becsapva maga után. Mit tehettem volna? Lecsúsztam a falon és térdemet átkulcsolva bőgni kezdtem. Azóta is azt csinálom minden egyes nap.

Ok Taec Yeon-2PM

Why is this good for you?

1.rész

 Egy buliban mindig találkozik az ember új emberekkel. Ez elkerülhetetlen. Ahogy az is, hogy valaki ne akarjon rámászni az emberre. Az ilyen emberekre van egy tökéletes módszer, amit gyakran szoktam alkalmazni. Mondjuk általában megúszom egy kis szerepléssel, hogy be tudjam bizonyítani, hogy pontosan olyan lány vagyok, mint a többi. És hogy ezt hogyan csinálom? Előadom azokat a tulajdonságokat, amiket a férfiak messze el akarnak kerülni. Kár hogy nem veszik észre, hogy csak azok a lányok nem rendelkeznek ezekkel a számukra. bosszantó tulajdonságokkal, akik annyira naivak és hülyék, hogy azt sem tudják, ki volt Caesar, de aggodalomra semmi ok, hiszen ezek a lányok pont megfelelnek azoknak a férfiaknak, akik rajonganak az ilyen csajokért... Jó esetben egy hétig. Aztán tovább állnak és a következő agyhalott csajt szedik össze.
Szóval ha meghallják a "tudod, hogy a legtöbb pasi ugyanezzel a szöveggel áll az elé a lány elé, akit le akar fektetni?" szöveget és hozzá a megvető tekintetet, egyből menekülőre fogná, és elkönyvelne hülye picsának.
Éppen ezért lepődtem meg, amikor leültem a bárpulthoz és intettem a csaposnak, aki rögtön kiszolgált, majd amikor magamba döntöttem az alkoholt egy kissé nagy lendülettel érkező férfi meglökte a karomat, amiben az italom volt, ami így egyenesen az ölembe lötykölődött. A dühtől beszívott ajkakkal fordulok a férfi felé, aki észre sem vette, hogy mi történt az előbb.
- Elnézést uram! - szólítom meg mézes hangon. Tekintette szemembe fúródik egy pillanatig, aztán felméri testem minden pontját. Idegesen várom míg kibámulja magát és végre képes lesz a mellem helyett az arcomra nézni. Nem kell sokáig várnom, szeme arcomra tapad és olyan intenzíven néz, hogy elfelejtem az ölemnél nedves ruhát. Alaposan végig néz, majd tekintete ajkamnál állapodik meg, és csak most jut eszembe, hogy még mindig harapom alsó ajkamat. Köhögök, hogy oldjam a bennem keletkezett feszültséget és próbálok koncentrálni.
- Az imént meglökött.
- Parancsol?
Hangja mély, erőteljes. Nem is értem mit vártam. Hiszen ő maga is maga az erő. Tekintete kemény és mégis lágy, amit az alkoholnak tudok be. Határozott állkapocs, határozott válltartás, mintha katona lenne. Haja rövidre van nyírva és mégis pont elég hosszú... Egyszerű farmert visel, fekete inggel. Mintha tudná, hogy így is megkaphat bárkit.
- Az előbb, amikor olyan nagy hévvel idejött, meglökött-emelem fel poharamat majd a foltra mutatok. Összehúzott szemekkel figyeli a ruhámat, és mintha megpróbálna elfojtani egy mosolyt.
- Azt hittem, más okból lett nedves a ruhája.
Kikerekedik a szemem, szinte attól tartok, hogy kiesnek a helyükről. Szeretném azt hinni, hogy csak viccel, esetleg, hogy én gondolok túl sokat a dolgokba, de abból ítélve, ahogy néz, ahogyan néz engem, nem hiszem, hogy félreértettem volna.
- Tudja mit? - sóhajtom fáradtan - Nem érdekes. Csak vegye meg az italát és utána menjen innen.
