Park Jin Young (Jr)-GOT7
Merry Christmas! 

Az idejét sem tudom, mikor izgultam így utoljára. Most megyek be utoljára abba az osztályba, ahova már 3 éve jártam. A szüleim, vagyis apu, ugyanis kapott egy remek állás ajánlatot Amerikában, és persze, hogy az egész család költözik vele. Az sem érdekli őket, hogy alig 2 hónapja kezdődött a suli, vagy hogy már csak másfél évem van belőle, az meg pláne nem érdekli őket, hogy a húgom egyáltalán nem beszél angolul én meg csak épphogy értem, miről van szó az órán. Igaz, hogy ötösre állok, de Amerikában ahhoz, hogy megértsenek a minimum a középfokú, de emelt szintű nyelvtudás jobb lenne. Aha, jó lenne... Én még az alap szintet is csak nehézkesen tudom összekaparni... Ilyen az én formám, meg a szüleimé, egyszerűen jobbnak láttam, ha egy osztálytársamról ábrándozok, ahelyett, hogy nyáron nyelvtanfolyamra jelentkeztem volna. A lényeg, hogy elmegyek és, mint a legtöbb dologban, ebbe nincs beleszólásom. Még akkor se, ha éppen remek életem van. Vagyis lenne, ha a fiú viszont szeretne és a szüleim nem kényszerítenének, hogy költözzek a világ másik felére.

Az ajtó előtt igazítom magamon utoljára az egyenruhámat. Lehunyom a szemem,hiszen tudom, mi következik. Most fogok elbúcsúzni mindentől és mindenkitől, szinte egészen biztos vagyok, hogy örökre. Megfogom az ajtó kilincsét, miközben arra gondolok, hogy jobb lenne elfutni, elbújni valakinél, megvárni míg a családom elmegy és csak azután előjönni. Nagy levegőt veszek, olyat, ami olyan mélyre hatol, hogy már szúr, de lehet, hogy csak a fájdalom miatt érzem, hogy a levegő is bánt. Lenyomom a kilincset lassan benyitok. Az osztályteremben olyan hangzavar fogad, amilyen mindig. Imádtam, hogy mindenki felkapta a fejét, amikor becsuktam az ajtót. Leülök a helyemre, mire az előttem ülő Mi Ri hátra fordul és még egy csapat lány körém sereglik. Igen, ilyen volt minden napom. Barátok mögül lestem a fiút, aki tetszik nekem. Alig pár perccel később bejön a tanár és jelentőségteljes pillantással néz rám. Tudom, hogy mit akar, hogy álljak fel és menjek ki hozzá, hogy én mondjam el az osztálynak. Így teszek. Hallok pár sugdolózó hangot, ami főleg arról érdeklődik, hogy mire készülök. Mindjárt elmondom-gondolom magamban.

-Nos-köszörülöm meg a torkomat-Az a lényeg, hogy ez az utolsó napom itt.

-Mi?!-döbbennek le a legtöbben-Ez most komoly? Most csak viccelsz, ugye?!-hangjuk főleg kétségbeesetten cseng. Hiába voltam én is szarul, annyi energiám volt, hogy megsajnáljam őket.

-Sajnos nem vicc. A szüleim kaptak egy remek állás ajánlatot Amerikában... Szóval kiköltözünk az USA-ba-mondom minden fajta érzelem nélkül. Az osztálytársaim döbbenten hallgatnak, meg se tudnak szólalni. Mi Ri arcán legördül egy könnycsepp, amit szívfacsaró látni. Legszívesebben odarohannék hozzá, hogy magamhoz öleljem, de nem tehetem. Anyám azt mondta, hogy ne legyen semmilyen érzelem az arcomon. 

-Ez az utolsó napom itt, sőt-nézek az órámra-tulajdonképpen ez az utolsó 10 percem...-most már mindenki hallgat, nem szólnak egy szót sem, nem mozdulnak. Most először gondolom, hogy a csendet tényleg lehet hallani. Odafordulok a tanáromhoz, akin látszik, hogy megpróbálja visszatartani a könnyeit, miközben mosolyog. Odalépek hozzá, hogy megöleljem, mire tényleg kibukik a könnye. Habár tudom, hogy csak megjátssza, azért elönt az elégedettség. Szemem sarkából látom, hogy feláll pár osztálytársam és odajön hozzám. Ők is megölelnek, és természetesen ezek is jól esnek. Minden jól esik, amiben vagy egy cseppnyi szánalom. Mert most arra van szükségem, semmi másra. A 10 perc elteltével mosolyogva intek párat nekik, mielőtt kilépnék. Becsukom az ajtót és igyekszem a lehető legmagabiztosabban végig vonulni a folyosón, miközben a szoknyám alját gyűröm a markomban. Alsó ajkamat harapva próbálom visszatartani a könnyeimet. Még van nagyjából két és fél hónap, hogy félév legyen. Az már biztos, hogy Amerikában fogunk karácsonyozni...

A folyosót megtölti éles csattanás és alighogy hátrafordulok észreveszem őt, Dong Woo-t, aki mit sem törődve azzal, hogy más is van a folyosón, tarkómhoz nyúl és szájához ránt. Még soha senki sem csókolt meg, ezért csak állok és próbálom feldolgozni, hogy az előttem álló, lehunyt szemű fiú mit is csinál. Nyilván nem erre számít, mert egy kis idő után feladja, hogy kinyissam a szám, és hátralép egyet. Még mindig nulla reakcióval nézek rá és azt hiszem, ez kezdi egy kicsit bosszantani, mert végre köhint egyet és magához húz, hogy megölelhessen. Kezével a hajamban turkál és igen nehezemre esik nem ráordítani, hogy másnak zsírozza össze a haját.

-Muszáj elmenned?-kérdezte. Na igen, erre is megvolt a helyes válasz, amit anyám parancsolt rám.

-Ez egy remek lehetőség, hogy rendesen megtanuljak angolul-felelem monoton hangon. Tulajdonképpen nem tudom, hogy a betanult szöveg, vagy a kellemetlen első csók miatt vagyok ilyen egykedvű. 

-De mi lenne, ha itthon tanulnál meg angolul? Ne menj el!-kérlel már-már nyálasan. Az órámra nézek. Ha sokáig tart még ez, tutira leordít az anyám.

-Mennem kell-jelentem ki és kibontakozok a karjai közül. Vagy inkább lehántom magamról a szorító, börtön szerű markokat...

-Lee Min Rin!-kiáltja utánam. Hátra se kellett néznem, hogy tudjam, ez a fiú egy közhely. Ahelyett, hogy ilyen sablonos dolgokat tesz vagy mond, esetleg lehetett volna egy kicsit tökösebb is. 

*3 órával később*

A repülőn ülök, a test nélküli hang éppen arra szólít fel, hogy kapcsoljam ki a telefonomat és minden elektromos eszközömet. Ezt is csak onnan tudom, hogy először koreaiul, majd angolul is hadarta. 

-Sosem fogok megtanulni angolul-sóhajtom a húgomnak, aki mellettem ül.

-Akkor én mit mondjak?-kérdezi a szánalomtól nevetve. Én is felnevetek, aztán belé karolok, és hagyom, hogy a fejét a vállamra döntse. És azt is hagyom, hogy az álom elnyomjon és egy másik világba repítsen, ahol minden jó és nem az anyám szava számít, hanem az enyém. Csak az enyém. 

