Park Jin Young (Jr)-GOT7
Merry Christmas!
Az ajtó előtt igazítom magamon utoljára az egyenruhámat. Lehunyom a szemem,hiszen tudom, mi következik. Most fogok elbúcsúzni mindentől és mindenkitől, szinte egészen biztos vagyok, hogy örökre. Megfogom az ajtó kilincsét, miközben arra gondolok, hogy jobb lenne elfutni, elbújni valakinél, megvárni míg a családom elmegy és csak azután előjönni. Nagy levegőt veszek, olyat, ami olyan mélyre hatol, hogy már szúr, de lehet, hogy csak a fájdalom miatt érzem, hogy a levegő is bánt. Lenyomom a kilincset lassan benyitok. Az osztályteremben olyan hangzavar fogad, amilyen mindig. Imádtam, hogy mindenki felkapta a fejét, amikor becsuktam az ajtót. Leülök a helyemre, mire az előttem ülő Mi Ri hátra fordul és még egy csapat lány körém sereglik. Igen, ilyen volt minden napom. Barátok mögül lestem a fiút, aki tetszik nekem. Alig pár perccel később bejön a tanár és jelentőségteljes pillantással néz rám. Tudom, hogy mit akar, hogy álljak fel és menjek ki hozzá, hogy én mondjam el az osztálynak. Így teszek. Hallok pár sugdolózó hangot, ami főleg arról érdeklődik, hogy mire készülök. Mindjárt elmondom-gondolom magamban.
-Nos-köszörülöm meg a torkomat-Az a lényeg, hogy ez az utolsó napom itt.
-Mi?!-döbbennek le a legtöbben-Ez most komoly? Most csak viccelsz, ugye?!-hangjuk főleg kétségbeesetten cseng. Hiába voltam én is szarul, annyi energiám volt, hogy megsajnáljam őket.
-Sajnos nem vicc. A szüleim kaptak egy remek állás ajánlatot Amerikában... Szóval kiköltözünk az USA-ba-mondom minden fajta érzelem nélkül. Az osztálytársaim döbbenten hallgatnak, meg se tudnak szólalni. Mi Ri arcán legördül egy könnycsepp, amit szívfacsaró látni. Legszívesebben odarohannék hozzá, hogy magamhoz öleljem, de nem tehetem. Anyám azt mondta, hogy ne legyen semmilyen érzelem az arcomon.
-Ez az utolsó napom itt, sőt-nézek az órámra-tulajdonképpen ez az utolsó 10 percem...-most már mindenki hallgat, nem szólnak egy szót sem, nem mozdulnak. Most először gondolom, hogy a csendet tényleg lehet hallani. Odafordulok a tanáromhoz, akin látszik, hogy megpróbálja visszatartani a könnyeit, miközben mosolyog. Odalépek hozzá, hogy megöleljem, mire tényleg kibukik a könnye. Habár tudom, hogy csak megjátssza, azért elönt az elégedettség. Szemem sarkából látom, hogy feláll pár osztálytársam és odajön hozzám. Ők is megölelnek, és természetesen ezek is jól esnek. Minden jól esik, amiben vagy egy cseppnyi szánalom. Mert most arra van szükségem, semmi másra. A 10 perc elteltével mosolyogva intek párat nekik, mielőtt kilépnék. Becsukom az ajtót és igyekszem a lehető legmagabiztosabban végig vonulni a folyosón, miközben a szoknyám alját gyűröm a markomban. Alsó ajkamat harapva próbálom visszatartani a könnyeimet. Még van nagyjából két és fél hónap, hogy félév legyen. Az már biztos, hogy Amerikában fogunk karácsonyozni...
A folyosót megtölti éles csattanás és alighogy hátrafordulok észreveszem őt, Dong Woo-t, aki mit sem törődve azzal, hogy más is van a folyosón, tarkómhoz nyúl és szájához ránt. Még soha senki sem csókolt meg, ezért csak állok és próbálom feldolgozni, hogy az előttem álló, lehunyt szemű fiú mit is csinál. Nyilván nem erre számít, mert egy kis idő után feladja, hogy kinyissam a szám, és hátralép egyet. Még mindig nulla reakcióval nézek rá és azt hiszem, ez kezdi egy kicsit bosszantani, mert végre köhint egyet és magához húz, hogy megölelhessen. Kezével a hajamban turkál és igen nehezemre esik nem ráordítani, hogy másnak zsírozza össze a haját.