- El is kell hagynom ezt a helyet, vagy elég ha elmegyek a másik végébe? - teszi fel a kérdést szórakozottan. Lehunyom a szemem és igyekszem koncentrálni, hogy lenyugodjon a légzésem. Nagyon közel állok ahhoz, hogy az arcába lendítsem azt, ami még megmaradt a pohárban... És utána a poharat is rádobnám.
És ha ez nem lenne elég, a férfi csak elégedett vigyorral bámul engem. Élvezi. Nagyon élvezi.
- Csináljon amit akar, engem nem érdekel - vonom meg a vállamat közömbösséget színlelve majd felhörpintem a borzalmasan keserű alkoholt. Leugrok a bárszékről és hálát adok, hogy nem vesztettem el az egyensúlyomat, így olyan méltóságteljes tudok távozni, ahogy csak a nedves szoknyám engedi.
Egyenesen a női mosdó felé veszem az irányt, hogy szégyen szemre a kézszárító alatt megszáríthassam annyira a szoknyát, hogy ne látszódjon a folt. A tükör előtt állva megrökönyödök magamon. De főként azon, hogy lehet egy szoknya ennyire rövid és hogy vehettem fel ezt a strasszkővel kirakott platformos magassarkút. Mert az oké, hogy otthon még jó ötletnek tűnt, de mostanra teljesen más lett a helyzet.
És mégis sikerül kijutnom anélkül, hogy folyamatosan cibálnám a szoknya alját, hogy többet takarjon. Frufrumat oldalra simítom és elindulok a táncparkettre. Mint ahogy a legtöbb bulin lenni szokott, nem sokáig táncoltam egyedül, két perc sem telt el és már is egy férfi karolta át a derekamat. Igyekeztem távolabb húzódni tőle anélkül, hogy fel tudja fogni, hogy mit nem akarok tőle. És konkrétan senki mástól sem. Eszembe jutott az az este, amikor még a gimi utolsó napjaiban átjött hozzám a barátom, amikor a szüleim nem voltak otthon. Tudtam, hogy mit akar, és előre megmondhattam volna neki, hogy nem akarok tőle semmit, de képtelen voltam, mert féltem, hogy megbántom. Ezért inkább hagytam, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy az ágyamban fekve hajolt felém és kérte, hogy emeljem meg a csípőm, hogy le tudja venni a nadrágomat. Erre szem forgatva annyit mondtam, hogy ha annyira akarod, csináld te. Na jó, lehet, hogy azt is hozzá tettem, hogy nem akarok lefeküdni vele, mert kicsinyesnek tartom. Meg talán, hogy fél perce van, hogy felöltözzön és eltakarodjon a házból... De ezen kívül semmit. Nem tudom miért volt úgy oda.
És miután felidézem magamban a "majdnem elvette a szüzességem egy olyan fiú, akinek már a nevére sem emlékszem" sztorit, észreveszem, hogy valaki figyel. Nyakamat nyújtogatva keresem azt, aki úgy bámul, hogy már szinte lyukas a testem és tekintetem megállapodik a bárpultos fickón. Ajka mosolyra húzódik, mikor találkozott tekintetünk.
Az eszem megáll. Én itt küzdök, hogy ne jöjjön hozzám túl közel, ő pedig egyszerűen csak kinevet. Kineveti ahogy szenvedek. Mert valószínűleg pontosan látszik rajtam, hogy mennyire nincs kedvem táncolni. És mégis... Annyira bosszant a mosolya, hogy taktikát váltok, és az előttem álló srác kezét a derekamra vezetem, hagyom, hogy átöleljen. Közben saját karomat nyaka köré fonom, hogy közelebb tudjak bújni hozzá. Igyekszem csábos pillantásokkal nézni, és ettől még szorosabban ölel. Igyekszem nem fintorogni, mikor csípőjéhez ránt, hogy teljesen összesimuljunk. A zene ütemére mozgat és ez az egész lehetne nagyon erotikus, ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy a bárpultos srácot keresem tekintetemmel. A srác észreveszi, hogy nem figyelek oda, ezért megforgat, hogy neki háttal álljak. Dörgölőzik hozzám, ami biztos tetszene a többi lánynak, de nekem nem jön be. Hányinger kerülget, miközben érzem, hogy nincs túlságosan nyugalmi állapotban. Már éppen azon vagyok, hogy belekönyökölök a hasába, amikor egy kéz nyúlik ki felém. Gondolkodás nélkül megragadom, hagyom, hogy közel húzzon magához. Kezét hátam közepén nyugtatja és kicsit közelebb hajol a fülemhez.