*1 héttel később*

Mivel anyám úgy gondolta, hogy egy hét bőven elegendő arra, hogy felkészüljek és elrendezzek mindent, azt mondta, hogy ma már kell mennem suliba. Természetesen... Azt se tudtam, hogy hova kell mennem, hogy mit kell csinálnom. Egyszerűen megfogom a húgom kezét és kihúzom a lakásból. Igen, lakásban lakunk, nem pedig házban, ahogy eddig. De ez nem is volt most fontos. Tekintve, hogy minden angolul volt és sehogy sem tudtam kiigazodni ezeken a betűkön. Annyira nem értek semmit, hogy felhívom anyámat, aki azt mondja, hogy szívesen beviszi a húgomat az iskolába. Megkönnyebbülök, mert így csak magamra kell figyelnem, amit még csak-csak tudtam. Amikor egyedül indulok el a suliba, automatikusan meg akarom markolni a szoknyámat, de rájövök, hogy már nincs egyenruha. Ettől még szomorúbb leszek és inkább gyorsabb tempóra kapcsolok. Annyira igyekszem, hogy még így majdnem elkések, de amúgy is mindegy, mert még fel kell keresnem az igazgatót. Nagy nehezen leszólítok egy lányt és megpróbálom tőle megkérdezni, hogy hol van a tanári szoba. A lány mutogat, hogy második emelet, jobbra fordulok, végig megyek a folyosón és ott. Megköszönöm neki és egy kicsit meghajlok előtte, amit furcsának talál. Úgy teszek, ahogy mondott és a folyosó legvégén tényleg ott volt a tanári. Beljebb lépve rögtön levágják, hogy én vagyok az új lány, ezért az igazgató szobájához vezetnek. Belépek az ajtón és elvből meghajolok előtte, bár tudom, hogy ez itt nagyon furcsa. 

-Én vagy az új diák-nyögtem ki nagy nehezen.

-Igen, tudom. Üdvözölöm az iskolában! Mivel tudom, hogy nem nagyon beszél még angolul, ezért egy kicsit ... beszélni-folytatja megállás, és nem mellesleg artikulálás, nélkül. Kellene valami, ami feliratozza ezt az egészet, amit összehord, de sajnos nincs ilyen a közelemben. Sem a távolomban, már ha létezik egyáltalán ilyen szó, amit kétlek...-Látom, hogy felvette ... a történelmet és az amerikai történelmet, meg a ... és a földrajzot. Ez fantasztikus! Érdekli a ... és a ....?-kérdezi. Látom rajta, hogy tényleg kérdés volt és nem olyan, amin nevetve tovább megyünk, ha nem kapunk választ.

-Öhm... Sajnálom, de nem....-keresem a szavakat-Nem tudom a szót-makogóm.

-Ááá... Nem érti?-mosolyog kedvesen-Semmi baj, a tanáraink ... lesznek Önnel és biztosra veszem, hogy pár hónap alatt .... szinten megtanul angolul-kinyújtja a karját, hogy kezet fogjon velem, ezért gyorsan felállok és kézfogással együtt hajlok meg. Az igazgató kivezet a szobából, majd egy kedves nénihez, aki rögtön elém tol egy órarendet és már vezet is az órámra. Meg se próbál velem kommunikálni, tudja, hogy úgy sem tudnék válaszolni. Benyitunk egy terembe, és ahogy várható volt, mindenki felénk kapja a fejét. A kedves néni mond valamit, amit tényleg nem tudok megérteni, aztán kimegy és egyedül hagy.

-Miss Lee?-kérdezi a kissé kopaszodó férfi. Kíváncsian nézek rá, mert nem tudom, hogy mit szeretne-Kérem, üljön le egy szabad helyre!-mutat körbe, mintha ezzel könnyebben megtalálnám az egyetlen olyan padot, ahol nem ült senki. Villám tempóra kapcsolva egyből odaszaladok, mintha attól tartanék, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik. Alighogy leülök, a tanár ismét rám néz.

-Megtenné, hogy egy pár szóval bemutatkozik?-kérdezi, mire bólintok.

-A nevem Lee Min Rin. Nagyon nem tudok angolul, de igyekezni fogok, hogy a legjobbat...-keresgéltem ismét. És ekkor váltok át koreaira-Nem hiszem el, hogy megint nem tudom mi az, hogy nyújtani... A francba.

Az előttem ülő srác válla megrázkódik, mintha értené, amit mondok. 

-Mr. Park, kérem lefordítaná?

-Hogyne, Miss Lee azt mondta ....-feleli a srác, mire mindenkiből kitört a nevetés.

-Te érted, amit mondok?-döbbenek le és mereven a fiú hátát nézem, azonban ez megváltozik, amikor megfordul a székén, hogy közölje:

-Persze-feleli koreaiul.

Naná, hogy koreai és naná, hogy helyes. Helyesebb, mint aki az előző suliban tetszett. Sokkal.

-Úramatyám köszönöm! Végre valaki érti, amit mondok!-hirtelen olyan boldog lettem, hogy kedvem lett volna megölelni minden embert a teremben. A fiú csak mosolyog és amikor visszafordult, találkozott a tanár tekintetével, mire így szól:

-Megkönnyebbült, hogy valaki érti.

-Ó, hát ha ez így van, akkor mit szólna, ha segítene neki, hogy be tudjon ....-meg se várom, hogy a fiú gondolkodjon, egyből megszólalok.

-Ha nem jelentene túl nagy gondot, akkor megtennéd?-hangom soha nem volt ennyire kétségbeesett.

-Hát... Rendben-mondja és bólintott egyet a tanárnak.

-Köszönöm-sóhajtom fáradtan, pedig alig 2 órával korábban keltem fel.

Az óra vége egyben az is jelenti, hogy megismerkedhetek a "megmentőmmel".  Ahogy kilép a terem ajtaján, rá is ugrok.

-Szia, a nevem Lee Min Rin.

-Tudom, az órán is elmondtad-emlékeztet kedvesen egy mosollyal kar öltve-Az én nevem Park Jin Young, de mindenki csak Junior-nak, vagy Jr-nek hív.

-Junior?-kérdezem értetlenül.

-Az egyik barátom adta nekem ezt a nevet, még amikor kisebb voltam, hogy könnyebben ki tudja mondani, és azóta rajtam van-vonja meg a vállát. Bólintok, bár nem igazán értem, miért volt jobb a Junior, mint a Jin Young.

-Az ebédlőben folytathatnánk a beszélgetést? Ott szoktam lenni szünetekben...

-Persze-nézek rá furcsállva. Végül is csak első óra van, ebéd még nincs, vagy itt van? Ahogy belépünk az ebédlőbe észre veszem, hogy nagyjából csak mi vagyunk ott, leszámítva még egy pár embert, aki kockul. Jr leül az egyik székre és előveszi a táskájából... a szendvicsét?

-Most enni fogsz?

-Aha. Miért kérsz te is?-nyújtja felém, mire nevetve megrázom a fejem. Jóízűen beleharap a szendvicsébe és mindenféléről kezd magyarázni. Aztán rátér egy másik témára:

-Tényleg, te most hányadikos vagy?-kérdezi érdeklődő tekintettel.

