Yoo Sung Oh-24k
You're seriously...?
1. rész
Matek óra volt. Igyekeztem figyelni, bár most nem kötött le
a Pitagorasz tétele. Pedig amúgy jó, és szeretem. Tudom, hogy ez hülyén
hangzik, meg stréberes is, de én szeretem a matekot. Csakhogy most nem érdekelt
az átfogó, sem a két befogó. Őszintén szólva vártam valakit. Az osztályunk
rémét, aki annyira menő, hogy néha már félelmetes, ezért a legtöbb lány nem is
közelíti meg. Pedig nagyon helyes, és úgy hallottam, jó a humora. De mit számít
a humor, ha egyszer tartanak tőle? A legkülönösebb, hogy ő festi a haját,
mindig más színű. A mostani fehér, ami (akárcsak a többi) nagyon jól áll neki.
Az órámra nézve megállapítottam, hogy már legalább 20 perce itt kéne lennie,
mikor kivágódott az ajtó és lazán, fejhallgatóval és zsebre dugott kézzel
besétált rajta Ő. A tanár idegesen nézett rá, látszott rajta, hogy mindjárt
robban.
-Megtudhatnánk,
hogy miért késett? Most mi a mentsége?
Lehet,
hogy hatásosabb lett volna, ha a fiú hallja is mit kérdeznek tőle, de a fejhallgató
miatt semmit sem hallott. Ő csak menőn elsétált mellettem, egészen a hátsó
padokhoz, ahol ő szokott ülni. A tanár idegesen szívta be a levegőt, majd
elsétált hozzá és a padja előtt nézte a székén hátra dőlt fiút, aki már
felkészült, hogy végig aludja az óra további részét. Csak azzal nem számolt,
hogy a tanár most nem hagyja, sőt még rá is csapott az asztalára.
-Yoo
Sung Oh!-emelte fel a hangját, mire a fiú végre ránézett. De az a tekintet.
Úristen... Olyan leereszkedően nézett a tanárra, hogy még én is elszégyelltem
magam. A tanár viszont nem olyan gyáva, mint én. Ő kihúzta magát és intett Sung
Oh-nak, hogy vegye le a fejhallgatóját.
-Yoo
Sung Oh, ugye tudja, hogy nagy problémák lesznek itt?-vágott bele egyből.
-Miféle
probléma?-sóhajtotta fáradtan. Daebak... Ez a fiú tényleg nem semmi.
-A
magatartása, az állandó késése, a tanárokkal szembeni tiszteletlen viselkedése
és a jegyei csak a jéghegy csúcsa!
-Mit
akar ezzel mondani?
-Azt,
hogy ha nem változtat, akkor komoly problémák léphetnek fel.
-Ez
úgy hangzik, mintha fenyegetés lenne...
-Yoo
Sung Oh, ez nem fenyegetés. Egyszerűen elegem van abból, hogy egy ember miatt
nem tudok haladni a többiekkel.
-Akkor
ön foglalkozzon csak a többiekkel, engem meg hagyjon aludni-vette vissza
fejhallgatóját és már le is hunyta a szemét. A tanár megköszörülte meg a
torkát, mire mindenki rá nézett
-Élő
példáját látjuk, hogy hova vezet, ha nem tisztelettel beszélnek a
tanárukkal.
Elővette
a noteszét és valamit lefirkantott, amit Sung Oh asztalára tett. Kíváncsi voltam,
hogy mit írt rá, de sajnos nem láttam el odáig. Mintha csak megérezte volna,
hogy őt nézem, épphogy csak kinyitotta a szemét, úgy nézett rám szúrós
tekintettel. Egyből visszafordultam és a füzetembe mélyedve próbáltam
megnyugtatni a szívemet. Oké, lehet, hogy tetszik...
Órák
után úgy éreztem, végre szabad lehetek és elmenekülhetek Sung Oh elől, de főleg
az általa okozott szívritmuszavar elől. Boldogan sétáltam az utcán tudva, hogy
most egy kellemes társaságban lehetek. Bár mondjuk nem tudom, hogy mennyire
számítanak társaságnak, azért jó hozzájuk beszélni. Benyitottam az üzletbe,
ahol azonnal megcsapott a jól ismert illat és a csengő is azonnal édesen
himbálózott jelezve, hogy jött valaki. Egy fekete fejbúb bújt elő a pult mögül,
és először kíváncsian, majd egy hatalmas mosollyal fogadott a főnököm.
-Oh,
Mi Ra!
-Jó
napot főnök!-hajoltam meg az alig 30 éves férfi előtt-Ma is keményen fogok
dolgozni, szóval nyugodtan menjen! Vigyázni fogok mindenre!
-Köszönöm,
Mi Ra-ya. Akkor rád bízok mindent-mosolygott rám és a kabátjáért nyúlt, hogy
elhagyhassa a boltot. A főnököm már csak ilyen... Kissé szeleburdi, de
alapvetően jó ember, mindig figyel az alkalmazottjaira... Jelenleg mondjuk csak
rám kell figyelnie, de kétség kívül remekül csinálja...