- Gondoltam segítségre van szüksége.
Ekkor felnézek, látom, hogy a bárpultos srác mosolyog rám. Legszívesebben szem forgatva ellöktem volna magamtól, de tudtam, hogy a másik fiú még mindig engem bámul... És azért sem, mert furcsa mód valahogy jó érzés volt, hogy a karjában tart.
- Rosszul gondolta.
- Valóban? - vonja fel íves szemöldökét - Akkor ez azt jelenti, hogy ismét elküld?
- Azt - vágom rá kapásból. Elenged és hátrál pár lépést. Rá akarok vigyorogni, meg akarom neki mondani, hogy nincs rá szükségem, de nem tudom megtenni. A férfi felém nyújtja a kezét.
- Akkor felkérhetem egy táncra?
A szám valahol a padlón hever annyira meglepődtem. Alig tudok magamból kiadni bármiféle hangot. Várakozóan néz rám, mire érzem, hogy elpirulok. A filmekben ilyenkor szokott jönni az a rész, hogy a zene hirtelen átvált egy halk, összebújós számhoz, de mivel ez nem egy film, természetesen nem jött össze. Sőt... Egy nagyon pörgős szám következik és ahelyett, hogy megfognám a kezét, belekapaszkodok a vállába. Vigyorogva öleli át a hátamat és kicsit közelebb húz magához. Igyekszem nem túl közel kerülni hozzá és igyekszem nem élvezni, hogy karja milyen hőséget áraszt, milyen biztonságot.
- Hogy hívnak, hercegnő?
- Hercegnő? - kérdezek vissza és alig bírom visszafogni magam, hogy fel ne horkantsak.
- Miért? Úgy viselkedsz, nem?
- Akkor téged a viselkedésed alapján hívhatnálak....
- Na-na! Vigyázzunk a szavakra, hercegnő! Kiskorúak is vannak itt.
Ingerülten sóhajtok, ami furcsa tekintve, hogy nem szoktam ennyire könnyen dühbe gurulni. Vigyorogva néz rám, láthatóan élvezi, ahogy mérgemben kipirul az arcom. Még közelebb húzott magához és lassan kezdett mozogni velem, miközben fények villogtak mélybarna szemében.
Lila.
Kék.
Zöld.
Sárga.
Folyamatosan ismétlődik, a zene egyre hangosabbá válik, a szívverésem kezdi felvenni a ritmust, egyre gyorsabban dübörög, miközben még mindig ölel engem ez az ismeretlen fickó és egyre nehezebben veszem a levegőt. Szaggatottan lélegzik ő is, a hatalmas zajban mégis meghallom heves szívverését. Fülemhez hajol, lehelete csiklandozza a nyakamat.
- Hogy hívnak, hercegnő?
Úgy gondoltam, ha már ő közelebb hajolhat, akkor én is. A magassarkúban próbálok lábujjhegyre állni, hogy én is fülébe súghassak. Gyenge próbálkozás, de mikor elvesztem az egyensúlyomat és majdnem hátraesek, a férfi szorosabban ölel magához és kicsit megemel, szinte lebegek a karjai között.
- Soon Yi vagyok.
- Soon Yi? Tetszik...