-Egy osztályba járunk...-emlékeztetem.

-Óóó, de édes vagy-törli meg a száját, mire felszalad a szemöldököm. Édes?-Attól mert, egy teremben voltunk, még nem biztos, hogy osztálytársak vagyunk. Ez az iskola rendszer teljesen más, mint Koreában volt. Itt van olyan óra, amin együtt vagy a feletted és az alattad járó diákokkal is. Ami persze nem jelenti azt, hogy a saját osztályoddal nincs órád. Érted? Én például végzős vagyok.

-Óóóó-értem meg-Így már minden világos. Én jövőre végzek.

Jr bólint és tovább eszik, miközben magyaráz. Furcsa, hogy  képes egyszerre enni, beszélni és tökéletesen kinézni. Alig telik el 15 perc, már be is csengetnek, mire Jr kiveszi a kezemből az órarendet és elirányít a következő terembe. 

*2 héttel később*

Alig egy hónapot töltöttünk eddig itt kint. Nem mondom, hogy megszerettem, de azt se, hogy megutáltam. Legalább itt nincs olyan hideg, mint otthon... Legalábbis még. A suliban semmi sem változott, bár az angolom határozottan javult egy picit, de még így se értenek meg. És természetesen a dolgozatok eredménye se olyan lesz, mint ahogy anyám számít rá. Amikor otthon ezért el kezd kiabálni velem, mire csak megvonom a vállam és bemegyek a szobába. Mintha nekem olyan könnyű lenne. És akkor még nem is mondok semmit, tekintve, hogy a húgom még annyira se tud angolul, mint én. Bezzeg ő nem mer elmenni, ha kiabálnak vele, egyszerűen csak lehajtja a fejét és folyamatosan bocsánatot kér. Nem akarom elhinni, hogy valaha én is ilyen voltam. Valaha... khm... 4 héttel ezelőtt. De hát Koreában ez volt a normális, viszont Amerikában az a normális, amit én csinálok. És még így is teljesítettem a kérését, hiszen azt mondta, hogy örülne, ha átvenném az amerikai életstílust és nem lógnánk ki annyira. Na persze, mert azzal, hogy a legtöbb lány mind 55 kiló fölött volt, én meg egy tízessel kevesebb vagyok náluk. A 160-at is alig érem el, miközben ők 170-180 között mozognak. És akkor a mellméretről már nem is akarok semmit se mondani.

Ez a különbség most is megütközött bennem, amikor tesire öltözünk át. A tesi tanár bejön az öltözőbe és megfújja a sípját kétszer.

-Figyelem! Ma az eső miatt, a fiúkkal fogunk tesizni-jelenti ki, majd mielőtt a lányok elkezdtek volna éljenezni, kivonult a teremből.

-Úristen, végre! Matty-t akarok látni.

-Látni is, vagy csak ...-kezét a szájához emeli és a nyitott szájánál elkezdi rángatni a kezét. Értetlenül nézek rá, mert persze, tudom, hogy ez náluk mit jelent, csak nem értem, hogy egy nálam két évvel fiatalabb lány, hogy mondhat ilyet. Hiába, Amerikában vagyunk....

Becsöngőre már a teremben állunk és pár lány kivételével, ide tartozom én, meg egy szemüveges lány, mindenki a röpiző fiúkat bámulja. Pár perc elteltével Jr jön odahozzám.

-Na mizu?-kérdezi angolul.

-Mióta beszélünk angolul?-kérdezek vissza fintorogva. Jr szája mosolyra húzódik.

-Mi volt tegnap anyáddal? Megint kiakadt?

-Persze, hogy kiakadt. Egyszerűen lehetetlen vele normálisan beszélni!

-De ő csak neked akar jót-érvel anyám mellett, ahogy mindig teszi, csakhogy ne haragudjak rá.

-Ha jót akart volna tenni, akkor nem kellett volna eljönni Koreából. Szóval nem, nekem biztos, hogy nem akar jót tenni.

Jr már éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de a tesi tanárok kiabálása meggátolták ezt.

-Na jó, mivel ebben a teremben nem lehet nagyon semmit sem csinálni, ezért ... fogunk.

-Mit mondott? Mit fogunk csinálni?-hajolok közelebb Jr-hez.

-Kidobósozni.

-Az mi?

-Dióhéjban egy labda elől kell menekülnöd... 

-Ó... Akkor én inkább felülésezek-jelentem ki és már indulok is a pálya szélére, hogy ne zavarjak senkit. Azonban arra nem számítok, hogy Jr a karom után nyúl és visszahúz.

-Sajnos Min Rin, ez nem olyan dolog, amit meg lehetne vitatni velük. Ha azt mondják, hogy kidobós, akkor életre-halálra megy ez a baromság-nevet fel, nekem viszont nincs kedvem nevetni. Életre-halálra? Ez komoly? 10 perc után rájöttem, hogy ez tényleg így működik. Egy olyan világba kerültem, ahol még a lányok is agresszívak és hasonló erőbedobással dobnak, mint a fiúk. Mondjuk azért a fiúkat nem tudják felülmúlni. És hogy ez honnan tudom? Hát nem engem dobott ki Matty? Olyan erősen dob meg alhasi tájékon, hogy egy pillanatra előrehajolok, mire Jr egyből odafut hozzám.

-Jól vagy?-kérdezi aggodalmasan. Bólintok, bár nem vagyok valami fényesen. Beszívom az ajkam és kiállok azokhoz, akiket már kidobtak. Jr odamegy Matty-hez és valamit mond neki, amit nem hallok, csak annyit látok, hogy Matty feszült lesz és bólint. Aztán Jr odajön hozzám és leül a padra.

-Mit csinálsz? Téged még nem dobtak ki-mondom, mintha ő nem tudná. Megvonja a vállát és csak annyit mond:

-Nem baj, most pihenek.

Tátva marad a szám, hiszen tudom, hogy miattam állt ki és ez csak egy játék, de lehet, hogy a tanárok ki fognak akadni. Idegesen nézek a két tesi tanár felé, akik békésen beszélgetnek és szinte lehet látni körülöttük azt a sok érzelmi vibrálást, amit a szemük üzen a másiknak.

-Hjá, ők járnak?-kérdezem és egy kicsit megütöm a kezét, hogy rám figyeljen.

-Mrs Sportlady és Mr Sportman? Ja...

-Mrs Sportlady és Mr Sportman?-mondom érdekes akcentussal-Hogy jött ez a név?

-Csak úgy-vonja meg a vállát. Valaki kiabál, mire a tanárok felé kapják a fejüket. 

-Új játék!-kiáltják egyszerre. Sóhajtva feltápászkodom, és Jr kezét megfogom, hogy felhúzzam a nyöszörgő fiút.

-Gyere, tök jó lesz!-mosolygok, mert igazából én se hiszem el. 

