Catch me if you can
1. rész

*Cho Hee*

Kezemben egy kávéval sétálok az utcán. Olyan vagyok, mint bárki más. Átlagos. Munkából hazafelé tartó ember. Látszólag pont megfelelek az életkoromnak megfelelő identitásnak, sötét barna hosszú haj, ami a hátamat verdesi, mélybarna szem, csinos pofi, aminek senki sem tud ellenállni. Persze, ez látszik kívülről. De belülről vajon milyen vagyok? Ha valaki látná, ki vagyok igazából, félne tőlem. Én egy szörnyeteg vagyok. Egy olyan szörny, akit senki sem ismer, mégis valahogy mindenki neki dolgozik.

Egy szörny, akinek valaha volt családja...
Valaha én is rózsaszín ruhákban, fonott hajjal futottam a szüleim mellett egy fagyival a kezemben. Nekem is volt egy szuperhős apukám, aki késő estig dolgozott, de utána amikor hazajött, én voltam a hercegnője. Nem érdekelte, hogy mennyire fáradt, ő bejött hozzám és játszott velem, mindig.
Valaha nekem is volt egy gyönyörű anyukám, aki otthon volt velem és megtanított sütit sütni, vagy elvitt az egyik fotózására, ahol mindenki úgy bánt velünk, mintha hatalmas nagy sztárok lennénk. Akkoriban el is hittem mindent, amit mondtak nekem, éppen ezért nem mondtam semmit, amikor a szüleim beültettek a kocsiba és azt mondták nekem, hogy meglepetés helyre megyünk. Én kis hülye boldog voltam, énekeltem az aktuális számot, ami ment a rádióban és észre se vettem a szüleim aggodalmát, mennyire feszültek voltak, apám milyen idegesen figyelt a visszapillantótükörből. Aztán bekövetkezett a baj... Valaki belénk jött oldalról, mire elveszítettem az eszméletemet.
A következő hely, ahol felébredtem, nagyon koszos és sötét volt. Még ma is érzem a penész és izzadság szagot, ha lehunyom a szemem, pontosan fel tudom idézni azt a mocskos pincét amiben fogva tartottak. Nem tudom pontosan, hány napig voltam ott, csak azt tudom, hogy háromszor aludtam, amikor lejött hozzám három férfi. Az egyiken jól vasalt öltöny, és szépen fésült haja volt. Arcáról sütött az elégedettség, és pimasz vigyora alátámasztotta az elképzeléseimet, miszerint nagyon is elégedett. Vele volt még az a sebhelyes fickó is, aki párszor lejött és elém vetett egy tányér valamit, hogy megegyem. És még egy ember, akin látszott, hogy a testi ereje miatt tartják őt, nem pedig az eszéért. Rám nézett az öltönyös belenézett a szemembe és kiadta az utasítást : Öld meg! A szívem kétségbeesetten kezdett dübörögni, és zokogni kezdtem. Nem értettem semmit, hiszen még csak öt éves voltam...
A sebhelyes elkezdett közelíteni felém, de az öltönyös megállította:

Ha vele végeztél, hozd ide a nagybátyját!

De főnök, a nagybátyja segített őket megtalálni...

Tudom, de nem akarok nyomokat hátrahagyni. A szüleit már elintéztük, de ez nem elég. Az egész családot megölöm!

Már akkor is volt egy érzésem, hogy csak azért mondja, hogy mielőtt meghalnék, még árvaként "éljek". Az, hogy a nagybátyám ilyen árulást követett el ellenünk, annyira megdöbbentett, hogy fel sem fogtam a tényt, miszerint a szüleimet megölték.

Izomagy és öltönyös távoztak, mire a sebhelyes rám vigyorgott és előhúzott egy kést az övéből. Elkezdtem rángatni a lábam, hátha kiszabadulok a kötél fogságából, miközben a férfi egyre közelebb ért hozzám. A pengét hozzáérintette a számhoz, majd elkezdte lefele húzni, közben végig érthetetlen szavakat dünnyögött nekem. Az egyik pillanatban a kötél megadta magát, mire a lábam kiszabadult és erősen ágyékon rúgtam, mire a pasi nyöszörögve dőlt el. Még most sem tudom, honnan jött az az erő hirtelen, de hátrahúztam a lábam, majd erősen előrelendítettem. Eszeveszetten rugdostam és tapostam a férfit, a sebhelyesnek esélye sem volt, olyan gyorsan tudtam csinálni. Már csak akkor hagytam abba, mikor az eszméletlenül hevert a padlón. Körbenéztem a pincében, és hirtelen nem tudtam semmi mást, csakhogy fölfele kell menekülnöm. A házban nem volt senki más, aki megállíthatott volna, nyilván nem számítottak rá, hogy egy 5 éves kislány kijuthat onnan, de sikerült. Valahogy eljutottam a nagybátyám házáig, ahol ő sírva ölelt magához és azt bizonygatta, hogy mennyire sajnálja, mennyire örül, hogy én élek, hogy soha többet nem csinál ilyet és hogy bármit kérhetek tőle. Nem kellett sokáig várnia, az első kérésem az volt, hogy jelentse be, meghaltam a szüleimmel együtt egy autóbalesetben. 