-Muszáj elmenned?-kérdezte. Na igen, erre is megvolt a helyes válasz, amit anyám parancsolt rám.
-Ez egy remek lehetőség, hogy rendesen megtanuljak angolul-felelem monoton hangon. Tulajdonképpen nem tudom, hogy a betanult szöveg, vagy a kellemetlen első csók miatt vagyok ilyen egykedvű.
-De mi lenne, ha itthon tanulnál meg angolul? Ne menj el!-kérlel már-már nyálasan. Az órámra nézek. Ha sokáig tart még ez, tutira leordít az anyám.
-Mennem kell-jelentem ki és kibontakozok a karjai közül. Vagy inkább lehántom magamról a szorító, börtön szerű markokat...
-Lee Min Rin!-kiáltja utánam. Hátra se kellett néznem, hogy tudjam, ez a fiú egy közhely. Ahelyett, hogy ilyen sablonos dolgokat tesz vagy mond, esetleg lehetett volna egy kicsit tökösebb is.
*3 órával később*
A repülőn ülök, a test nélküli hang éppen arra szólít fel, hogy kapcsoljam ki a telefonomat és minden elektromos eszközömet. Ezt is csak onnan tudom, hogy először koreaiul, majd angolul is hadarta.
-Sosem fogok megtanulni angolul-sóhajtom a húgomnak, aki mellettem ül.
-Akkor én mit mondjak?-kérdezi a szánalomtól nevetve. Én is felnevetek, aztán belé karolok, és hagyom, hogy a fejét a vállamra döntse. És azt is hagyom, hogy az álom elnyomjon és egy másik világba repítsen, ahol minden jó és nem az anyám szava számít, hanem az enyém. Csak az enyém.
*1 héttel később*
Mivel anyám úgy gondolta, hogy egy hét bőven elegendő arra, hogy felkészüljek és elrendezzek mindent, azt mondta, hogy ma már kell mennem suliba. Természetesen... Azt se tudtam, hogy hova kell mennem, hogy mit kell csinálnom. Egyszerűen megfogom a húgom kezét és kihúzom a lakásból. Igen, lakásban lakunk, nem pedig házban, ahogy eddig. De ez nem is volt most fontos. Tekintve, hogy minden angolul volt és sehogy sem tudtam kiigazodni ezeken a betűkön. Annyira nem értek semmit, hogy felhívom anyámat, aki azt mondja, hogy szívesen beviszi a húgomat az iskolába. Megkönnyebbülök, mert így csak magamra kell figyelnem, amit még csak-csak tudtam. Amikor egyedül indulok el a suliba, automatikusan meg akarom markolni a szoknyámat, de rájövök, hogy már nincs egyenruha. Ettől még szomorúbb leszek és inkább gyorsabb tempóra kapcsolok. Annyira igyekszem, hogy még így majdnem elkések, de amúgy is mindegy, mert még fel kell keresnem az igazgatót. Nagy nehezen leszólítok egy lányt és megpróbálom tőle megkérdezni, hogy hol van a tanári szoba. A lány mutogat, hogy második emelet, jobbra fordulok, végig megyek a folyosón és ott. Megköszönöm neki és egy kicsit meghajlok előtte, amit furcsának talál. Úgy teszek, ahogy mondott és a folyosó legvégén tényleg ott volt a tanári. Beljebb lépve rögtön levágják, hogy én vagyok az új lány, ezért az igazgató szobájához vezetnek. Belépek az ajtón és elvből meghajolok előtte, bár tudom, hogy ez itt nagyon furcsa.
-Én vagy az új diák-nyögtem ki nagy nehezen.
-Igen, tudom. Üdvözölöm az iskolában! Mivel tudom, hogy nem nagyon beszél még angolul, ezért egy kicsit ... beszélni-folytatja megállás, és nem mellesleg artikulálás, nélkül. Kellene valami, ami feliratozza ezt az egészet, amit összehord, de sajnos nincs ilyen a közelemben. Sem a távolomban, már ha létezik egyáltalán ilyen szó, amit kétlek...-Látom, hogy felvette ... a történelmet és az amerikai történelmet, meg a ... és a földrajzot. Ez fantasztikus! Érdekli a ... és a ....?-kérdezi. Látom rajta, hogy tényleg kérdés volt és nem olyan, amin nevetve tovább megyünk, ha nem kapunk választ.