És ekkor újra kezdődik a "mészárlás". Mellettem suhan el a labda, és a mögöttem lévő lányt találja el, aki idegesen trappol le a pályáról. Észreveszem Matty-t, akinek ismét egy labda van a kezében és felém céloz. Ismét... Már felkészülök, hogy ismét egy hatalmas fájdalmam lesz, erre viszont nem tudtam felkészülni. Mintha nem is gumilabdával dobott volna meg, hanem egy amerikai focilabdával, vagy egy kosárlabdával... Vagy egyszerűen csak gyomorszájba vágott volna. Jr-ből kiszakad egy kurta káromkodás és megindul Matty felé. Olyan gyorsan történik, hogy szinte nem is látom, már csak azt, hogy Matty orra vérzik és megpróbál visszaütni Jr-nek, azonban erre már nem kerül sor, mert a tesi tanárok végre észreveszik, hogy van más is rajtuk kívül és közbe lépnek. A két fiút elvezetik, valószínűleg az igazgatóhoz viszik. Én meg eközben csak döbbenten állok és azt sem tudom, hogy ilyenkor mit kéne csinálnom. Utánuk iramodom és igyekszem minél közelebb lenni az ajtóhoz, hátha valamit meghallok, de nem túl sok szűrődik át a faajtón, mégis egy szót tisztán hallok: "my girlfriend" és ez Jr hangja volt... Összezavarodottan ülök és szinte mozdulni se tudok. A barátnője? Az lennék én?

*December 21*

Utolsó nap ebben az évben és már mindenki felpörgött, hogy karácsony lesz, húzás, ami valami iszonyú hülye dolog, meg ajándékozás és ilyenek. Jr-rel azóta se beszéltem erről a barátnőzésről, egyszerűen nem akarom felhozni, hogy hallottam. 

-Én Min Rin-t húztam-áll fel Matty. Ó, hát persze, hogy Matty húzott engem. Két puszit nyom az arcomra, aztán a kezembe nyomja az ajándékot. Most én jövök, odaadom az ajándékot és visszaülök a helyemre. Hál' Istennek gyorsan lemegy ez az egész ajándékozás és a tanár hazaküld minket. Jr felé fordulok.

-Nem akarsz átjönni hozzám?

-De, persze-mosolygott és átkarolva a vállamat irányít. Az úton folyamatosan beszél, ahogy mindig teszi, jól érzem vele magam, talán kezdek többet érezni iránta, hiszen folyton velem van és segít, meghallgat és ... 

-Szia, Min Rin!-üdvözöl Se Hoon, akitől kaptam életem első csókját.

-Se Hoon-sshi-dadogom-Mit keresel itt?

-Gondoltam, meglátogatlak-mosolyog, mire felvontam a szemöldököm-Na jó, igazából a családom üzleti útra jött ide, és nekem is kellett jönnöm-vonja meg a vállát, mire megforgatom a szemem. Közhelyes, számító alak... Jr-re nézek, aki értetlenül néz hol rám, hol pedig Se Hoon-ra.

-Ő a volt osztálytársam-mondom, mint egy magyarázatképp. Jr bólint és ismét rá néz Se Hoon-ra.

-Szerintem egy kicsit több voltam-mosolyog.

-Szerintem nem-vonom meg a vállam és őt kikerülve tovább húzom Jr-t, aki értetlenül pislog. Amikor már kellő távolságban voltunk, megkérdezi:

-A pasid volt?

-Mi?-nevetek fel hangosan-Dehogy! Én soha nem állnék össze egy ilyen tenyérbemászó alakkal.

-Aham-bólint-Megkönnyebbültem.

-Tessék?-kérdezem visszatartott lélegzettel.

-Megkönnyebbültem-ismétli, mintha nem értettem volna, amit mond.

-De miért?

-Hát mert...-vakarja meg a tarkóját, mire kicsit felemelem a fejem, hogy bele tudjak nézni a szemébe. Nem tudta befejezni a mondatát, mert valaki hátulról meglök én meg konkrétan rá esek. Derekamat fogva tart meg, miközben észreveszem, hogy apró fehér pöttyök vannak a kabátján és a hajában. Esik a hó?

-Így talán könnyebb lesz elmondani-mondja és kicsit szorosabban fogja a derekamat-Azt hiszem, hogy kedvellek.

Most már nagy pelyhekben esik a hó és alig látok valamit a havon és Jr-n kívül. 

-Azt hiszed?-kérdezem mosolyogva, bár inkább vigyorgok örömömben.

-Akkor mondjam, hogy tudom?

-Hát az egy kicsit jobban hangzik-felelem bólogatva.

-Akkor... Kedvellek.

Most olyan érzésem volt, mintha megfogták volna a szívemet és összenyomnák egy kicsit, bármennyire is tudom, hogy az nem ilyen. Még is így tudom a legjobban kifejezni azt az érzést, amikor kimondta azt a szót. Egy rövidke szó, és mégis mekkora hatása van rám... 

-Én is... én is kedvellek-nyögöm ki végül, mire vigyorogva előhúz egy masnit a zsebéből.

-Szabad?-kérdezi. Azt sem tudom, mire, de bólintottam, mire a fejem tetejére rakta a piros masnit-Akkor ez esetben megajándékozom magam-mondja és lehajol, hogy megcsókoljon. És ez a csók egyáltalán nem olyan volt, mint Se Hoon-nal, lehunytam a szemem és még a számat is kinyitottam egy kicsit. Így a záporozó hóesésben megvolt életem első igazi csókja, ami a lehető legjobban sikerült. Mikor elválunk a homlokát az enyémnek nyomja és lehunyt szemmel áll továbbra is. Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor megszólalok.

-Merry Christmas!-bár az akcentusom még mindig szörnyű, édes mosolyra húzódik gyönyörű szája.

-Merry Christmas to you too!-feleli és ismét megcsókol.

Így a végére, hogy csak megmutassa, hogy mennyire szexi:3 :')

9. rész
,,Szerintem te csak félsz..."

~Februári délután a CCM női mosdójában

Valahogy mindig itt kötök ki, a földön ülve, hátamat a falnak támasztva. Az ajtó kinyílt és két lány jött be, akik furcsán néztek rám.

-Minden rendben?-kérdezte az egyik.

-Persze, minden tökéletes-morogtam, majd feltápászkodtam és kijöttem a mosdóból. Egy hangosabb fiú csapatot láttam a szemem sarkából. Hallottam egy olyan nevetést, amit semmivel sem lehet összetéveszteni, de mivel a többiekkel volt, nem akartam visszamenni hozzájuk, hogy beszélgessek Sung Min-nal. Ugyan miről beszéltünk volna? Maximum újra összeveszünk. Nyugodt akartam maradni, de mikor Tae Ha utánam szólt, lemeredtem. 

-Hjá! Elejtettél valamit!

-Oh, köszönöm-motyogtam, majd lehajoltam a zsebkendőmért. Gyors léptekkel a lépcső felé indultam.

-El kell mennem valahova, mindjárt jövök-kúszott utánam Sung Min hangja, mikor már fél emelettel lejjebb, a lépcsőfordulóban voltam. Hangos lépések, majd egy erős kéz, mely a falhoz döntött.

-Á-nyögtem fel kissé a csapástól-Mit művelsz?

-Te mit művelsz?-kérdezte idegesen-Mit akart Cho igazgató?

-Semmi közöd hozzá-makacsoltam meg magam, és elindultam kifelé. Két lépés után  csuklómért nyúlt és visszarántott.

-Aish-nyöszörögtem, mikor ismét bevertem a hátamat-Hjá! Erről igazán leszokhatnál!

-Mit akart Cho igazgató?-ismételte higgadtan.

