Catch me if you can
3. rész
* Myung Soo *
Egész éjjel szinte egy szemhunyásnyit se aludtam. Kerestem az összefüggéseket a 15 év alatt összegyűlt megoldatlan esetek között, amiben mindig egy közös pont volt: Senki sem halt meg.Voltak kisebb sérülések, olyanok is, amik nyolc napon túl gyógyultak, de senki nem halt meg. Megfordult a fejemben, hogy azok az emberek, akik csinálták vagy nagyon hülyék vagy zsenik...
Reggel négykor Mr. Go üzenetet küld, hogy a gépem két óra múlva indul, ezért gyorsan becsukom a mappámat és a reptérre sietek. A reptéren, mint mindig, rengetegen voltak, főként külföldiek, akik kis csoportokba gyülekeztek. Az egyik emeleten meglátok egy lányt, aki egyedül áll, és a telefonját bámulja. Ez nem is lenne érdekes, ha nem látnék mellette egy fiút, aki kíváncsi tekintettel vizsgálja a lány testét, majd közelebb lép hozzá. Előveszi a telefonját és lefényképezi a lányt, aki még mindig nem figyel fel csodálójára. Vár egy pillanatot, majd odalép, most már közvetlenül a lány mellé.
- Szia - köszön angolul a fiú. A lány felnéz a telefonjából és zavartan elpirul, de azért visszaköszön neki. A fiú elkezdi tenni neki a szépet, nagyon erős akcentussal, mire a lány csak kuncog és még jobban elpirul. Nem tudom eldönteni, hogy a lányt szimplán nem figyelmeztették a szülei az idegenekkel folytatott kommunikációra, vagy csak szimplán a srác külseje vette el a józan eszét.
- Tudod - folytatja a srác, kiélvezve a lány osztatlan figyelmét - Nagyon szép szemed van... Úgy érzem, hogy ha belenézek, magunkat látom benne, ahogy a tengerparton sétálunk...
Megpróbálok öklendezés nélkül minél messzebbre jutni tőlük, amikor észreveszek egy másik fiút a nevetgélő lány mögött. Összenéz a két fiú, akik között csak a lány van, majd a nyálas szövegű bólint egyet a másiknak. Megtorpanok. Igyekszem feltűnés mentesen közelebb lépkedni, hogy lássam, mi lesz a végkimenetel.
A bujkáló srác ajka gúnyos mosolyra húzódik, majd kicsatolja a lány táskáját és belenyúl. Közben a nyálas szövegű tovább nyomja a lánynak, aki még mindig mosolyogva észre se veszi, hogy éppen kirabolják. Nem lépek közbe, mert kíváncsi vagyok, hogy a lány mikor veszi észre.
- Megadod a számod? - kérdezi hirtelen a nyálas dumájú. A lány most furcsán kezdi méregetni.
- Szép volt, kislány! Akkor kezdj gyanakodni, amikor már kiraboltak... - dünnyögöm alig hallhatóan, majd sietősen a bujkáló sráchoz lépek, hogy elé állva elálljam az útját.
- Hé - szólítom meg, mire mindhárman rám néznek - Add neki vissza! - biccentek a kislány felé. Igazából nagyon is tudom, hogy nem akarja majd visszaadni... Aminek kifejezetten örülök. Már régen nem bunyóztam, csak az edzőteremben. Ahogy vártam, a két fiú nem akar engedelmeskedni. A bújós felém lendíti a táskáját, amit az alkarommal védem ki, közben a másik megpróbál ellógni mellettem, ezért mellkason rúgom, amitől megtántorodik, majd seggre ül. A bújós eldobja a táskát és előránt egy kést, majd hadonászva megindul felém. Egy röpke pillanatig elemezem a mozgását, arckifejezését és testalkatát. Kis híján felröhögök, amikor egy esetlen mozdulattal felém lendíti a pengét. Meg se kell erőltetnem magam, könnyen kiütöm a kezéből, aztán egy erős ütést mérek a nyakára, amitől az odakap és fuldokló hangokat ad ki, felugrok és egy jól irányzott rúgással letörlöm képéről a vigyort, amitől egyből kifekszik, és vagy a rúgás erejétől, vagy a padlóra csapódástól, esetleg mindkettő együttes eredménye, hogy elvesztette az eszméletét, így a nyálas dumájú után tudok futni. Az emberek merőn néztek, voltak akik meglepetésükben felkiáltottak, vagy csak mutogattak rám, és érthetetlen dolgokat mondtak. Amikor utolérem a fiút, gondolkodás nélkül ráugrok és lehúzom a földre, majd rányomom a térdem, hogy lent is tartsam. A srác elég gyenge próbálkozása, hogy lelök, csúnya kudarcot vall. Előveszem a bilincsemet és rászorítom a csuklójára, miközben sietve elhadarom a jogait. Fölrántom a földről és visszavezetem a reptéri csarnokba, jelvényemet felmutatva kérek egy vallató szobát, majd közlöm velük, hogy rablás történt és a másik elkövető eszméletlenül fekszik a C kapu előtt. Azt is hozzá teszem, hogy egy külföldi lány táskájából loptak ki értékeket, és ha ott van még ő is, hozzák be hozzám. Miután mindennel végeztem a fiúra néztem, és ahogy néztem, felötlött bennem a gyanú, hogy vagy velem egykorú vagy egy pár évvel fiatalabb. Tipikus anyuci kisfia volt, akire ha ránézel, egyből a gyermeki ártatlanság süt belőle. De mégis egy rablásban vett részt, szóval nem lehet hinni a külsejének.