Park Cho Hee 2000-ben, 5 évesen meghalt. Azóta élek én, és bár a nevet megtartottam a rózsaszínű ruhát lecseréltem feketére, a fonott hajat, egyszerű lófarokra, a fagyit a kezemből pedig pisztolyra. Mert mikor a szüleimet megölték és nekem is meg kellett szűnnöm létezni, megfogadtam, hogy bosszút állok. Bármi áron.

Ezért jött létre ez a banda. Kezdetben csak ketten voltunk a nagybátyámmal, én voltam a főnök, ő alkalmazkodott, és mindenben segített nekem. Sosem ismerném be, de nélküle nem sikerült volna létrehozni ezt az egészet. És hogy tulajdonképpen mit is csináltunk? Míg Se Joon embereket szerzett a világ minden tájáról és betanította őket, kiosztotta a feladatokat, én harcművészetet, kártyatrükköket, amikből később "varázslat" lett, és lövészetet tanultam. Megtanultam, hogy kell irányítani egy egyre növekvő egységet és hogyan maradjunk úgy a rendszerben, hogy közben nem látnak meg. Több száz rendőrt küldtek már ránk, de senki sem talált semmit, hogy is találtak volna? Hiszen nem létezünk...

Azóta eltelt 15 év, most 20 éves vagyok, és csak arra várok, hogy megtaláljam és levadásszam a szüleim gyilkosait.

És elértünk a jelenhez, ahol az utcán sétálok kávéval a kezemben és figyelek. Mindig ezt szoktam csinálni, megfigyelem az embereket. Észreveszek egy fiatal párt, a férfi megfogja a nő karját és közelebb húzza magához, mire a nő szeme elkerekedik és félelem ül ki benne. Karján egy lilás folt, felette egy nagyobb, zöldes. Ahogy férfi beszél hozzá, szinte érzem azt a lealacsonyító felsőbbrendűséget, amit a nő felé sugároz. Ez a férfi veri a nőt. Ez egyértelmű. És amint rájövök erre, elfordulok és a másik irányba megyek. Tudom, hogy tudnék rajta segíteni, de nem teszem. Ahhoz, hogy irányítani tudjam a rendszert, a rendszeren kívül kell maradnom, és ha mindig leállok valakinek segíteni, nagyon rövid idő alatt a rendszer közepén találom magam.

Megcsörren a telefonom. Tudom, hogy a nagybátyám, Se Joon hív, hiszen más nem ismeri a számomat.

- Mondd! 

- A srác, aki beépült a rendőrségre megtudta, hogy a márciusi szállításra ráállítanak egy nyomozót. A neve Kim Myung Soo.

- 20 perc múlva a szokott helyen! - utasítom és kinyomom a telefont. Márciusban volt egy bakink az egyik szállítmánnyal. A feladat egyszerű volt, terelje el a figyelmet pár kiló droggal, hogy áttudjunk vinni az igazi anyagot. A terv rendben volt, csakhogy a fiú nem halt meg, mikor neki hajtott egy fának. Elkapták és letartóztatták. Mivel félő volt, hogy beköp minket, el kellett tenni láb alól, de ez nem volt egyszerű. Egy börtönbe bejutni és megölni valakit csak az tud, aki láthatatlan. Szóval be kellett valakit építeni oda. A srác diszkréten intézte el, öngyilkosságnak állítva be, és ezzel megoldott mindent. Kivéve azt a tényt, hogy senki sem tudta, mennyit mondott a csali. Nagyon nem tetszett ez a helyzet és nagyon nem akartam, hogy egy újabb rendőr nyomozzon. Éppen kortyolni készülök a lötykölődő kávémból, mikor valaki nekem jön, kezemből kiveri a kávét, ami így rám és rá ömlik.