-Öhm... Sajnálom, de nem....-keresem a szavakat-Nem tudom a szót-makogóm.
-Ááá... Nem érti?-mosolyog kedvesen-Semmi baj, a tanáraink ... lesznek Önnel és biztosra veszem, hogy pár hónap alatt .... szinten megtanul angolul-kinyújtja a karját, hogy kezet fogjon velem, ezért gyorsan felállok és kézfogással együtt hajlok meg. Az igazgató kivezet a szobából, majd egy kedves nénihez, aki rögtön elém tol egy órarendet és már vezet is az órámra. Meg se próbál velem kommunikálni, tudja, hogy úgy sem tudnék válaszolni. Benyitunk egy terembe, és ahogy várható volt, mindenki felénk kapja a fejét. A kedves néni mond valamit, amit tényleg nem tudok megérteni, aztán kimegy és egyedül hagy.
-Miss Lee?-kérdezi a kissé kopaszodó férfi. Kíváncsian nézek rá, mert nem tudom, hogy mit szeretne-Kérem, üljön le egy szabad helyre!-mutat körbe, mintha ezzel könnyebben megtalálnám az egyetlen olyan padot, ahol nem ült senki. Villám tempóra kapcsolva egyből odaszaladok, mintha attól tartanék, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik. Alighogy leülök, a tanár ismét rám néz.
-Megtenné, hogy egy pár szóval bemutatkozik?-kérdezi, mire bólintok.
-A nevem Lee Min Rin. Nagyon nem tudok angolul, de igyekezni fogok, hogy a legjobbat...-keresgéltem ismét. És ekkor váltok át koreaira-Nem hiszem el, hogy megint nem tudom mi az, hogy nyújtani... A francba.
Az előttem ülő srác válla megrázkódik, mintha értené, amit mondok.
-Mr. Park, kérem lefordítaná?
-Hogyne, Miss Lee azt mondta ....-feleli a srác, mire mindenkiből kitört a nevetés.
-Te érted, amit mondok?-döbbenek le és mereven a fiú hátát nézem, azonban ez megváltozik, amikor megfordul a székén, hogy közölje:
-Persze-feleli koreaiul.
Naná, hogy koreai és naná, hogy helyes. Helyesebb, mint aki az előző suliban tetszett. Sokkal.
-Úramatyám köszönöm! Végre valaki érti, amit mondok!-hirtelen olyan boldog lettem, hogy kedvem lett volna megölelni minden embert a teremben. A fiú csak mosolyog és amikor visszafordult, találkozott a tanár tekintetével, mire így szól:
-Megkönnyebbült, hogy valaki érti.
-Ó, hát ha ez így van, akkor mit szólna, ha segítene neki, hogy be tudjon ....-meg se várom, hogy a fiú gondolkodjon, egyből megszólalok.
-Ha nem jelentene túl nagy gondot, akkor megtennéd?-hangom soha nem volt ennyire kétségbeesett.
-Hát... Rendben-mondja és bólintott egyet a tanárnak.
-Köszönöm-sóhajtom fáradtan, pedig alig 2 órával korábban keltem fel.
Az óra vége egyben az is jelenti, hogy megismerkedhetek a "megmentőmmel". Ahogy kilép a terem ajtaján, rá is ugrok.
-Szia, a nevem Lee Min Rin.
-Tudom, az órán is elmondtad-emlékeztet kedvesen egy mosollyal kar öltve-Az én nevem Park Jin Young, de mindenki csak Junior-nak, vagy Jr-nek hív.
-Junior?-kérdezem értetlenül.
-Az egyik barátom adta nekem ezt a nevet, még amikor kisebb voltam, hogy könnyebben ki tudja mondani, és azóta rajtam van-vonja meg a vállát. Bólintok, bár nem igazán értem, miért volt jobb a Junior, mint a Jin Young.
-Az ebédlőben folytathatnánk a beszélgetést? Ott szoktam lenni szünetekben...
-Persze-nézek rá furcsállva. Végül is csak első óra van, ebéd még nincs, vagy itt van? Ahogy belépünk az ebédlőbe észre veszem, hogy nagyjából csak mi vagyunk ott, leszámítva még egy pár embert, aki kockul. Jr leül az egyik székre és előveszi a táskájából... a szendvicsét?
-Most enni fogsz?