- Hogy hívnak? - teszem fel az első kérdést, amire néhány másodperc elteltével sem érkezik válasz - Elfelejtetted a neved? - ahogy gondoltam erre sem érkezik válasz - Most egy újabb bűncselekményt követsz el, tudod? Hivatali személy hátráltatása egy bűnügyben.
- Mégis miféle bűntény? - kérdezi gúnytól csöpögő hanggal - Ha jól tudom, nem követtem el semmi törvényelleneset, nem igaz?
Idegesít. Legszívesebben megütném, szinte érzem, ahogy a kezem elkezd izzadni az erőlködéstől, hogy visszafogjam magam. A kölyök meg csak ravaszul vigyorog, mintha azt hinné, mindent tud.
- Ha nem tettél semmit - kezdem és kiélvezem a hatásszünetet, miközben ő rám mered - Miért futottál el?
Látom az arcán, hogy ez teli találat volt, tudja hogy elbukott. Még csak meg se próbálja elrejteni a kétségbeesését, ahogy lehajtja a fejét, mintha a lehetőségeit fontolgatná.
- Figyelj - kezdem, és öltönyömmel letakarom a mikrofont, hogy ne hallatszódjon majd a felvételen - Ha segítesz, én is segíthetek.
- Mégis miben segítsek? - kérdezi gyanakvóan, de közben a szemében látszik a remény egy halvány szikrája is.
- Mondj pár nevet.. Kezdetben.
- Rohadj meg - nevet a képembe, amitől bennem egyből fel megy a pumpa.
- Na ide figyelj, te szemétláda! A gépemet most késtem le miattad, és hogyha nem vetted volna észre, kurvára nem vagy abban a helyzetben, hogy csakúgy visszadobj egy ilyen lehetőséget. Ha ahhoz van kedved, hogy itt maradj egy másik rendőrrel, aki simán lecsukat, mielőtt te pislognál egyet, akkor rendben, pont jó úton haladsz!
Felállok és az órámat nézve elindulok az ajtó felé, de alig teszek meg egy pár lépést, amikor utánam szól.
- Várjon, kérem! - hangja szinte reszket, és bár gengszteresen hangzik, mégis elégedettséggel tölt el, hogy végre elértem, hogy magázzon engem. Lazán visszasétálok, végig rajta tartva a szemem, és félig felülök az asztalra, ezzel is azt a hatást keltve, hogy fölötte állok. A rendőrség előszeretettel szokta használni ezt testhelyzetet, hiszen szeretjük elérni amit akarunk.
- Ha köpök - kezdi, de rögtön elakad és csak egy mély lélegzetvétel után tudja folytatni - akkor megölnek engem..
- És ha nem derül ki? - vonom fel a szemöldököm, mintha nem igazán érdekelne, hogy életben marad vagy meghal.
- Persze, hogy kiderül - sziszegi gyilkos tekintettel - mindenhol vannak embereik, mindenhol figyelnek.
- Itt nem - rántom meg a vállam és körbenézek ezzel is mutatva, hogy nincs mitől tartania.
- Azt csak hiszi - dörmögi, és a combom mellett óvatosan felmutat a falra. Tudom, mire mutat, ott van a CCTV, a biztonsági kamera, amin keresztül figyelnek minket a másik oldalról. De valahogy az az érzésem támadt, hogy a srác nem a fánk zabáló rendőrökre utalt, és ez némiképp aggodalommal tölt el. Vajon ezzel most azt akarja mondani, hogy valaki meghackelte a kamera rendszert? Esetleg hogy a rendőrséghez is beépültek? Akármire is utalt, a szeméből látszódik, hogy őszintén beszél, és hogy őszintén fél.
Aprót bólintok, jelezve hogy értem, aztán felteszem az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehet.
- Van olyan hely, ahol nincsenek?
Ez a kérdés megint nagyon tetszik neki, mert ismét felnevet.
- Csak és kizárólag egy helyen nincsenek - feleli még mindig mosolyogva. Nem tehetek róla, muszáj közelebb hajolnom, mintha ettől a gesztustól bizalmasaként kezelne - Vegas. De siessen, mert az a következő célpont.
*Cho Hee*
Nem mondanám kimondottan, hogy izgulok. Rengetegszer volt már az, hogy elvileg "valaki felismerte" a 15 évvel ezelőtti elkövetők egyikét, ám a valóságban csak valami szerencsétlen embert hurcoltak meg, míg én beazonosítottam, hogy még ha vak lennék se tudnám a két embert egynek hinni.
És mégis, minden egyes alkalommal, amikor valaki elhint egy fülest, mint egy jó gyerek egyből ugrok, mindent hátrahagyva, mert tudom a kötelességemet. Tudom, hogy csak azért maradtam élve, hogy a szüleim halála ne maradhasson megtorlatlanul. Se Joon nem igazán érdekli, úgy van vele, hogy az már a múlt, el kell engedni. Ő már csak a pénzért csinálja, más nem kell neki. És ez jó, hiszen így könnyen befolyásolhatóvá válik, és rossz ugyanebből az okból kiindulva. Ha valaha szorult helyzetbe kerülne Se Joon, gondolkodás nélkül megölném. Túl sokat tud, és mégis túl ostoba, hogy féljen.