-Semmi közöd hozzá-mondtam végig tartva vele a szemkontaktust. A fiú sóhajtva megragadta a csuklómat és a fejem mellett a falhoz szorította.

-Mit akart Cho igazgató?-kérdezte egyre dühösebben.

-Nem jött rá, hogy együtt voltunk...

-Akkor?-szorította jobban a kezemet és szemében félelmet láttam, így nem foglalkoztam a fájdalommal.

-Felajánlotta, hogy játsszak egy drámában.

-Tényleg?-kérdezte csodálkozva, mire bólintottam-És elfogadtad?

-Nem.

-Még nem, vagy egyáltalán nem?-faggatott és elengedte a kezemet, majd a fejem mellett megtámaszkodott.

-Hát nem tudom. Nem tervezem.

-De miért? Tudod, hogy ez mekkora lehetőség? Tudod, hogy...

-Sung Min-ah!-szólt közbe Taewon-Menjünk!

-Oké-lökte el magát a faltól, aztán felfutott a lépcsőn. Értetlenül néztem utána. Végül csak sóhajtva elindultam.

-Kit érdekel, hogy mit akart mondani? Végül is ő már csak magával foglalkozik, akkor velem miért kéne? Így van, Sung Min már csak magával foglalkozik!

-Mindig magadban szoktál beszélni?-kérdezte valaki mellőlem.

-Mióta voltál itt?-fordultam Eun Hyuk-hoz, aki félmosolyra húzta a száját.

-Végig itt voltam... De nem vagy te egy kicsit közvetlen? Elvégre idősebb vagyok nálad.

-Tényleg?-kérdeztem ironikusan.

-Ezt mondom... Pedig sokkal idősebb vagyok.

-Sajnálom, ahjussi-forgattam meg a szemem-Csak azt nem értem, hogy Cho igazgató miért akar összehozni egy ahjussival-gondolkoztam, mire a fiú arcára egy visszafogott mosoly ült ki-Egész jól tartja magát ahjussi!

-Aigoo, ez a kölyök!

-Kölyök?!-akadtam le-Miért lennék kölyök?

-Hidd el, hozzám képest az vagy!

-Ó, igen, de hozzád képest mindenki az, ugye ahjussi?

-Jól van, ez egy kicsit fájt-mosolygott.

-Ahjussi maga hány éves?

-24-jött a válasz, mire ledöbbentem.

-Az tényleg öreg!-jutott el az agyamig, hogy 7 év van köztünk.

-Kösz-nevetett fel sértetten-De Sung Min? A SPEED-es Sung Min? Ismeritek egymást?

-Miről beszélsz?-tereltem.

-Az előbb Sung Min-ről beszéltél... Az a Sung Min?

-Mi? Dehogy! Nem ismerem Choi Sung Min-t, én másról beszéltem.

-Aha-bólintott nem túl meggyőzően-Kérsz valamit?-intett fejével a büfé felé.

-Nem, kösz-sóhajtottam, majd tovább és végre sikerült hazaérnem. Otthon egy kis cetli várt az ajtón.

,,Hívtam szerelőt, este 6-kor jön"

-Milyen kedves-fújtatottam idegesen-Még is mi a frászt képzel ez magáról? Neki lök a falnak, végig faggatózik, aztán hazajövök, itt vár egy cetli... és én megint nagyon szeretem-ismertem be-Még mindig szeretem, még akkor is, ha bunkón viselkedik. Még akkor is, ha a képembe köp. Szeretem őt. Nem tehetek róla, se ellene-idegesen csapkodtam és szinte megfagytam a hidegtől. 20 perc és itt van a szerelő... Már csak 15 perc. Mindjárt, csak még egy kicsit kell várnom. Már csak 5 perc. Végre csöngettek és szinte rohantam, hogy ajtót nyissak, erre ki állt ott? 

-Te mit keresel itt?-kérdeztem döbbenten.

-Ez még mindig az én házam is...

-Mostantól mindig ezt fogod mondani?-sóhajtottam fáradtan. A fiú kikerült és bement a konyhába.

-Nem hagysz más választást.

-Én nem hagyok? Két hónapig a ház felé se néztél, most meg hirtelen nélkülözhetetlen lett?

-Ugyan. Csak tudni akarom, mi volt a baj.

-Írtam volna SMS-t.