Hátra
sétáltam, hogy körül nézzek.
-Ri
Jin-ah... - mondtam a kiskutyának, akit elütöttek, majd a műtét után hozzánk
hozták-Enned kellene, hogy gyorsan felgyógyulj!
Kezembe
vettem az alig 3 hónapos kiskutyát, és megpusziltam. Ekkor hallottam meg, hogy
csilingelni kezd a csengő, ezért gyorsan kiszaladtam, hogy üdvözöljem a
vevőt.
-Jó
napot... - kezdtem meghajolva, de elakadtam, mikor felnéztem és megláttam, hogy
ki jött a boltba-Yoo Sung Oh-sshi... Te mit keresel itt?
-Mintha
nem tudnád-fújtatott, majd ledobta a táskáját a földre, magát pedig az egyik
kanapéra-Vagy nem sikerült kilesned?-kérdezte felvont szemöldökkel. Némán
álltam, és csak bámultam, mire folytatta: -A késések miatt közmunkára
kényszerítenek itt.
Még
mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért pont itt, eszembe jutott, hogy én is
a suli által találtam erre a helyre. Csak én önkéntesként kezdtem.
-Akkor...
Beszéltél már a főnökkel?-kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. A fiú olyan
megvetően nézett rám, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna.
-Még
csak most jöttem-felelte fennhangon.
-Ez
esetben megadnám a telefonszámát. Hívd fel és tájékoztasd!
-Élvezed,
hogy parancsolgatsz, ugye? Mondjuk ez tőled várható volt...
-Hogy?-kérdeztem
kissé ingerülten.
-Tudod,
arra gondolok, hogy a stréberek szeretnek parancsolgatni és azt hinni, hogy a
tudásukkal irányíthatnak másokat.
Sokkolva
álltam és csak bámultam rá.
-Azt
ne mondd, hogy meglepett...-még mindig csak néztem őt, viszont hangot kiadni
nem tudtam-Vagy igen? Tényleg nem tudod, hogy mennyire bosszantó, amit
csinálsz? Vagy tudod, csak nem érdekel?-vonta fel szemöldökét. Éreztem, hogy
minden mondatával egyre lejjebb süllyedek, de nem tudok mozdulni, a kezemben
lévő kiskutya viszont igen. Finoman nyalogatni kezdte az államat, mire végre
felébredtem és krákogtam egyet.
-Vagy
a munkával kapcsolatban beszélünk, vagy sehogy. Szóval megkérnélek, hogy az
ilyen annotáció jellegű mondataidat tartsd meg magadnak.
-Ez
komoly?-kérdezte gúnyos vigyorral-Annotáció? Ezt komolyan gondoltad?
Nem
foglalkoztam vele, hanem az egyik pulton heverő cetlire lefirkantottam a főnök
számát és ott hagytam, hogy visszatehessem Ri Jin-t a helyére.
-Ri
Jin-ah-suttogtam alig hallhatóan-Ő az a fiú. Egy kissé undok, nem?-kérdeztem
mosolyogva.
-Hjá!-jött
be Sung Oh-Mit kell itt csinálni?
-Meg
kell őket etetni-dadogtam felpillantva rá.
-Király-értékelte
gúnyosan, majd tekintetét a plafonra szegezte. Már épp nyitottam volna a
számat, mikor Ri Jin nyafogni kezdett. Sung Oh előbb rám, aztán a kiskutyára
nézett.
-Mi
baja van?
-Talán,
hogy még kölyök és nincs itt az anyja?
-Mi
történt vele?
-Az
anyáról semmit sem tudunk, őt meg elütötte egy autó-magyaráztam miközben
felálltam és hátra sétáltam, ahol a kutyatápot tartottuk. Megfogtam a tíz kilós
zsákot és a vállamra dobtam. A súlytól megrogytam, de inkább csak feljebb
dobtam, minthogy kiráncigáljam. Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy Sung Oh
kiemeli Ri Jin-t, majd magához szorítva billegni kezdett vele. Közelebb mentem,
mert alig hittem a szememnek, aztán meghallottam a fiú hangját, amint búgó
hangon beszél a kiskutyához.
-Ilyen
kicsi vagy, de már is ennyit szenvedtél? Nem vigyáznak rád eléggé... -simított
végig a hátán, mire Ri Jin elégedetten sóhajtott fel. Nem bírtam tovább
csöndben maradni, muszáj volt megszólalnom.
-Szerintem
pont, hogy vigyáznak rá elvégre túlélte a balesetet és még szerencséje volt a
műtétnél is...
-Már
megint utánam szimatolsz? Néhány lány nagyon rámenős...-jegyezte meg
halkabban.
-Félreérted.
Én nem kémkedem utánad.
-Persze.