Ha kilépek az utcára általában, napszemüveget és sapkát viselek, na nem mintha álcázni szeretném magam. Park Cho Hee-t senki sem ismeri, azonban Lee Ren Ah-t az utcában mindenki. Néha elgondolkozom, hogy vajon az igazi Lee Ren Ah, akinek a nevét már 15 éve viselem, vajon mit szólna, ha látná, hogy mire viszem a nevével... Azt hinné az ember, hogy nehéz más személyiséget találni, de igazából csak egy megszorult idősebb házaspár kell, aki éppen elvesztette az 5 éves kislányukat. Egy kis pénzért cserébe a titok velük együtt sírba szállt.
Az idegesító hang a repülőn azonban nem. Az semmiképp sem akarja abbahagyni. Ahogy a légiutaskísérők se fogják fel a napszemüveg és az arcba húzott sapka jelentését.
- Kisasszony, szeretne egy kis mogyorót? - mosolyog rám a világ leghamisabb mosolyával. Leveszem a napszemüvegemet és megdörzsölöm az orrnyergemet, mint az elmúlt pár órában már sokszor.
- Köszönöm, nem kérek. Ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok, esetleg kérhetnék egy füldugót?
- Persze, azonnal hozom - mosolyog rám ugyanolyan hamisan.
Persze tudom, hogy a füldugó nem fogja visszatartani, de legalább kapok egy kis időt, mielőtt újra neki kezdene. Ránézek az órámra, és elég csalódottan állapítom meg, hogy van vissza legalább 5 óra. 5 hosszú óra. Megdörzsölöm a szemem, és ekkor hirtelen rájövök, hogy mennyire fáradt vagyok. A sapkámat ha lehet, még jobban az arcomba húzom, keresztbe fonom a karomat és egy csöppet lejjebb kúszok az ülésen. Ez a legbiztonságosabb póz, ha nem akarom, hogy álmomban valakinek a vállára dőljek.
Szerencsére, most csak félig alszom, nincs semmilyen álom, szóval pontosan megtudnám mondani, hogy mikor jött vissza az a nő, és mikor sóhajtott fel úgy, mintha a kisgyereke lennék, és tette rám a takarót. Ilyenkor csak fekszem tovább mozdulatlanul, már megtanultam, hogy az emberek nagyon megváltoznak, ha azt hiszik valaki alszik. Akkor minek játsszák magukat?
Nagyjából öt órával később, visszatér a nő, és elkezd felém nyúlni. Még azelőtt kitérek előle, hogy a vállamhoz érhetne. Döbbenten néz, miközben én összehajtom neki a takarót és megkérdezem:
- Megérkeztünk? - nyújtom neki a takarót, ő pedig úrrá lesz a meglepődött zavartságán és előveszi újra a hamiskás mosolyát, majd bólint - Köszönöm a takarót, nagy kedves.
Ezúttal én húzom hamis mosolyra a szám, de Isten a megmondhatója, annyit gyakoroltam már ezt a mosolyt, fejlesztgettem, hogy akinek szánom pontosan tudja mi a véleményem. És ez most is beválik, a nő összehúzott szemekkel mosolyog tovább, majd ahogy elfordul egy szót motyog az orra alatt. Vagyis inkább a legősibb mesterséget. Most már én is elégedetten húzom vigyorra a számat, főleg akkor, mikor a nő észreveszi, hogy valaki áll mögötte. A ruhájából arra következtetek, hogy egy felettese lehet, akinek nem igazán tetszett a megnyilvánulása.
- Áh, elnézést - szólítom meg még mindig vigyorogva - Kissé megéheztem, esetleg kaphatnék egy kis mogyorót?
A nő szinte csigalassúsággal fordul meg és hajol meg. A felettese felvont szemöldökkel nézi meg, vajon csinál e még olyat, amiért leszídhatja majd később.
- Elnézést, kisasszony, de mindjárt megkezdjük a leszállást. Már nem adhatok mogyorót.
- Nem? - kérdezek vissza - Sebaj, úgyse szeretem a mogyorót.
A nő ismét meghajol és tovább megy az ülések között, egyesével figyelmeztetni az utasokat a közelgő landolásra. A felettes is meghajol előttem és elhebeg egy bocsánat kérést. Egy egészen rövid ideig úgy érzem, hogy bűntudatom van... Aztán az érzés semmivé foszlik. Ha valaki egy olyan világban él, mint amilyet én teremtettem, rájön, hogy csak a gyengék engedhetik meg maguknak, hogy bűntudatot érezzenek. Csak vesztes lehet, akinek ilyen érzései vannak. És én győztes akarok lenni.
A csomagomat magam után húzva lépdelek a taxi állomás felé. Hogy őszinte legyek utoljára 15 évesen ültem taxiban, amikor még Lee Ren Ah nem volt elég idős ahhoz, hogy vezessen. Az más kérdés, hogy Park Cho Hee beült a volán mögé, amint emelőpárna nélkül is elérte a pedálokat. Az első alkalommal majdnem neki mentem egy fának. Az utolsó előtti pillanatban állítottam meg az autót. Akkor azt hittem, hogy béna vagyok és soha többé nem akartam vezetni, hogy ne érezzem a szégyent, és a kudarcot. De Se Joon, aki mellettem ült az anyósülésen, azt mondta ügyes vagyok. Először nem értettem, azt hittem, hogy csak gúnyolódik. Azt hittem, hogy csak még jobban erősíteni akarja bennem a szégyenérzetet. De utána megismételte mégegyszer és hozzátette, hogy jó vezető leszek. Amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan tudja, csak mosolyogva összeborzolta a hajam és azt mondta:
- Ha nem lenne benne a véredben, most nekimentünk volna annak a fának. De te megfogtad az autót, nem ütköztél neki. Még sokat kell gyakorolnod, de kézben tartod a dolgokat. Innen tudom, hogy jó vezető leszel.