-Na persze-horkantotta. Megszólalt a csengő, mire riadtan néztem a fiúra.
-Bújj el!-rikoltottam rá.
-Nem akarok!-mondta, majd simán az ajtóhoz sétált és már majdnem lenyomta a kilincset, mikor utána vetődtem és lerántottam a földre.
-Aish. Hjá!-kiáltotta alattam.
-Megőrültél? Nem láthatnak meg itt! Még is mit gondolsz? Szerinted mennyi idő még ideérnek a riporterek? Kifogják szívni a véredet, sőt az enyémet is-suttogtam idegesen. A fiú kicsit felsóhajtott.
-Jól van, bemegyek a fürdőszobába addig...
-Várj, ne! Oda fog bemenni!
-Akkor?
-Menj be a hálószobába!-javasoltam és legurultam róla
-Huh, nem gondolod, hogy kicsit meghíztál?-tápászkodott fel. Amilyen erősen csak lehetett, hasba vágtam, mire összegörnyedt.
-Hjá!-kiáltott rám.
-Pszt!-csitítottam miután még egyszer csöngettek, a fiú szitkozódva ment be a hálószobába.
-Jó napot!-rántottam fel az ajtót.
-Jó napot!-nézett rám morcosan-Jöhetett volna egy kicsit korábban is kisasszony!
-Elnézést-hajoltam meg egy kicsit.
-Na? Mi a probléma?-jött beljebb-Á, nincs fűtés?
-Se villany-tettem hozzá.
-Értem. Merre van a fürdőszoba?-kérdezte, mire mellé pattantam, hogy elvezessem a mellékhelyiségbe-Aha, már látom is a gondot... Kislány, ezt már hamarabb meg kellett volna szerelni.
-Igen?-kérdeztem vissza lesajnáló tekintetétől eltekintve.
-Hát persze, nézd meg ezt a...-kész kikapcsoltam. Azt sem tudtam miről beszélt, csak néha bólintottam, de ennyi-Szüleid mikor jönnek?
-Öhm... Hát-kezdtem, amint rájöttem, hogy ez egy nagyon is érzékeny téma-Nincsenek szüleim.
-Sajnálom. Csak egy férfi hang hívott fel, szóval azt hittem, hogy az édesapád volt az.
-Nem, egy barátom volt az-ködösítettem.
-Hát mindegy. Akkor gondolom, neki állhatok...?
-Persze, kérem-dőltem neki az ajtófélfának.
-Pszt-pisszegett mellettem Sung Min. Óvatosan kislisszantam és a lopakodó fiúhoz léptem.
-Minden rendben?-kérdezte, mire bólintottam-Akkor jó. Ha esetleg olyat csinálna, amit nem akarsz, akkor sikíts!-adta ki az utasítást, mire ujjaimmal "oké"-t formáztam. Szívesen bámultam volna még a tökéletességét, de rám szólt:-Menj vissza!
-Meg tudnád nyitni a csapot?-hallatszott a fürdőszobából, mire gyorsan visszaugrottam. Készségesen segítettem neki mindenben, mikor fél óra múlva kijelentette, hogy kész van.
-Ahjussi, maga nagyon gyorsan dolgozik-dicsértem meg, mikor már az ajtóban állt.
-Ugyan-szerénykedett-Akkor viszlát-hajoltunk meg mindketten. Már éppen szólni akartam volna a fiúnak, hogy előjöhet, mikor megláttam az ajtón egy pókot. Hatalmasat sikítottam és hátrébb ugrottam, de nem vettem észre, hogy mögöttem volt egy váza, amit így sikeresen levertem.
-Mi történt?-rontott ki az ajtón Sung Min és villámokat szóró tekintettel nézett körül.
-P...pó...pók-sikerült végre kimondanom és az ajtóra mutattam. Sung Min arra fordult, majd sóhajtott.
-Én meg már azt hittem... Hjá!-fordult felém dühösen-Azt mondtam, akkor sikíts, ha olyat tenne veled, amit nem akarsz. Nem azt, hogy sikíts egy pók miatt.
-De a pók veszélyesebb, mint az az ahjussi!-kiáltottam mérgesen-Leszeded?-váltottam át könyörgésre.
-Dehogy szedem le. Neked van vele bajod, oldd meg te!-vont vállat és kiment a konyhába. Mivel jobb ötletem nem volt, ezért a fürdőszobából elővettem egy törülközőt és a bejárati ajtóhoz mentem. Ott felvettem a cipőmet, meg a kabátomat.
-Mit csinálsz?-kérdezte ekkor a fiú.
-Nem gondoltad, hogy egy szörnyeteggel fogok egy házban aludni-magyaráztam miközben magam köré tekertem a sálamat.
-Nagyon remélem, hogy most a pókra céloztál és nem rám-mosolygott a fiú, mire megforgattam a szememet és kiléptem az ajtón. A hideg fel sem tűnt, ugyanis egyelőre még bent sem volt meleg. Leültem a kinti székre és magamra tekertem a törülközőt. Nem használt túl sokat, de így is több volt a semminél. Eszem ágában sem volt bemenni oda, hisz ott van egy vérszívó, aki csak arra vár, hogy elaludjak... Nem, akkor inkább itt kint töltöm az éjszakát. Erre az elhatározásomra el is aludtam. Arra keltem fel, hogy valaki cipel engem.
-Hjaj te lány-sóhajtotta felettem, mire ledermedtem-Miért éred el, hogy aggódjak érted?-kérdezte abban a hitben, hogy nem hallom. Csak az a baj, hogy hallottam, vagyis hát neki baj, nekem nem. Beért velem a szobába, majd lerakott az ágyra. Levette rólam a kabátomat, majd az egyik cipőmet.
-Persze, még pókokat is ölök, csakhogy te megnyugodj-dörmögte, miközben a másik lábamról is levette a cipőt. Óvatosan megemelte mindkét lábamat, majd betette azokat is az ágyba. Betakart, aztán egy hatalmasat sóhajtott.
-Fárasztó folyton rád vigyázni-hallottam hangját a fejem mellett. Majdnem kiestem a színészkedésből, hogy jól elküldjem őt a világ végére, mikor újra megszólalt-De kétség kívül hiányzott... Már hiányzott, hogy valaki sikítson egy bogár miatt...-a többire sajnos nem emlékszem, mert bealudtam.
Másnap reggel egy mellkason ébredtem, amitől mosolyognom kellett. Úgy szeretek vele aludni, ráadásul így... Olyan kényelmes és olyan biztonságot sugall, amire egy árvaházban felnőtt ember nem is számíthat. Ezúttal sikerült úgy lemásznom róla, hogy nem kelt fel. Kimentem a konyhába, hogy csináljak neki valami reggelit. Már majdnem kész voltam, mikor kicsoszogott, mögém sétált, nyomott egy puszit az arcomra, majd tovább ment. Értetlenül néztem utána, aztán leesett. A fiú még totál kómás, azt sem tudja, hol van.
-Kérsz kávét?-kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.
-Aha-ásította a széken ülve. Elétettem a bögrét, majd vártam, hogy magához térjen, de végül nem láttam ezt, mert a telefonom szólalt meg.
-Cho igazgató, üdvözlöm!
-Mi Cha, mondd, hogy meggondoltad magad-kezdte köszönés nélkül.
-Hát... Igazából-akartam ködösíteni, de közbeszólt... Sung Min.
-Lee Mi Cha, nem utasíthatsz vissza egy ilyen lehetőséget, megértetted?
-Mi? Miért? Huh?
-Nem tudom, ki volt az, de szerintem hallgass rá, Mi Cha-ya-mondta az igazgató.
-Cho igazgató-nyafogtam.
-Mi Cha, kérlek gondold át.
-Átgondolta-vette ki a kezemből a telefont Sung Min-Biztosíthatom róla, hogy elválallja.
-Nagyszerű-hallottam a vonal végén, ahogy nevet.
-Cho igazgató, kérem! Nem gondoltam meg magam. Nem szeretném-nyújtóztam a telefonért, amit a fiú a magasba tartott-Hjá! Add vissza a telefonomat!
-Igazgató! Visszahívhatjuk önt 5 perc múlva?
-Ó, rendben!-mondta és letette a telefont.
-Choi Sung Min!-kezdtem volna a prédikációmat.
-Miért nem akarsz játszani a drámában? Ugye nem azért, hogy többet időnk legyen együtt, hiszen már szakítottunk-szorult ökölbe a keze-De akkor miért?
-Mert... mert ezt az egészet azért találtam ki, hogy megtaláljam a családomat, ami ugye lehetetlen, hiszen anyám meghalt, apám meg már megtalált...
-Szerintem te csak félsz-mondta higgadtan.
-Én? Mitől?
-A kudarctól. Attól, hogy nem fog sikerülni.
-Ez baromság.
-Ha az, akkor miért nem vállalod el?
-Mert nem akarom-makacskodtam és egyre idegesebb lettem.
-Miért nem?
-Az Isten szerelmére, miattad! Megmondtam, hogy én nem akarok egy olyan drámában játszani, ami elveszi az időmet tőled!-fakadtam ki, és mindez bájos lehetett volna, ha nem úgy üvöltöztem volna, mint egy őrült. Sung Min mindig is jól kezelte a kirohanásaimat, ez most sem volt másképp.
-Akarod, hogy elmondjam a véleményemet?-kérdezte félmosollyal, mire óvatosan bólintottam-Régebben azt mondtad, hogy feminista vagy... Kezdem azt hinni, hogy csak kamu volt.
-Mi? Miért?
-Egy feminista nem függ ennyire egy pasitól, tudtad?-itt várt pár másodpercet-És nem fog mindent feladni, csak mert valami nem sikerült.
-De ez nem "nem sikerül"-vágtam közbe és idézőjeleket rajzoltam a levegőbe-Az anyám meghalt!
-De nem miatta hagytad ott, hanem miattam!
-Kösz, hogy emlékeztetsz. Nélküled most biztos elfelejtettem volna-vágtam durcás képet.
-És még mindig neheztelsz rám emiatt. Akkor is éreztem és most is. Tudtam, hogy nehéz megválnod egy olyan dologtól, amiben jó vagy.
-Ez...-tiltakoztam volna, de megakadtam. Igaza volt, nagyon nehéz volt ott hagyni azt a helyet, sőt volt olyan pillanat, amikor nem akartam kimondani azokat a szavakat. A fiún látszott az elégedettség és felém nyújtotta a telefont. Némi habozás után elvettem tőle és rányomtam Cho igazgató számára.
-Igen?-szólt bele.
-Lee Mi Cha vagyok-szóltam bele.
-Mi Cha-ya! Átgondoltad?-kérdezte, mire Sung Min-ra néztem. Ő egy aprót bólintott. Ó, hogy az a...
-Igen... Elvállalom!-jelentettem ki magabiztosan.