Én is ezt mondanám.
Elöntött
a méreg és csak akkor jutott eszembe, hogy a zsák még mindig a vállamat nyomja,
amikor dobbantani akartam a lábammal, de megbillentem és eldőltem. Hangos
csattanással esett a földre a zsák, majd én arra. Sung Oh kíváncsian fordult
felém és egy apró mosoly után mellém sétált, hogy leguggolhasson elém.
-Jól
vagy?-kérdezte még mindig mosolyogva. Ez a mosoly nem volt se lenéző, se
gúnyos, egyszerűen csak Sung Oh-s volt. Egyedi mosolya, amitől egyszerre érzem
magam boldognak és szomorúnak, most ismét.
-I...
Igen-feleltem. Sung Oh felállított és a kezembe nyomta Ri Jin-t, aztán a zsákra
mutatott.
-Hova
vigyem?
-A
pulthoz-döbbentem le. Megfogta a két oldalánál és felemelte. Mondanám, hogy
meglepett, milyen könnyedén emelte fel, de akkor hazudnék. Néha, amikor a
lányokat hamarabb elengedik tesiről, megnézem, hogy ők mit csinálnak és bár
Sung Oh nem az a fajta, aki minden tesi órára átöltözik, azért néha látom,
ahogy súlyzózik és fekvőzik. Oké, lehet, hogy néha megnézem, mit csinál, de nem
kémkedem utána. Az túl sok lenne még tőlem is.
-Mi
Ra!-hallottam a hangját kintről. Hatalmasat dobbant a szívem. A nevem az ő
szájából valahogy ezerszer jobban tetszett, mint ha valaki más mondta volna.
Dübörgő mellkassal léptem ki az előtérbe, ahol a pult előtt várakozott
rám.
-Tessék-krákogtam
nehézkesen.
-Nem
tudom, hogy kell csinálni-vonta meg a vállát.
-Oh,
tényleg-jutott eszembe és vele szemben, a pult mögé álltam, hogy könnyebben tudjak
neki magyarázni-Szóval... Mivel Ri Jin még kicsi, neki a junior tápból kell
adni 250 grammot. A vele szemben lévő macska, Mir, már idős, szóval neki
konzerves tápot kell adni. A Ri Jin mellett lévő kutyát Jin Hoo-nak hívják, ő
már felnőtt, szóval neki a normál táp kell egy kanállal. A mellette lévő kutya,
Mimmy, csak a nagyobb szemű tápot eszi meg, ezért neki másfél kanállal kell
adni. Velük szemben egy anya cica van, akinek most különösen nagy szüksége van
sok tejre és halra és mindenféle finomságra. Katty-nek nincs megadott
mennyiség, annyit adsz be neki, amennyit kell, mivel terhes. Aztán ott van a
teknős, Jiji, aki a gyümölcsöket szereti és a...-nem tudtam tovább mondani,
mert Sung Oh közbe vágott.
-Mi
ez? Ezt az illatot itt még nem éreztem-orrával szimatolni kezdett, akár egy
kutyus, majd odahajolt hozzám és elégedetten hagyta abba a szagolgatást-Ez
lennél te? Nem is tudtam...-jegyezte meg majd elindult a pult mentén. A szívem
egyre hevesebben dobogott, azt hittem, hogy kiszakad, és ezt csak fokozta,
amikor elém ért és alig pár centire megállt tőlem. Félre billentette a fejét és
úgy nézett rám.
-Tetszik
ez az illat. Megnyugtató-tette hozzá, és közelíteni kezdett. Kezét arcomra
simította és államat megemelve nézett a szemembe. Köpni, nyelni nem tudtam,
csak néztem azokba a mély barna szemembe, amikbe belelógott pár tincs fehér
haj. Szája közelített az enyémhez, miközben az én fejemben csak a saját, benső
hangomat hallottam, amint izgatottan üvöltözik, hogy most meg fog csókolni.
Olyan lassan közelített, hogy azt hittem, legalább egy év telt el. Nem tudtam
tovább várni. Fejemet megemelve ajkához érintettem a sajátomat, de amint
összeértek Sung Oh elhúzódott. Döbbenten álltam és alig tudtam elhinni, hogy
tényleg csak ennyi történt. Konkrétan csak súroltuk a másikat. Sung Oh arcán
pedig a győztesek vigyora volt.
-Ejnye
Mi Ra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen adod magad.
Arcomba
szökött a vér, éreztem, hogy teljesen elpirultam. De nem zavarodottságomban,
hanem mérgemben. Sung Oh vigyorogva, kezében az egyik megtöltött tállal hátra
sétált, de én még mindig csak álltam. Hogy lehet egy ember ennyire szemét?
Hát, mint mindig most is nagyon tetszett :)) Igaz új történet, de nagyon tetszik ez is :D Nagyon várom, mindkettőnél a folytatást. Fighting!! ♥
VálaszTörlés