Az emlék, hiába igyekszem elkerülni, mosolyt csal az arcomra. Finom kis mosoly, szinte nem is látszik, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is illan el.
Az emlékemet azonban egy férfi hangja űzi el.
- Szia szépségem! - szólal meg angolul. A tekintetemet ugyan ráemelem, de válaszra nem méltatom - Ó, ne haragudj! Azt hiszem, nem érted amit mondok - nézz rám mosolyogva. Jóképű. Magas. És ha a ruháktól jól látom, elég izmos is.
Bevallom, nem szeretek pisztoly nélkül mászkálni. Valamiért ilyenkor úgy érzem, mintha mesztelen lennék. Őszintén. Tegye fel a kezét, aki szeretne mesztelenül sétálni az utcán, vagy igazából bárhol. A kezem nekem sincs a magasban... Úgyhogy még otthon megszerveztem, hogy valaki várjon itt a ruhámmal. A ruhám most a nadrágomba van csúsztatva, elől a hasamnál, hogyha szükségem van rá, egyből előtudjam kapni feltűnés nélkül.
Nem mintha úgy érezném, hogy egy magas, jóképű, jó kondiban lévő férfi miatt szükségem lenne rá, a védelemre, amit a megjelenése kölcsönöz neki.
- De, értem... - mondom végül, mire egy széles mosoly terül el az arcán. A szája mosolyog, a szeme viszont rezzenéstelen marad.
- Ó, micsoda szerencse! Tudom elég röhejesen hangzik, de tényleg nagyon szép vagy. Arra gondoltam, hogy egy ilyen szépséget nem hagyhatok veszni úgy, hogy meg se próbálom.
- Megpróbálni? - kérdezek vissza nevetve - Mit akarsz te megpróbálni.
- Hát hazakísérni... vagy oda, ahova készülsz - pillant a bőröndömre - És arra gondoltam, hogy segítek egy kicsit.
- Á - nevetek fel ismét, hogy bizalmat keltsek benne - És miben szeretnél segíteni?
- Tudod errefelé rettentő drágák a taxik... Akár mehetnénk együtt is.
- Oké, jó. Ez jó ötlet - bólintok és elindulok az egyik taxi felé, ami éppen akkor állt meg. Már kinyitottam az ajtót, és már majdnem beszálltam, amikor visszafordulok, és ezzel együtt előhúzom a pisztolyom. A férfi olyan közel áll, hogy az én és az ő kabátja takarja a fegyvert. Igazából még ő se venné észre, ha nem a hasának szegezném.
- Igaz is - szólalok meg, mintha eszembejutott volna, hogy nem vettem meg valamit a bevásárló listámról - A barátaid velünk jönnek, vagy azért nem vagytok teljesen amatőrök és várnak egy másik taxit?
- Ö, miről beszélsz? - kérdezi idegesen és közben akaratlanul is a haverjaira néz, akik pár méterrel arrébb várakoznak. Most összevont szemöldökkel nézik, vajon mi lehet a baj, a leendő friss áruval.
- Ugyanmár... - nézek a szemébe lesajnálóan, és kibiztosítom az én csodaszép ruhámat - Ha az én embereim lennétek, a másnapot már biztos nem élnétek meg... De még a következő órát se. Ilyen amatőr munkát a kilenc évesek csinálnak. Szóval azt javaslom, hogy ti menjetek vissza a játszótérre, az emberrablást pedig bízzátok a felnőttekre - mosolygok rá még egyszer. Már épp azon vagyok, hogy a taxiba beülve ott hagyjam a döbbent férfit, amikor a jól ismert megjátszott feledékenységgel szólok vissza - Gondolom mondanom sem kell, de ha esteleg valamelyikőtök követne, akkor nagyon gyorsan fog találkozni azokkal az emberekkel, akiket amatőrnek ítéltem meg.
És ekkor szállok be a taxiba. Elégedetten veszem észre, hogy a férfi visszaszalad a két társához, akikkel ingerülten váltanak pár szót, majd az egyik gorilla előkapja a telefonját és pár szó után pedig ugyanolyan gyorsan teszi zsebre és int hogy szálljanak ők is egy autóba. Mintha csak direkt akarnának feltűnést kelteni, egy nagy, fekete terepjáróba pattannak be, aminek az összes ablaka olyan sötét, mint azok akik benne ülnek. Tény, hogy nem szeretek feltünést kelteni, nem szeretem, ha valaki közelebbről tudja tanulmányozni az arcomat... és van még egy dolog, amit nem szeretek. Azonban ez a dolog eltörpül, ha a másik kettő miatt veszélyben vagyok. És bárhogy is nézzük, most veszélyben vagyok. Sajnos tényleg találkozni fognak a volt beosztottjaimmal.
Másfél órával, valamint öt hullával később, amikor már a lakosztályomban ülök gondolkozom el a történteken. Azok a férfiak akkor sem élhettek volna tovább, ha szót fogadnak és nem követnek. Persze arra számítottam, hogy követni fognak, így megspóroltak nekem plusz egy órát, amit a keresésükre fordítottam volna. Azoknak a férfiaknak mindenképpen meg kellett halniuk. Ott rontották el, hogy az a magas megszólított. A magas, jóképű férfi, aki jó kondiban volt, és aki az utolsó szavait arra pocsékolta, hogy könyörögjön és bocsánatot kérjen.
Hiszen mondtam... Csak a gyengék engedhetik meg maguknak, hogy bűntudatot érezzenek. Csak vesztes lehet, akinek ilyen érzései vannak. És én győztes vagyok.