Yoo Sung Oh-24k
You're seriously...?
1. rész

Matek óra volt. Igyekeztem figyelni, bár most nem kötött le a Pitagorasz tétele. Pedig amúgy jó, és szeretem. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, meg stréberes is, de én szeretem a matekot. Csakhogy most nem érdekelt az átfogó, sem a két befogó. Őszintén szólva vártam valakit. Az osztályunk rémét, aki annyira menő, hogy néha már félelmetes, ezért a legtöbb lány nem is közelíti meg. Pedig nagyon helyes, és úgy hallottam, jó a humora. De mit számít a humor, ha egyszer tartanak tőle? A legkülönösebb, hogy ő festi a haját, mindig más színű. A mostani fehér, ami (akárcsak a többi) nagyon jól áll neki. Az órámra nézve megállapítottam, hogy már legalább 20 perce itt kéne lennie, mikor kivágódott az ajtó és lazán, fejhallgatóval és zsebre dugott kézzel besétált rajta Ő. A tanár idegesen nézett rá, látszott rajta, hogy mindjárt robban. 

-Megtudhatnánk, hogy miért késett? Most mi a mentsége? 

Lehet, hogy hatásosabb lett volna, ha a fiú hallja is mit kérdeznek tőle, de a fejhallgató miatt semmit sem hallott. Ő csak menőn elsétált mellettem, egészen a hátsó padokhoz, ahol ő szokott ülni. A tanár idegesen szívta be a levegőt, majd elsétált hozzá és a padja előtt nézte a székén hátra dőlt fiút, aki már felkészült, hogy végig aludja az óra további részét. Csak azzal nem számolt, hogy a tanár most nem hagyja, sőt még rá is csapott az asztalára. 

-Yoo Sung Oh!-emelte fel a hangját, mire a fiú végre ránézett. De az a tekintet. Úristen... Olyan leereszkedően nézett a tanárra, hogy még én is elszégyelltem magam. A tanár viszont nem olyan gyáva, mint én. Ő kihúzta magát és intett Sung Oh-nak, hogy vegye le a fejhallgatóját. 

-Yoo Sung Oh, ugye tudja, hogy nagy problémák lesznek itt?-vágott bele egyből. 

-Miféle probléma?-sóhajtotta fáradtan. Daebak... Ez a fiú tényleg nem semmi. 

-A magatartása, az állandó késése, a tanárokkal szembeni tiszteletlen viselkedése és a jegyei csak a jéghegy csúcsa!

-Mit akar ezzel mondani? 

-Azt, hogy ha nem változtat, akkor komoly problémák léphetnek fel. 

-Ez úgy hangzik, mintha fenyegetés lenne... 

-Yoo Sung Oh, ez nem fenyegetés. Egyszerűen elegem van abból, hogy egy ember miatt nem tudok  haladni a többiekkel. 

-Akkor ön foglalkozzon csak a többiekkel, engem meg hagyjon aludni-vette vissza fejhallgatóját és már le is hunyta a szemét. A tanár megköszörülte meg a torkát, mire mindenki rá nézett

-Élő példáját látjuk, hogy hova vezet, ha nem tisztelettel beszélnek a tanárukkal. 

Elővette a noteszét és valamit lefirkantott, amit Sung Oh asztalára tett. Kíváncsi voltam, hogy mit írt rá, de sajnos nem láttam el odáig. Mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem, épphogy csak kinyitotta a szemét, úgy nézett rám szúrós tekintettel. Egyből visszafordultam és a füzetembe mélyedve próbáltam megnyugtatni a szívemet. Oké, lehet, hogy tetszik... 

Órák után úgy éreztem, végre szabad lehetek és elmenekülhetek Sung Oh elől, de főleg az általa okozott szívritmuszavar elől. Boldogan sétáltam az utcán tudva, hogy most egy kellemes társaságban lehetek. Bár mondjuk nem tudom, hogy mennyire számítanak társaságnak, azért jó hozzájuk beszélni. Benyitottam az üzletbe, ahol azonnal megcsapott a jól ismert illat és a csengő is azonnal édesen himbálózott jelezve, hogy jött valaki. Egy fekete fejbúb bújt elő a pult mögül, és először kíváncsian, majd egy hatalmas mosollyal fogadott a főnököm. 

-Oh, Mi Ra!

-Jó napot főnök!-hajoltam meg az alig 30 éves férfi előtt-Ma is keményen fogok dolgozni, szóval nyugodtan menjen! Vigyázni fogok mindenre!

-Köszönöm, Mi Ra-ya. Akkor rád bízok mindent-mosolygott rám és a kabátjáért nyúlt, hogy elhagyhassa a boltot. A főnököm már csak ilyen... Kissé szeleburdi, de alapvetően jó ember, mindig figyel az alkalmazottjaira... Jelenleg mondjuk csak rám kell figyelnie, de kétség kívül remekül csinálja... 

Hátra sétáltam, hogy körül nézzek. 

-Ri Jin-ah... - mondtam a kiskutyának, akit elütöttek, majd a műtét után hozzánk hozták-Enned kellene, hogy gyorsan felgyógyulj!

Kezembe vettem az alig 3 hónapos kiskutyát, és megpusziltam. Ekkor hallottam meg, hogy csilingelni kezd a csengő, ezért gyorsan kiszaladtam, hogy üdvözöljem a vevőt. 

-Jó napot... - kezdtem meghajolva, de elakadtam, mikor felnéztem és megláttam, hogy ki jött a boltba-Yoo Sung Oh-sshi... Te mit keresel itt? 

-Mintha nem tudnád-fújtatott, majd ledobta a táskáját a földre, magát pedig az egyik kanapéra-Vagy nem sikerült kilesned?-kérdezte felvont szemöldökkel. Némán álltam, és csak bámultam, mire folytatta: -A késések miatt közmunkára kényszerítenek itt. 

Még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért pont itt, eszembe jutott, hogy én is a suli által találtam erre a helyre. Csak én önkéntesként kezdtem.

-Akkor... Beszéltél már a főnökkel?-kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. A fiú olyan megvetően nézett rám, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna. 

-Még csak most jöttem-felelte fennhangon. 

-Ez esetben megadnám a telefonszámát. Hívd fel és tájékoztasd! 

-Élvezed, hogy parancsolgatsz, ugye? Mondjuk ez tőled várható volt... 

-Hogy?-kérdeztem kissé ingerülten. 

-Tudod, arra gondolok, hogy a stréberek szeretnek parancsolgatni és azt hinni, hogy a tudásukkal irányíthatnak másokat. 

Sokkolva álltam és csak bámultam rá.