- Örülök neki - suttogom rekedten, mert még mindig szorosan tart magához és így elkerülhetetlen, hogy ne érezzem meg, hogy mennyire izmos teste van. Ami ugye nem lenne baj, ha cserébe ő nem érezné az én kissé elernyedt testemet, ami szinte azért kiállt, hogy edzek egy kicsit... vagy sokat.
- Az én nevem nem érdekel? - kérdezi, miközben még szorosabban tart.
- Lehetek őszinte?
- Ha az őszinte nem valami kedves, akkor inkább ne.
Mély hangja simogatja füleimet, és azt hiszem egy kicsit a szívemet is. Erre a gondolatra összerándulok.
Nem. Egy vadidegen férfi, akinek még csak a nevét se tudom, nem válthat ki ilyen hatást belőlem. Egy olyan férfi, aki leöntött a saját piámmal, egy olyan férfi, aki folyton kinevet, egy olyan férfi, aki imád feldühíteni, nem lehetséges, hogy tényleg jól érezzem vele magamat. Nem lehet. De lehetne... 
Óvatosan lecsúsztat magáról a földre, testünk dörzsöli a másikat, és enyhén megremeg a térdem, amikor megtámaszkodom a mellkasán. Ó, hogy az a....
Kezem alatt gyorsan emelkedik és süllyed a mellkasa, szíve hevesen ver, annyira gyorsan és nagyot dobban, hogy olyan érzésem van, mintha a tenyeremben tartanám a szívét. Izmai megfeszülnek az ujjaim alatt, az előbb is éreztem, de most sokkal jobban érzem, és hirtelen felötlik bennem a vágy, hogy látni is szeretném. Kezemet lejjebb viszem, mire még nehezebben veszi a levegőt, szinte zihál.
- Megcsókolhatlak, hercegnő? - kérdése halk, és a zene is tompítja, de így is tisztán érthető.
- Nem is tudom... - húzom el a számat, a testem igent ordít, az agyam nemet suttog. És akármennyire ordít a test, az agy suttogása mindig erősebb. Így hát kijátszom a tökéletes módszert, amit mindig végső esetre tartogatok. Kihúzom magam és hátradöntöm a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Van pár feltételem... - kezdem a színészkedést, mire felvonja a szemét - Nálam egy férfi 180 centitől kezdődik.
- 185 - bólint, mintha fejben pipálná ki a dolgokat.
- Jó lenne, ha 3-4 évvel idősebb lenne nálam.
- Hány éves vagy, hercegnő?
- Micsoda kérdés ez?! - tettetett felháborodással nézek rá.
- Rendben, én 27 vagyok - biccent még mindig vágyakozó tekintettel. Ha 27, akkor az azt jelenti, hogy pont 4 évvel idősebb nálam.
- És elfogadsz akkor is, ha hisztis leszek? - kérdezem, de vigyorából ítélve, inkább azt kellett volna megkérdeznem, hogy nyugodt állapotomban elfogad-e - Megígéred, hogy nem csak kihasználsz? Hogy komolyan gondolod velem? Hogy nem csak egy pont vagyok a listádon? Hogy soha nem bántasz meg?
Vár pár pillanatot, valószínűleg mérlegeli a választ és meglepődök, hogy ennyi ideig tart kigondolnia, hogy hogyan meneküljön el előlem. Aztán még jobban megdöbbent a válaszával.
- Igen... - elakadó lélegzettel figyelek és látom, hogy közelebb hajol. Már-már szinte elhiszem, amit mond, sőt majdhogynem megbízok benne, amikor az agyam felháborodott tiltakozásba kezd. Melyik férfi mondana ilyet, egy dilis csajnak? Na? Hát persze, hogy az, aki meg akarja szerezni a lányt egy éjszakára. De engem nem fog megkapni, én ennél többet érdemlek. Jobbat.
Hagyom, hogy olyan közel kerüljön hozzám, hogy szinte súrolja az ajkamat, amikor halkan, alig hallható hangon, mégis teljes meggyőződéssel az ajkaira súgom:
- Hazudsz!