Egész éjjel szinte egy szemhunyásnyit se aludtam. Kerestem az összefüggéseket a 15 év alatt összegyűlt megoldatlan esetek között, amiben mindig egy közös pont volt: Senki sem halt meg.Voltak kisebb sérülések, olyanok is, amik nyolc napon túl gyógyultak, de senki nem halt meg. Megfordult a fejemben, hogy azok az emberek, akik csinálták vagy nagyon hülyék vagy zsenik...
Reggel négykor Mr. Go üzenetet küld, hogy a gépem két óra múlva indul, ezért gyorsan becsukom a mappámat és a reptérre sietek. A reptéren, mint mindig, rengetegen voltak, főként külföldiek, akik kis csoportokba gyülekeztek. Az egyik emeleten meglátok egy lányt, aki egyedül áll, és a telefonját bámulja. Ez nem is lenne érdekes, ha nem látnék mellette egy fiút, aki kíváncsi tekintettel vizsgálja a lány testét, majd közelebb lép hozzá. Előveszi a telefonját és lefényképezi a lányt, aki még mindig nem figyel fel csodálójára. Vár egy pillanatot, majd odalép, most már közvetlenül a lány mellé.
- Szia - köszön angolul a fiú. A lány felnéz a telefonjából és zavartan elpirul, de azért visszaköszön neki. A fiú elkezdi tenni neki a szépet, nagyon erős akcentussal, mire a lány csak kuncog és még jobban elpirul. Nem tudom eldönteni, hogy a lányt szimplán nem figyelmeztették a szülei az idegenekkel folytatott kommunikációra, vagy csak szimplán a srác külseje vette el a józan eszét.
- Tudod - folytatja a srác, kiélvezve a lány osztatlan figyelmét - Nagyon szép szemed van... Úgy érzem, hogy ha belenézek, magunkat látom benne, ahogy a tengerparton sétálunk...
Megpróbálok öklendezés nélkül minél messzebbre jutni tőlük, amikor észreveszek egy másik fiút a nevetgélő lány mögött. Összenéz a két fiú, akik között csak a lány van, majd a nyálas szövegű bólint egyet a másiknak. Megtorpanok. Igyekszem feltűnés mentesen közelebb lépkedni, hogy lássam, mi lesz a végkimenetel.
A bujkáló srác ajka gúnyos mosolyra húzódik, majd kicsatolja a lány táskáját és belenyúl. Közben a nyálas szövegű tovább nyomja a lánynak, aki még mindig mosolyogva észre se veszi, hogy éppen kirabolják. Nem lépek közbe, mert kíváncsi vagyok, hogy a lány mikor veszi észre.
- Megadod a számod? - kérdezi hirtelen a nyálas dumájú. A lány most furcsán kezdi méregetni.
- Szép volt, kislány! Akkor kezdj gyanakodni, amikor már kiraboltak... - dünnyögöm alig hallhatóan, majd sietősen a bujkáló sráchoz lépek, hogy elé állva elálljam az útját.
- Hé - szólítom meg, mire mindhárman rám néznek - Add neki vissza! - biccentek a kislány felé. Igazából nagyon is tudom, hogy nem akarja majd visszaadni... Aminek kifejezetten örülök. Már régen nem bunyóztam, csak az edzőteremben. Ahogy vártam, a két fiú nem akar engedelmeskedni. A bújós felém lendíti a táskáját, amit az alkarommal védem ki, közben a másik megpróbál ellógni mellettem, ezért mellkason rúgom, amitől megtántorodik, majd seggre ül. A bújós eldobja a táskát és előránt egy kést, majd hadonászva megindul felém. Egy röpke pillanatig elemezem a mozgását, arckifejezését és testalkatát. Kis híján felröhögök, amikor egy esetlen mozdulattal felém lendíti a pengét. Meg se kell erőltetnem magam, könnyen kiütöm a kezéből, aztán egy erős ütést mérek a nyakára, amitől az odakap és fuldokló hangokat ad ki, felugrok és egy jól irányzott rúgással letörlöm képéről a vigyort, amitől egyből kifekszik, és vagy a rúgás erejétől, vagy a padlóra csapódástól, esetleg mindkettő együttes eredménye, hogy elvesztette az eszméletét, így a nyálas dumájú után tudok futni. Az emberek merőn néztek, voltak akik meglepetésükben felkiáltottak, vagy csak mutogattak rám, és érthetetlen dolgokat mondtak. Amikor utolérem a fiút, gondolkodás nélkül ráugrok és lehúzom a földre, majd rányomom a térdem, hogy lent is tartsam. A srác elég gyenge próbálkozása, hogy lelök, csúnya kudarcot vall. Előveszem a bilincsemet és rászorítom a csuklójára, miközben sietve elhadarom a jogait. Fölrántom a földről és visszavezetem a reptéri csarnokba, jelvényemet felmutatva kérek egy vallató szobát, majd közlöm velük, hogy rablás történt és a másik elkövető eszméletlenül fekszik a C kapu előtt. Azt is hozzá teszem, hogy egy külföldi lány táskájából loptak ki értékeket, és ha ott van még ő is, hozzák be hozzám. Miután mindennel végeztem a fiúra néztem, és ahogy néztem, felötlött bennem a gyanú, hogy vagy velem egykorú vagy egy pár évvel fiatalabb. Tipikus anyuci kisfia volt, akire ha ránézel, egyből a gyermeki ártatlanság süt belőle. De mégis egy rablásban vett részt, szóval nem lehet hinni a külsejének.
- Hogy hívnak? - teszem fel az első kérdést, amire néhány másodperc elteltével sem érkezik válasz - Elfelejtetted a neved? - ahogy gondoltam erre sem érkezik válasz - Most egy újabb bűncselekményt követsz el, tudod? Hivatali személy hátráltatása egy bűnügyben.
- Mégis miféle bűntény? - kérdezi gúnytól csöpögő hanggal - Ha jól tudom, nem követtem el semmi törvényelleneset, nem igaz?
Idegesít. Legszívesebben megütném, szinte érzem, ahogy a kezem elkezd izzadni az erőlködéstől, hogy visszafogjam magam. A kölyök meg csak ravaszul vigyorog, mintha azt hinné, mindent tud.
- Ha nem tettél semmit - kezdem és kiélvezem a hatásszünetet, miközben ő rám mered - Miért futottál el?
Látom az arcán, hogy ez teli találat volt, tudja hogy elbukott. Még csak meg se próbálja elrejteni a kétségbeesését, ahogy lehajtja a fejét, mintha a lehetőségeit fontolgatná.
- Figyelj - kezdem, és öltönyömmel letakarom a mikrofont, hogy ne hallatszódjon majd a felvételen - Ha segítesz, én is segíthetek.
- Mégis miben segítsek? - kérdezi gyanakvóan, de közben a szemében látszik a remény egy halvány szikrája is.
- Mondj pár nevet.. Kezdetben.
- Rohadj meg - nevet a képembe, amitől bennem egyből fel megy a pumpa.
- Na ide figyelj, te szemétláda! A gépemet most késtem le miattad, és hogyha nem vetted volna észre, kurvára nem vagy abban a helyzetben, hogy csakúgy visszadobj egy ilyen lehetőséget. Ha ahhoz van kedved, hogy itt maradj egy másik rendőrrel, aki simán lecsukat, mielőtt te pislognál egyet, akkor rendben, pont jó úton haladsz!
Felállok és az órámat nézve elindulok az ajtó felé, de alig teszek meg egy pár lépést, amikor utánam szól.
- Várjon, kérem! - hangja szinte reszket, és bár gengszteresen hangzik, mégis elégedettséggel tölt el, hogy végre elértem, hogy magázzon engem. Lazán visszasétálok, végig rajta tartva a szemem, és félig felülök az asztalra, ezzel is azt a hatást keltve, hogy fölötte állok. A rendőrség előszeretettel szokta használni ezt testhelyzetet, hiszen szeretjük elérni amit akarunk.
- Ha köpök - kezdi, de rögtön elakad és csak egy mély lélegzetvétel után tudja folytatni - akkor megölnek engem..
- És ha nem derül ki? - vonom fel a szemöldököm, mintha nem igazán érdekelne, hogy életben marad vagy meghal.
- Persze, hogy kiderül - sziszegi gyilkos tekintettel - mindenhol vannak embereik, mindenhol figyelnek.
- Itt nem - rántom meg a vállam és körbenézek ezzel is mutatva, hogy nincs mitől tartania.
- Azt csak hiszi - dörmögi, és a combom mellett óvatosan felmutat a falra. Tudom, mire mutat, ott van a CCTV, a biztonsági kamera, amin keresztül figyelnek minket a másik oldalról. De valahogy az az érzésem támadt, hogy a srác nem a fánk zabáló rendőrökre utalt, és ez némiképp aggodalommal tölt el. Vajon ezzel most azt akarja mondani, hogy valaki meghackelte a kamera rendszert? Esetleg hogy a rendőrséghez is beépültek? Akármire is utalt, a szeméből látszódik, hogy őszintén beszél, és hogy őszintén fél.
Aprót bólintok, jelezve hogy értem, aztán felteszem az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehet.
- Van olyan hely, ahol nincsenek?
Ez a kérdés megint nagyon tetszik neki, mert ismét felnevet.
- Csak és kizárólag egy helyen nincsenek - feleli még mindig mosolyogva. Nem tehetek róla, muszáj közelebb hajolnom, mintha ettől a gesztustól bizalmasaként kezelne - Vegas. De siessen, mert az a következő célpont.
*Cho Hee*
Nem mondanám kimondottan, hogy izgulok. Rengetegszer volt már az, hogy elvileg "valaki felismerte" a 15 évvel ezelőtti elkövetők egyikét, ám a valóságban csak valami szerencsétlen embert hurcoltak meg, míg én beazonosítottam, hogy még ha vak lennék se tudnám a két embert egynek hinni.
És mégis, minden egyes alkalommal, amikor valaki elhint egy fülest, mint egy jó gyerek egyből ugrok, mindent hátrahagyva, mert tudom a kötelességemet. Tudom, hogy csak azért maradtam élve, hogy a szüleim halála ne maradhasson megtorlatlanul. Se Joon nem igazán érdekli, úgy van vele, hogy az már a múlt, el kell engedni. Ő már csak a pénzért csinálja, más nem kell neki. És ez jó, hiszen így könnyen befolyásolhatóvá válik, és rossz ugyanebből az okból kiindulva. Ha valaha szorult helyzetbe kerülne Se Joon, gondolkodás nélkül megölném. Túl sokat tud, és mégis túl ostoba, hogy féljen.
Ha kilépek az utcára általában, napszemüveget és sapkát viselek, na nem mintha álcázni szeretném magam. Park Cho Hee-t senki sem ismeri, azonban Lee Ren Ah-t az utcában mindenki. Néha elgondolkozom, hogy vajon az igazi Lee Ren Ah, akinek a nevét már 15 éve viselem, vajon mit szólna, ha látná, hogy mire viszem a nevével... Azt hinné az ember, hogy nehéz más személyiséget találni, de igazából csak egy megszorult idősebb házaspár kell, aki éppen elvesztette az 5 éves kislányukat. Egy kis pénzért cserébe a titok velük együtt sírba szállt.
Az idegesító hang a repülőn azonban nem. Az semmiképp sem akarja abbahagyni. Ahogy a légiutaskísérők se fogják fel a napszemüveg és az arcba húzott sapka jelentését.
- Kisasszony, szeretne egy kis mogyorót? - mosolyog rám a világ leghamisabb mosolyával. Leveszem a napszemüvegemet és megdörzsölöm az orrnyergemet, mint az elmúlt pár órában már sokszor.
- Köszönöm, nem kérek. Ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok, esetleg kérhetnék egy füldugót?
- Persze, azonnal hozom - mosolyog rám ugyanolyan hamisan.
Persze tudom, hogy a füldugó nem fogja visszatartani, de legalább kapok egy kis időt, mielőtt újra neki kezdene. Ránézek az órámra, és elég csalódottan állapítom meg, hogy van vissza legalább 5 óra. 5 hosszú óra. Megdörzsölöm a szemem, és ekkor hirtelen rájövök, hogy mennyire fáradt vagyok. A sapkámat ha lehet, még jobban az arcomba húzom, keresztbe fonom a karomat és egy csöppet lejjebb kúszok az ülésen. Ez a legbiztonságosabb póz, ha nem akarom, hogy álmomban valakinek a vállára dőljek.
Szerencsére, most csak félig alszom, nincs semmilyen álom, szóval pontosan megtudnám mondani, hogy mikor jött vissza az a nő, és mikor sóhajtott fel úgy, mintha a kisgyereke lennék, és tette rám a takarót. Ilyenkor csak fekszem tovább mozdulatlanul, már megtanultam, hogy az emberek nagyon megváltoznak, ha azt hiszik valaki alszik. Akkor minek játsszák magukat?
Nagyjából öt órával később, visszatér a nő, és elkezd felém nyúlni. Még azelőtt kitérek előle, hogy a vállamhoz érhetne. Döbbenten néz, miközben én összehajtom neki a takarót és megkérdezem:
- Megérkeztünk? - nyújtom neki a takarót, ő pedig úrrá lesz a meglepődött zavartságán és előveszi újra a hamiskás mosolyát, majd bólint - Köszönöm a takarót, nagy kedves.
Ezúttal én húzom hamis mosolyra a szám, de Isten a megmondhatója, annyit gyakoroltam már ezt a mosolyt, fejlesztgettem, hogy akinek szánom pontosan tudja mi a véleményem. És ez most is beválik, a nő összehúzott szemekkel mosolyog tovább, majd ahogy elfordul egy szót motyog az orra alatt. Vagyis inkább a legősibb mesterséget. Most már én is elégedetten húzom vigyorra a számat, főleg akkor, mikor a nő észreveszi, hogy valaki áll mögötte. A ruhájából arra következtetek, hogy egy felettese lehet, akinek nem igazán tetszett a megnyilvánulása.
- Áh, elnézést - szólítom meg még mindig vigyorogva - Kissé megéheztem, esetleg kaphatnék egy kis mogyorót?
A nő szinte csigalassúsággal fordul meg és hajol meg. A felettese felvont szemöldökkel nézi meg, vajon csinál e még olyat, amiért leszídhatja majd később.
- Elnézést, kisasszony, de mindjárt megkezdjük a leszállást. Már nem adhatok mogyorót.
- Nem? - kérdezek vissza - Sebaj, úgyse szeretem a mogyorót.
A nő ismét meghajol és tovább megy az ülések között, egyesével figyelmeztetni az utasokat a közelgő landolásra. A felettes is meghajol előttem és elhebeg egy bocsánat kérést. Egy egészen rövid ideig úgy érzem, hogy bűntudatom van... Aztán az érzés semmivé foszlik. Ha valaki egy olyan világban él, mint amilyet én teremtettem, rájön, hogy csak a gyengék engedhetik meg maguknak, hogy bűntudatot érezzenek. Csak vesztes lehet, akinek ilyen érzései vannak. És én győztes akarok lenni.
A csomagomat magam után húzva lépdelek a taxi állomás felé. Hogy őszinte legyek utoljára 15 évesen ültem taxiban, amikor még Lee Ren Ah nem volt elég idős ahhoz, hogy vezessen. Az más kérdés, hogy Park Cho Hee beült a volán mögé, amint emelőpárna nélkül is elérte a pedálokat. Az első alkalommal majdnem neki mentem egy fának. Az utolsó előtti pillanatban állítottam meg az autót. Akkor azt hittem, hogy béna vagyok és soha többé nem akartam vezetni, hogy ne érezzem a szégyent, és a kudarcot. De Se Joon, aki mellettem ült az anyósülésen, azt mondta ügyes vagyok. Először nem értettem, azt hittem, hogy csak gúnyolódik. Azt hittem, hogy csak még jobban erősíteni akarja bennem a szégyenérzetet. De utána megismételte mégegyszer és hozzátette, hogy jó vezető leszek. Amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan tudja, csak mosolyogva összeborzolta a hajam és azt mondta:
- Ha nem lenne benne a véredben, most nekimentünk volna annak a fának. De te megfogtad az autót, nem ütköztél neki. Még sokat kell gyakorolnod, de kézben tartod a dolgokat. Innen tudom, hogy jó vezető leszel.