-Ó, ne haragudj - hajtja egy kicsit előre a fejét én pedig automatikusan követem a példáját és már kerülném is ki, mikor elém tartja a kezét, hogy megállítson - Nagyon meleg? Jól vagy? Én tényleg nem vettelek észre!

Jó tíz másodpercig csak nézek a szemébe, majd kikerülöm és gyorsabb tempóra váltok.

- Hé, várj egy kicsit - kocog utánam, és elém ugorva elállja az utamat.

- Megkérnélek rá, hogy ne szórakozz! Sietek.

- Csak kárpótolni akarlak az elvesztett kávédért.
- Kösz, de nem kell a pénzed - közlöm vele összeszűkülő szemekkel.

- Ki mondta, hogy pénzben? - kérdezi perverz vigyorral az arcán. Daebak! Ez most komoly? Tényleg azt hiszi, hogy elhasalok tőle, mert rám vigyorgott? Vagy most azt várja, hogy légzési problémáim lesznek és elpirulok, mert tett egy perverz megjegyzést?
- Akkor? - teszem csípőre a kezem és nulla reakcióval állom a tekintetét. 

- Meghívlak egy kávéra.

- Te süket vagy? Most mondtam, hogy sietnem kell.

- Mégis itt állsz és velem beszélsz.

- Ha kikerülnélek, valószínűleg utánam jönnél, ahogy az előbb tetted. Amilyen kitartó vagy, valószínűleg haza akarnál kísérni, esetleg elkérni a telefon számomat. Ahogy kinézel, ahogy beszélsz, amilyen közvetlen vagy és ahogy mimikálsz, arra enged következtetni, hogy nagy játékos vagy. Max 25 lehetsz, hacsak nem vagy az az örök fiatal típus, bár az arcodon lévő mélyebb gödröcske nem ezt bizonyítja. Az ujjadon nincs gyűrű, és ahogy leálltál velem beszélgetni, valószínűleg nincsen barátnőd, tehát bárki jó neked aki szembejön veled. Viszont vagy válogatós vagy, vagy pedig szimplán elmebeteg, hiszen nyilvánvaló, hogy figyeltél és direkt jöttél nekem, máskülönben nem tudtad volna, hogy mit iszok, hiszen ez csak egy papír pohár volt. Te viszont tudtad, hogy kávé volt benne, szóval nem csak figyelsz, hanem követsz is.

- Azt a... Ez... A legtöbb lány csak benyögött volna egy egyszavas választ...

- Nem vagyok egy tömeg jelenség.