-Azt ne mondd, hogy meglepett...-még mindig csak néztem őt, viszont hangot kiadni nem tudtam-Vagy igen? Tényleg nem tudod, hogy mennyire bosszantó, amit csinálsz? Vagy tudod, csak nem érdekel?-vonta fel szemöldökét. Éreztem, hogy minden mondatával egyre lejjebb süllyedek, de nem tudok mozdulni, a kezemben lévő kiskutya viszont igen. Finoman nyalogatni kezdte az államat, mire végre felébredtem és krákogtam egyet. 

-Vagy a munkával kapcsolatban beszélünk, vagy sehogy. Szóval megkérnélek, hogy az ilyen annotáció jellegű mondataidat tartsd meg magadnak. 

-Ez komoly?-kérdezte gúnyos vigyorral-Annotáció? Ezt komolyan gondoltad? 

Nem foglalkoztam vele, hanem az egyik pulton heverő cetlire lefirkantottam a főnök számát és ott hagytam, hogy visszatehessem Ri Jin-t a helyére. 

-Ri Jin-ah-suttogtam alig hallhatóan-Ő az a fiú. Egy kissé undok, nem?-kérdeztem mosolyogva.

-Hjá!-jött be Sung Oh-Mit kell itt csinálni?

-Meg kell őket etetni-dadogtam felpillantva rá.

-Király-értékelte gúnyosan, majd tekintetét a plafonra szegezte. Már épp nyitottam volna a számat, mikor Ri Jin nyafogni kezdett. Sung Oh előbb rám, aztán a kiskutyára nézett. 

-Mi baja van? 

-Talán, hogy még kölyök és nincs itt az anyja? 

-Mi történt vele? 

-Az anyáról semmit sem tudunk, őt meg elütötte egy autó-magyaráztam miközben felálltam és hátra sétáltam, ahol a kutyatápot tartottuk. Megfogtam a tíz kilós zsákot és a vállamra dobtam. A súlytól megrogytam, de inkább csak feljebb dobtam, minthogy kiráncigáljam. Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy Sung Oh kiemeli Ri Jin-t, majd magához szorítva billegni kezdett vele. Közelebb mentem, mert alig hittem a szememnek, aztán meghallottam a fiú hangját, amint búgó hangon beszél a kiskutyához. 

-Ilyen kicsi vagy, de már is ennyit szenvedtél? Nem vigyáznak rád eléggé... -simított végig a hátán, mire Ri Jin elégedetten sóhajtott fel. Nem bírtam tovább csöndben maradni, muszáj volt megszólalnom. 

-Szerintem pont, hogy vigyáznak rá elvégre túlélte a balesetet és még szerencséje volt a műtétnél is... 

-Már megint utánam szimatolsz? Néhány lány nagyon rámenős...-jegyezte meg halkabban. 

-Félreérted. Én nem kémkedem utánad. 

-Persze. Én is ezt mondanám. 

Elöntött a méreg és csak akkor jutott eszembe, hogy a zsák még mindig a vállamat nyomja, amikor dobbantani akartam a lábammal, de megbillentem és eldőltem. Hangos csattanással esett a földre a zsák, majd én arra. Sung Oh kíváncsian fordult felém és egy apró mosoly után mellém sétált, hogy leguggolhasson elém. 

-Jól vagy?-kérdezte még mindig mosolyogva. Ez a mosoly nem volt se lenéző, se gúnyos, egyszerűen csak Sung Oh-s volt. Egyedi mosolya, amitől egyszerre érzem magam boldognak és szomorúnak, most ismét. 

-I... Igen-feleltem. Sung Oh felállított és a kezembe nyomta Ri Jin-t, aztán a zsákra mutatott. 

-Hova vigyem? 

-A pulthoz-döbbentem le. Megfogta a két oldalánál és felemelte. Mondanám, hogy meglepett, milyen könnyedén emelte fel, de akkor hazudnék. Néha, amikor a lányokat hamarabb elengedik tesiről, megnézem, hogy ők mit csinálnak és bár Sung Oh nem az a fajta, aki minden tesi órára átöltözik, azért néha látom, ahogy súlyzózik és fekvőzik. Oké, lehet, hogy néha megnézem, mit csinál, de nem kémkedem utána. Az túl sok lenne még tőlem is. 

-Mi Ra!-hallottam a hangját kintről. Hatalmasat dobbant a szívem. A nevem az ő szájából valahogy ezerszer jobban tetszett, mint ha valaki más mondta volna. Dübörgő mellkassal léptem ki az előtérbe, ahol a pult előtt várakozott rám. 

-Tessék-krákogtam nehézkesen. 

-Nem tudom, hogy kell csinálni-vonta meg a vállát. 

-Oh, tényleg-jutott eszembe és vele szemben, a pult mögé álltam, hogy könnyebben tudjak neki magyarázni-Szóval... Mivel Ri Jin még kicsi, neki a junior tápból kell adni 250 grammot. A vele szemben lévő macska, Mir, már idős, szóval neki konzerves tápot kell adni. A Ri Jin mellett lévő kutyát Jin Hoo-nak hívják, ő már felnőtt, szóval neki a normál táp kell egy kanállal. A mellette lévő kutya, Mimmy, csak a nagyobb szemű tápot eszi meg, ezért neki másfél kanállal kell adni. Velük szemben egy anya cica van, akinek most különösen nagy szüksége van sok tejre és halra és mindenféle finomságra. Katty-nek nincs megadott mennyiség, annyit adsz be neki, amennyit kell, mivel terhes. Aztán ott van a teknős, Jiji, aki a gyümölcsöket szereti és a...-nem tudtam tovább mondani, mert Sung Oh közbe vágott. 

-Mi ez? Ezt az illatot itt még nem éreztem-orrával szimatolni kezdett, akár egy kutyus, majd odahajolt hozzám és elégedetten hagyta abba a szagolgatást-Ez lennél te? Nem is tudtam...-jegyezte meg majd elindult a pult mentén. A szívem egyre hevesebben dobogott, azt hittem, hogy kiszakad, és ezt csak fokozta, amikor elém ért és alig pár centire megállt tőlem. Félre billentette a fejét és úgy nézett rám. 

-Tetszik ez az illat. Megnyugtató-tette hozzá, és közelíteni kezdett. Kezét arcomra simította és államat megemelve nézett a szemembe. Köpni, nyelni nem tudtam, csak néztem azokba a mély barna szemembe, amikbe belelógott pár tincs fehér haj. Szája közelített az enyémhez, miközben az én fejemben csak a saját, benső hangomat hallottam, amint izgatottan üvöltözik, hogy most meg fog csókolni. Olyan lassan közelített, hogy azt hittem, legalább egy év telt el. Nem tudtam tovább várni. Fejemet megemelve ajkához érintettem a sajátomat, de amint összeértek Sung Oh elhúzódott. Döbbenten álltam és alig tudtam elhinni, hogy tényleg csak ennyi történt. Konkrétan csak súroltuk a másikat. Sung Oh arcán pedig a győztesek vigyora volt. 

-Ejnye Mi Ra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen adod magad. 

Arcomba szökött a vér, éreztem, hogy teljesen elpirultam. De nem zavarodottságomban, hanem mérgemben. Sung Oh vigyorogva, kezében az egyik megtöltött tállal hátra sétált, de én még mindig csak álltam. Hogy lehet egy ember ennyire szemét?