Az emlék, hiába igyekszem elkerülni, mosolyt csal az arcomra. Finom kis mosoly, szinte nem is látszik, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is illan el.
Az emlékemet azonban egy férfi hangja űzi el.
- Szia szépségem! - szólal meg angolul. A tekintetemet ugyan ráemelem, de válaszra nem méltatom - Ó, ne haragudj! Azt hiszem, nem érted amit mondok - nézz rám mosolyogva. Jóképű. Magas. És ha a ruháktól jól látom, elég izmos is.
Bevallom, nem szeretek pisztoly nélkül mászkálni. Valamiért ilyenkor úgy érzem, mintha mesztelen lennék. Őszintén. Tegye fel a kezét, aki szeretne mesztelenül sétálni az utcán, vagy igazából bárhol. A kezem nekem sincs a magasban... Úgyhogy még otthon megszerveztem, hogy valaki várjon itt a ruhámmal. A ruhám most a nadrágomba van csúsztatva, elől a hasamnál, hogyha szükségem van rá, egyből előtudjam kapni feltűnés nélkül.
Nem mintha úgy érezném, hogy egy magas, jóképű, jó kondiban lévő férfi miatt szükségem lenne rá, a védelemre, amit a megjelenése kölcsönöz neki.
- De, értem... - mondom végül, mire egy széles mosoly terül el az arcán. A szája mosolyog, a szeme viszont rezzenéstelen marad.
- Ó, micsoda szerencse! Tudom elég röhejesen hangzik, de tényleg nagyon szép vagy. Arra gondoltam, hogy egy ilyen szépséget nem hagyhatok veszni úgy, hogy meg se próbálom.
- Megpróbálni? - kérdezek vissza nevetve - Mit akarsz te megpróbálni.
- Hát hazakísérni... vagy oda, ahova készülsz - pillant a bőröndömre - És arra gondoltam, hogy segítek egy kicsit.
- Á - nevetek fel ismét, hogy bizalmat keltsek benne - És miben szeretnél segíteni?
- Tudod errefelé rettentő drágák a taxik... Akár mehetnénk együtt is.
- Oké, jó. Ez jó ötlet - bólintok és elindulok az egyik taxi felé, ami éppen akkor állt meg. Már kinyitottam az ajtót, és már majdnem beszálltam, amikor visszafordulok, és ezzel együtt előhúzom a pisztolyom. A férfi olyan közel áll, hogy az én és az ő kabátja takarja a fegyvert. Igazából még ő se venné észre, ha nem a hasának szegezném.
- Igaz is - szólalok meg, mintha eszembejutott volna, hogy nem vettem meg valamit a bevásárló listámról - A barátaid velünk jönnek, vagy azért nem vagytok teljesen amatőrök és várnak egy másik taxit?
- Ö, miről beszélsz? - kérdezi idegesen és közben akaratlanul is a haverjaira néz, akik pár méterrel arrébb várakoznak. Most összevont szemöldökkel nézik, vajon mi lehet a baj, a leendő friss áruval.
- Ugyanmár... - nézek a szemébe lesajnálóan, és kibiztosítom az én csodaszép ruhámat - Ha az én embereim lennétek, a másnapot már biztos nem élnétek meg... De még a következő órát se. Ilyen amatőr munkát a kilenc évesek csinálnak. Szóval azt javaslom, hogy ti menjetek vissza a játszótérre, az emberrablást pedig bízzátok a felnőttekre - mosolygok rá még egyszer. Már épp azon vagyok, hogy a taxiba beülve ott hagyjam a döbbent férfit, amikor a jól ismert megjátszott feledékenységgel szólok vissza - Gondolom mondanom sem kell, de ha esteleg valamelyikőtök követne, akkor nagyon gyorsan fog találkozni azokkal az emberekkel, akiket amatőrnek ítéltem meg.
És ekkor szállok be a taxiba. Elégedetten veszem észre, hogy a férfi visszaszalad a két társához, akikkel ingerülten váltanak pár szót, majd az egyik gorilla előkapja a telefonját és pár szó után pedig ugyanolyan gyorsan teszi zsebre és int hogy szálljanak ők is egy autóba. Mintha csak direkt akarnának feltűnést kelteni, egy nagy, fekete terepjáróba pattannak be, aminek az összes ablaka olyan sötét, mint azok akik benne ülnek. Tény, hogy nem szeretek feltünést kelteni, nem szeretem, ha valaki közelebbről tudja tanulmányozni az arcomat... és van még egy dolog, amit nem szeretek. Azonban ez a dolog eltörpül, ha a másik kettő miatt veszélyben vagyok. És bárhogy is nézzük, most veszélyben vagyok. Sajnos tényleg találkozni fognak a volt beosztottjaimmal.
Másfél órával, valamint öt hullával később, amikor már a lakosztályomban ülök gondolkozom el a történteken. Azok a férfiak akkor sem élhettek volna tovább, ha szót fogadnak és nem követnek. Persze arra számítottam, hogy követni fognak, így megspóroltak nekem plusz egy órát, amit a keresésükre fordítottam volna. Azoknak a férfiaknak mindenképpen meg kellett halniuk. Ott rontották el, hogy az a magas megszólított. A magas, jóképű férfi, aki jó kondiban volt, és aki az utolsó szavait arra pocsékolta, hogy könyörögjön és bocsánatot kérjen.
Hiszen mondtam... Csak a gyengék engedhetik meg maguknak, hogy bűntudatot érezzenek. Csak vesztes lehet, akinek ilyen érzései vannak. És én győztes vagyok.