-Aha. Miért kérsz te is?-nyújtja felém, mire nevetve megrázom a fejem. Jóízűen beleharap a szendvicsébe és mindenféléről kezd magyarázni. Aztán rátér egy másik témára:
-Tényleg, te most hányadikos vagy?-kérdezi érdeklődő tekintettel.
-Egy osztályba járunk...-emlékeztetem.
-Óóó, de édes vagy-törli meg a száját, mire felszalad a szemöldököm. Édes?-Attól mert, egy teremben voltunk, még nem biztos, hogy osztálytársak vagyunk. Ez az iskola rendszer teljesen más, mint Koreában volt. Itt van olyan óra, amin együtt vagy a feletted és az alattad járó diákokkal is. Ami persze nem jelenti azt, hogy a saját osztályoddal nincs órád. Érted? Én például végzős vagyok.
-Óóóó-értem meg-Így már minden világos. Én jövőre végzek.
Jr bólint és tovább eszik, miközben magyaráz. Furcsa, hogy képes egyszerre enni, beszélni és tökéletesen kinézni. Alig telik el 15 perc, már be is csengetnek, mire Jr kiveszi a kezemből az órarendet és elirányít a következő terembe.
*2 héttel később*
Alig egy hónapot töltöttünk eddig itt kint. Nem mondom, hogy megszerettem, de azt se, hogy megutáltam. Legalább itt nincs olyan hideg, mint otthon... Legalábbis még. A suliban semmi sem változott, bár az angolom határozottan javult egy picit, de még így se értenek meg. És természetesen a dolgozatok eredménye se olyan lesz, mint ahogy anyám számít rá. Amikor otthon ezért el kezd kiabálni velem, mire csak megvonom a vállam és bemegyek a szobába. Mintha nekem olyan könnyű lenne. És akkor még nem is mondok semmit, tekintve, hogy a húgom még annyira se tud angolul, mint én. Bezzeg ő nem mer elmenni, ha kiabálnak vele, egyszerűen csak lehajtja a fejét és folyamatosan bocsánatot kér. Nem akarom elhinni, hogy valaha én is ilyen voltam. Valaha... khm... 4 héttel ezelőtt. De hát Koreában ez volt a normális, viszont Amerikában az a normális, amit én csinálok. És még így is teljesítettem a kérését, hiszen azt mondta, hogy örülne, ha átvenném az amerikai életstílust és nem lógnánk ki annyira. Na persze, mert azzal, hogy a legtöbb lány mind 55 kiló fölött volt, én meg egy tízessel kevesebb vagyok náluk. A 160-at is alig érem el, miközben ők 170-180 között mozognak. És akkor a mellméretről már nem is akarok semmit se mondani.
Ez a különbség most is megütközött bennem, amikor tesire öltözünk át. A tesi tanár bejön az öltözőbe és megfújja a sípját kétszer.
-Figyelem! Ma az eső miatt, a fiúkkal fogunk tesizni-jelenti ki, majd mielőtt a lányok elkezdtek volna éljenezni, kivonult a teremből.
-Úristen, végre! Matty-t akarok látni.
-Látni is, vagy csak ...-kezét a szájához emeli és a nyitott szájánál elkezdi rángatni a kezét. Értetlenül nézek rá, mert persze, tudom, hogy ez náluk mit jelent, csak nem értem, hogy egy nálam két évvel fiatalabb lány, hogy mondhat ilyet. Hiába, Amerikában vagyunk....
Becsöngőre már a teremben állunk és pár lány kivételével, ide tartozom én, meg egy szemüveges lány, mindenki a röpiző fiúkat bámulja. Pár perc elteltével Jr jön odahozzám.
-Na mizu?-kérdezi angolul.
-Mióta beszélünk angolul?-kérdezek vissza fintorogva. Jr szája mosolyra húzódik.
-Mi volt tegnap anyáddal? Megint kiakadt?
-Persze, hogy kiakadt. Egyszerűen lehetetlen vele normálisan beszélni!
-De ő csak neked akar jót-érvel anyám mellett, ahogy mindig teszi, csakhogy ne haragudjak rá.
-Ha jót akart volna tenni, akkor nem kellett volna eljönni Koreából. Szóval nem, nekem biztos, hogy nem akar jót tenni.
Jr már éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de a tesi tanárok kiabálása meggátolták ezt.
-Na jó, mivel ebben a teremben nem lehet nagyon semmit sem csinálni, ezért ... fogunk.