- Azt látom - mosolyog rám egy újabb próbálkozás kíséretében, de erre már csak felnyögök és szemforgatás kíséretében elmegyek mellette, vállammal meglökve őt. Még hallom, ahogy halkan felkuncog, de első reakciómat, miszerint visszamegyek és beletérdelek a gyomrába, elvetve inkább csak tovább megyek.
Elindulok a gyár felé, ahol találkozni fogunk Se Joon-nal, és gyorsítva a tempón figyelek, nehogy valaki megint követni tudjon.
Mikor meglátjuk egymást, csak egy aprót biccentünk, hogy minden rendben. Én megyek elöl, ő pedig követ pár méterrel hátrébb. Óvatosan, ügyelve, hogy senki se lásson meg minket, bementünk az elhagyatott gyárba, amit évek óta csak mi látogattunk.
- A rendőrtől nem kell paráznunk - kezdi, amint beérünk - Az apja miatt lehet ott, ahol most van. Elég fiatal, szóval nincs valami sok szakmai tapasztalata.
- Oké, ez jó hír.
- Cho Hee! - szólít meg aggodalommal teli hanggal. Nem tetszik ez a sajnálat... - A szüleid gyilkosa... Las Vegas-ban vannak.
- Ezt honnan tudod?
- Cho Hee... Mindig elkeserít, hogy meglepődsz a tudásomon...
- Nagyon vicces Se Joon.
- Oké, a leírásod alapján, az egyik srác Vegas-ban dolgozik az egyik hotel kaszinójában.
- A leírásom alapján? Se Joon, az egy 15 éves leírás volt, tudod, mennyire megváltozhat egy ember?
- Tudom. És mégis... Ez az egyetlen nyomunk.
Igaza van, súgja egy kis hang a fejemben. 15 év óta most először van valami nyom, és mégis ... Félek. Félek, hogy megrohannak az emlékek. Félek, hogy a félelem megbénít majd, és nem tudom lezárni ezt történetet.
- Mi van? Beijedtél? - gúnyolódik Se Joon. Felemeli a kezét, hogy régi szokásához híven megrángassa a fülem, de menet közben elkapom és a háta mögé csavarom a kezét.
- Figyelj - nyögdécsel fájdalmasan - Én is beijednék. Elvégre még kicsi lány voltál, és ha jól emlékszem nagyon sírtál és könyörögtél, hogy vigyázzak rád... Brühühü.
- Se Joon! Én vagyok a főnököd, emlékszel?
- Én meg a nagybátyád!
- A kettő hogy kapcsolódik össze?
- Sehogy, de te is szarul érvelsz! Lehet, hogy ez családi örökség.
Már megint meggondolatlanul fecseg, ahogy mindig is tette. Éppen ezért gondolkodok el, immár ezredjére, hogy ki is az idősebb kettőnk között. És bár Se Joon késői gyerek volt és csak 20 év van közöttünk, ez még így is elegendő lenne, hogy érettebben viselkedjen.
- Elmegyek Vegas-ba még holnap. Te addig figyelj a zsarura.
- Én nem mehetek veled? Vegas-ban még soha se voltam!
- Nem!
- De én találtam meg!
- Tök mindegy - vonom meg a vállam és megfordulok, hogy hazamenjek, de előtte még visszaszólok neki - Küldd át a zsaru aktáját!
Normál ember nem viselkedik így a nagybátyjával. Normál ember... De mi még csak távolról sem közelítjük meg a normál embereket.
A lakásba beérve, ledobom a kulcsot a kis asztalra és a dolgozó szobába megyek a nyomtatóhoz. Látom, hogy már csak egy oldal van hátra, ami eredetileg az első oldal lenne, amin egy kép van.
Még pár másodperc és meglátom a zsarut, aki nyomoz utánunk. Ujjaimmal dobolok az asztalon egy ritmust ami igazodik a nyomtató zajához, ami egy idő után elcsöndesül. Kíváncsian nézek a nyomtató tálcára.
- Ez most komoly? - sóhajtok fel, mikor felismerem a férfit - Kim Myung Soo, jössz nekem egy kávéval...
A képen ugyanis nem más van, mint a srác, aki fellökött délután.
- Szóval ő fog ránk vadászni - mosolygok gúnyosan - Akkor tegyük érdekessé!

Catch me if you can

Prológus

Mindenki hallott már olyan történetet, ahol a szegény, ártatlan kislány rossz társaságba keveredik és nagy bajt okoz magának és talán még valaki másnak is. Természetesen az ártatlan kislány nem tehet semmiről, hiszen kényszerítették. Viszont a rendőr bácsik elfogják, mire a kislány futva rohan apucihoz és anyucihoz. A szülők persze örülnek, hogy a lányuk "jó útra" tért és természetesen minden követ megmozgatnak, hogy szegény kicsi lányuk ne kerüljön börtönbe. A végén elérik, hogy x hónapra felfüggesztett börtön büntetést kapjon a kislány és mindenki mossa a kezét, mintha jól végezte volna a dolgát. És miért is ne tennék ezt? Hiszen a kicsi lányuk jól van, velük van és velük is marad, mert nem engedik ki többet a "szülői biztos kézből", tovább élik a tökéletes világukat, ahol a kislányból egy elcseszett hercegnőt faragnak, aki majd az unokáinak egy kakaóval a kezében meséli el ezt a történetet... És a rosszfiúk? A rossz társaság? Akik elcsábították a szegény kislányt? Természetesen elnyerik méltó büntetésüket, ugyancsak fiatal életük egyik legmeghatározóbb évét adják. Vagy akár többet is. De kit izgatnak a rosszfiúk, ha a kislány jól van, nem? Hiszen ő a történet főhőse, nem?

 Ebben a történetben nem. Még csak helyet sem kap. Szegény kislány helyett rosszfiú. A rossz társaság. Aki elnyeri méltó büntetését. Vagy mégsem? Mi lenne, ha rossz társaság helyett a "banda" szót használnám? Vagy inkább "maffia"?
Szóval van ez a maffia, ahol a legdurvább dolgok történnek, de még se buktak le még egyszer sem. És ez a főnöknek köszönhető. Bizony, ez a történet a maffia főnökéről szól, a fő rosszfiúról.
Gondolom az már teljesen kiverné a biztosítékot, ha kiderülne, hogy a rosszfiú igazból lány... Pontosan. Egy lány lenne a maffia vezér. Ez már kész őrület, nem igaz?
Akkor ez most bizonyára sokkoló lesz...
A maffia főnöke, én vagyok. Park Cho Hee, és nem létezek.