-Mit mondott? Mit fogunk csinálni?-hajolok közelebb Jr-hez.
-Kidobósozni.
-Az mi?
-Dióhéjban egy labda elől kell menekülnöd...
-Ó... Akkor én inkább felülésezek-jelentem ki és már indulok is a pálya szélére, hogy ne zavarjak senkit. Azonban arra nem számítok, hogy Jr a karom után nyúl és visszahúz.
-Sajnos Min Rin, ez nem olyan dolog, amit meg lehetne vitatni velük. Ha azt mondják, hogy kidobós, akkor életre-halálra megy ez a baromság-nevet fel, nekem viszont nincs kedvem nevetni. Életre-halálra? Ez komoly? 10 perc után rájöttem, hogy ez tényleg így működik. Egy olyan világba kerültem, ahol még a lányok is agresszívak és hasonló erőbedobással dobnak, mint a fiúk. Mondjuk azért a fiúkat nem tudják felülmúlni. És hogy ez honnan tudom? Hát nem engem dobott ki Matty? Olyan erősen dob meg alhasi tájékon, hogy egy pillanatra előrehajolok, mire Jr egyből odafut hozzám.
-Jól vagy?-kérdezi aggodalmasan. Bólintok, bár nem vagyok valami fényesen. Beszívom az ajkam és kiállok azokhoz, akiket már kidobtak. Jr odamegy Matty-hez és valamit mond neki, amit nem hallok, csak annyit látok, hogy Matty feszült lesz és bólint. Aztán Jr odajön hozzám és leül a padra.
-Mit csinálsz? Téged még nem dobtak ki-mondom, mintha ő nem tudná. Megvonja a vállát és csak annyit mond:
-Nem baj, most pihenek.
Tátva marad a szám, hiszen tudom, hogy miattam állt ki és ez csak egy játék, de lehet, hogy a tanárok ki fognak akadni. Idegesen nézek a két tesi tanár felé, akik békésen beszélgetnek és szinte lehet látni körülöttük azt a sok érzelmi vibrálást, amit a szemük üzen a másiknak.
-Hjá, ők járnak?-kérdezem és egy kicsit megütöm a kezét, hogy rám figyeljen.
-Mrs Sportlady és Mr Sportman? Ja...
-Mrs Sportlady és Mr Sportman?-mondom érdekes akcentussal-Hogy jött ez a név?
-Csak úgy-vonja meg a vállát. Valaki kiabál, mire a tanárok felé kapják a fejüket.
-Új játék!-kiáltják egyszerre. Sóhajtva feltápászkodom, és Jr kezét megfogom, hogy felhúzzam a nyöszörgő fiút.
-Gyere, tök jó lesz!-mosolygok, mert igazából én se hiszem el.
És ekkor újra kezdődik a "mészárlás". Mellettem suhan el a labda, és a mögöttem lévő lányt találja el, aki idegesen trappol le a pályáról. Észreveszem Matty-t, akinek ismét egy labda van a kezében és felém céloz. Ismét... Már felkészülök, hogy ismét egy hatalmas fájdalmam lesz, erre viszont nem tudtam felkészülni. Mintha nem is gumilabdával dobott volna meg, hanem egy amerikai focilabdával, vagy egy kosárlabdával... Vagy egyszerűen csak gyomorszájba vágott volna. Jr-ből kiszakad egy kurta káromkodás és megindul Matty felé. Olyan gyorsan történik, hogy szinte nem is látom, már csak azt, hogy Matty orra vérzik és megpróbál visszaütni Jr-nek, azonban erre már nem kerül sor, mert a tesi tanárok végre észreveszik, hogy van más is rajtuk kívül és közbe lépnek. A két fiút elvezetik, valószínűleg az igazgatóhoz viszik. Én meg eközben csak döbbenten állok és azt sem tudom, hogy ilyenkor mit kéne csinálnom. Utánuk iramodom és igyekszem minél közelebb lenni az ajtóhoz, hátha valamit meghallok, de nem túl sok szűrődik át a faajtón, mégis egy szót tisztán hallok: "my girlfriend" és ez Jr hangja volt... Összezavarodottan ülök és szinte mozdulni se tudok. A barátnője? Az lennék én?
*December 21*
Utolsó nap ebben az évben és már mindenki felpörgött, hogy karácsony lesz, húzás, ami valami iszonyú hülye dolog, meg ajándékozás és ilyenek. Jr-rel azóta se beszéltem erről a barátnőzésről, egyszerűen nem akarom felhozni, hogy hallottam.
-Én Min Rin-t húztam-áll fel Matty. Ó, hát persze, hogy Matty húzott engem. Két puszit nyom az arcomra, aztán a kezembe nyomja az ajándékot. Most én jövök, odaadom az ajándékot és visszaülök a helyemre. Hál' Istennek gyorsan lemegy ez az egész ajándékozás és a tanár hazaküld minket. Jr felé fordulok.
-Nem akarsz átjönni hozzám?
-De, persze-mosolygott és átkarolva a vállamat irányít. Az úton folyamatosan beszél, ahogy mindig teszi, jól érzem vele magam, talán kezdek többet érezni iránta, hiszen folyton velem van és segít, meghallgat és ...
-Szia, Min Rin!-üdvözöl Se Hoon, akitől kaptam életem első csókját.
-Se Hoon-sshi-dadogom-Mit keresel itt?
-Gondoltam, meglátogatlak-mosolyog, mire felvontam a szemöldököm-Na jó, igazából a családom üzleti útra jött ide, és nekem is kellett jönnöm-vonja meg a vállát, mire megforgatom a szemem. Közhelyes, számító alak... Jr-re nézek, aki értetlenül néz hol rám, hol pedig Se Hoon-ra.
-Ő a volt osztálytársam-mondom, mint egy magyarázatképp. Jr bólint és ismét rá néz Se Hoon-ra.
-Szerintem egy kicsit több voltam-mosolyog.
-Szerintem nem-vonom meg a vállam és őt kikerülve tovább húzom Jr-t, aki értetlenül pislog. Amikor már kellő távolságban voltunk, megkérdezi:
-A pasid volt?
-Mi?-nevetek fel hangosan-Dehogy! Én soha nem állnék össze egy ilyen tenyérbemászó alakkal.
-Aham-bólint-Megkönnyebbültem.
-Tessék?-kérdezem visszatartott lélegzettel.
-Megkönnyebbültem-ismétli, mintha nem értettem volna, amit mond.
-De miért?
-Hát mert...-vakarja meg a tarkóját, mire kicsit felemelem a fejem, hogy bele tudjak nézni a szemébe. Nem tudta befejezni a mondatát, mert valaki hátulról meglök én meg konkrétan rá esek. Derekamat fogva tart meg, miközben észreveszem, hogy apró fehér pöttyök vannak a kabátján és a hajában. Esik a hó?
-Így talán könnyebb lesz elmondani-mondja és kicsit szorosabban fogja a derekamat-Azt hiszem, hogy kedvellek.
Most már nagy pelyhekben esik a hó és alig látok valamit a havon és Jr-n kívül.
-Azt hiszed?-kérdezem mosolyogva, bár inkább vigyorgok örömömben.
-Akkor mondjam, hogy tudom?
-Hát az egy kicsit jobban hangzik-felelem bólogatva.
-Akkor... Kedvellek.
Most olyan érzésem volt, mintha megfogták volna a szívemet és összenyomnák egy kicsit, bármennyire is tudom, hogy az nem ilyen. Még is így tudom a legjobban kifejezni azt az érzést, amikor kimondta azt a szót. Egy rövidke szó, és mégis mekkora hatása van rám...
-Én is... én is kedvellek-nyögöm ki végül, mire vigyorogva előhúz egy masnit a zsebéből.
-Szabad?-kérdezi. Azt sem tudom, mire, de bólintottam, mire a fejem tetejére rakta a piros masnit-Akkor ez esetben megajándékozom magam-mondja és lehajol, hogy megcsókoljon. És ez a csók egyáltalán nem olyan volt, mint Se Hoon-nal, lehunytam a szemem és még a számat is kinyitottam egy kicsit. Így a záporozó hóesésben megvolt életem első igazi csókja, ami a lehető legjobban sikerült. Mikor elválunk a homlokát az enyémnek nyomja és lehunyt szemmel áll továbbra is. Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor megszólalok.
-Merry Christmas!-bár az akcentusom még mindig szörnyű, édes mosolyra húzódik gyönyörű szája.
-Merry Christmas to you too!-feleli és ismét megcsókol.
 |
| Így a végére, hogy csak megmutassa, hogy mennyire szexi:3 :') |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése