Yoo Sung Oh-24k
You're seriously...?
1. rész

Matek óra volt. Igyekeztem figyelni, bár most nem kötött le a Pitagorasz tétele. Pedig amúgy jó, és szeretem. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, meg stréberes is, de én szeretem a matekot. Csakhogy most nem érdekelt az átfogó, sem a két befogó. Őszintén szólva vártam valakit. Az osztályunk rémét, aki annyira menő, hogy néha már félelmetes, ezért a legtöbb lány nem is közelíti meg. Pedig nagyon helyes, és úgy hallottam, jó a humora. De mit számít a humor, ha egyszer tartanak tőle? A legkülönösebb, hogy ő festi a haját, mindig más színű. A mostani fehér, ami (akárcsak a többi) nagyon jól áll neki. Az órámra nézve megállapítottam, hogy már legalább 20 perce itt kéne lennie, mikor kivágódott az ajtó és lazán, fejhallgatóval és zsebre dugott kézzel besétált rajta Ő. A tanár idegesen nézett rá, látszott rajta, hogy mindjárt robban. 

-Megtudhatnánk, hogy miért késett? Most mi a mentsége? 

Lehet, hogy hatásosabb lett volna, ha a fiú hallja is mit kérdeznek tőle, de a fejhallgató miatt semmit sem hallott. Ő csak menőn elsétált mellettem, egészen a hátsó padokhoz, ahol ő szokott ülni. A tanár idegesen szívta be a levegőt, majd elsétált hozzá és a padja előtt nézte a székén hátra dőlt fiút, aki már felkészült, hogy végig aludja az óra további részét. Csak azzal nem számolt, hogy a tanár most nem hagyja, sőt még rá is csapott az asztalára. 

-Yoo Sung Oh!-emelte fel a hangját, mire a fiú végre ránézett. De az a tekintet. Úristen... Olyan leereszkedően nézett a tanárra, hogy még én is elszégyelltem magam. A tanár viszont nem olyan gyáva, mint én. Ő kihúzta magát és intett Sung Oh-nak, hogy vegye le a fejhallgatóját. 

-Yoo Sung Oh, ugye tudja, hogy nagy problémák lesznek itt?-vágott bele egyből. 

-Miféle probléma?-sóhajtotta fáradtan. Daebak... Ez a fiú tényleg nem semmi. 

-A magatartása, az állandó késése, a tanárokkal szembeni tiszteletlen viselkedése és a jegyei csak a jéghegy csúcsa!

-Mit akar ezzel mondani? 

-Azt, hogy ha nem változtat, akkor komoly problémák léphetnek fel. 

-Ez úgy hangzik, mintha fenyegetés lenne... 

-Yoo Sung Oh, ez nem fenyegetés. Egyszerűen elegem van abból, hogy egy ember miatt nem tudok  haladni a többiekkel. 

-Akkor ön foglalkozzon csak a többiekkel, engem meg hagyjon aludni-vette vissza fejhallgatóját és már le is hunyta a szemét. A tanár megköszörülte meg a torkát, mire mindenki rá nézett

-Élő példáját látjuk, hogy hova vezet, ha nem tisztelettel beszélnek a tanárukkal. 

Elővette a noteszét és valamit lefirkantott, amit Sung Oh asztalára tett. Kíváncsi voltam, hogy mit írt rá, de sajnos nem láttam el odáig. Mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem, épphogy csak kinyitotta a szemét, úgy nézett rám szúrós tekintettel. Egyből visszafordultam és a füzetembe mélyedve próbáltam megnyugtatni a szívemet. Oké, lehet, hogy tetszik... 

Órák után úgy éreztem, végre szabad lehetek és elmenekülhetek Sung Oh elől, de főleg az általa okozott szívritmuszavar elől. Boldogan sétáltam az utcán tudva, hogy most egy kellemes társaságban lehetek. Bár mondjuk nem tudom, hogy mennyire számítanak társaságnak, azért jó hozzájuk beszélni. Benyitottam az üzletbe, ahol azonnal megcsapott a jól ismert illat és a csengő is azonnal édesen himbálózott jelezve, hogy jött valaki. Egy fekete fejbúb bújt elő a pult mögül, és először kíváncsian, majd egy hatalmas mosollyal fogadott a főnököm. 

-Oh, Mi Ra!

-Jó napot főnök!-hajoltam meg az alig 30 éves férfi előtt-Ma is keményen fogok dolgozni, szóval nyugodtan menjen! Vigyázni fogok mindenre!

-Köszönöm, Mi Ra-ya. Akkor rád bízok mindent-mosolygott rám és a kabátjáért nyúlt, hogy elhagyhassa a boltot. A főnököm már csak ilyen... Kissé szeleburdi, de alapvetően jó ember, mindig figyel az alkalmazottjaira... Jelenleg mondjuk csak rám kell figyelnie, de kétség kívül remekül csinálja... 

Hátra sétáltam, hogy körül nézzek. 

-Ri Jin-ah... - mondtam a kiskutyának, akit elütöttek, majd a műtét után hozzánk hozták-Enned kellene, hogy gyorsan felgyógyulj!

Kezembe vettem az alig 3 hónapos kiskutyát, és megpusziltam. Ekkor hallottam meg, hogy csilingelni kezd a csengő, ezért gyorsan kiszaladtam, hogy üdvözöljem a vevőt. 

-Jó napot... - kezdtem meghajolva, de elakadtam, mikor felnéztem és megláttam, hogy ki jött a boltba-Yoo Sung Oh-sshi... Te mit keresel itt? 

-Mintha nem tudnád-fújtatott, majd ledobta a táskáját a földre, magát pedig az egyik kanapéra-Vagy nem sikerült kilesned?-kérdezte felvont szemöldökkel. Némán álltam, és csak bámultam, mire folytatta: -A késések miatt közmunkára kényszerítenek itt. 

Még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért pont itt, eszembe jutott, hogy én is a suli által találtam erre a helyre. Csak én önkéntesként kezdtem.

-Akkor... Beszéltél már a főnökkel?-kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. A fiú olyan megvetően nézett rám, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna. 

-Még csak most jöttem-felelte fennhangon. 

-Ez esetben megadnám a telefonszámát. Hívd fel és tájékoztasd! 

-Élvezed, hogy parancsolgatsz, ugye? Mondjuk ez tőled várható volt... 

-Hogy?-kérdeztem kissé ingerülten. 

-Tudod, arra gondolok, hogy a stréberek szeretnek parancsolgatni és azt hinni, hogy a tudásukkal irányíthatnak másokat. 

Sokkolva álltam és csak bámultam rá.

-Azt ne mondd, hogy meglepett...-még mindig csak néztem őt, viszont hangot kiadni nem tudtam-Vagy igen? Tényleg nem tudod, hogy mennyire bosszantó, amit csinálsz? Vagy tudod, csak nem érdekel?-vonta fel szemöldökét. Éreztem, hogy minden mondatával egyre lejjebb süllyedek, de nem tudok mozdulni, a kezemben lévő kiskutya viszont igen. Finoman nyalogatni kezdte az államat, mire végre felébredtem és krákogtam egyet. 

-Vagy a munkával kapcsolatban beszélünk, vagy sehogy. Szóval megkérnélek, hogy az ilyen annotáció jellegű mondataidat tartsd meg magadnak. 

-Ez komoly?-kérdezte gúnyos vigyorral-Annotáció? Ezt komolyan gondoltad? 

Nem foglalkoztam vele, hanem az egyik pulton heverő cetlire lefirkantottam a főnök számát és ott hagytam, hogy visszatehessem Ri Jin-t a helyére. 

-Ri Jin-ah-suttogtam alig hallhatóan-Ő az a fiú. Egy kissé undok, nem?-kérdeztem mosolyogva.

-Hjá!-jött be Sung Oh-Mit kell itt csinálni?

-Meg kell őket etetni-dadogtam felpillantva rá.

-Király-értékelte gúnyosan, majd tekintetét a plafonra szegezte. Már épp nyitottam volna a számat, mikor Ri Jin nyafogni kezdett. Sung Oh előbb rám, aztán a kiskutyára nézett. 

-Mi baja van? 

-Talán, hogy még kölyök és nincs itt az anyja? 

-Mi történt vele? 

-Az anyáról semmit sem tudunk, őt meg elütötte egy autó-magyaráztam miközben felálltam és hátra sétáltam, ahol a kutyatápot tartottuk. Megfogtam a tíz kilós zsákot és a vállamra dobtam. A súlytól megrogytam, de inkább csak feljebb dobtam, minthogy kiráncigáljam. Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy Sung Oh kiemeli Ri Jin-t, majd magához szorítva billegni kezdett vele. Közelebb mentem, mert alig hittem a szememnek, aztán meghallottam a fiú hangját, amint búgó hangon beszél a kiskutyához. 

-Ilyen kicsi vagy, de már is ennyit szenvedtél? Nem vigyáznak rád eléggé... -simított végig a hátán, mire Ri Jin elégedetten sóhajtott fel. Nem bírtam tovább csöndben maradni, muszáj volt megszólalnom. 

-Szerintem pont, hogy vigyáznak rá elvégre túlélte a balesetet és még szerencséje volt a műtétnél is... 

-Már megint utánam szimatolsz? Néhány lány nagyon rámenős...-jegyezte meg halkabban. 

-Félreérted. Én nem kémkedem utánad. 

-Persze. Én is ezt mondanám. 

Elöntött a méreg és csak akkor jutott eszembe, hogy a zsák még mindig a vállamat nyomja, amikor dobbantani akartam a lábammal, de megbillentem és eldőltem. Hangos csattanással esett a földre a zsák, majd én arra. Sung Oh kíváncsian fordult felém és egy apró mosoly után mellém sétált, hogy leguggolhasson elém. 

-Jól vagy?-kérdezte még mindig mosolyogva. Ez a mosoly nem volt se lenéző, se gúnyos, egyszerűen csak Sung Oh-s volt. Egyedi mosolya, amitől egyszerre érzem magam boldognak és szomorúnak, most ismét. 

-I... Igen-feleltem. Sung Oh felállított és a kezembe nyomta Ri Jin-t, aztán a zsákra mutatott. 

-Hova vigyem? 

-A pulthoz-döbbentem le. Megfogta a két oldalánál és felemelte. Mondanám, hogy meglepett, milyen könnyedén emelte fel, de akkor hazudnék. Néha, amikor a lányokat hamarabb elengedik tesiről, megnézem, hogy ők mit csinálnak és bár Sung Oh nem az a fajta, aki minden tesi órára átöltözik, azért néha látom, ahogy súlyzózik és fekvőzik. Oké, lehet, hogy néha megnézem, mit csinál, de nem kémkedem utána. Az túl sok lenne még tőlem is. 

-Mi Ra!-hallottam a hangját kintről. Hatalmasat dobbant a szívem. A nevem az ő szájából valahogy ezerszer jobban tetszett, mint ha valaki más mondta volna. Dübörgő mellkassal léptem ki az előtérbe, ahol a pult előtt várakozott rám. 

-Tessék-krákogtam nehézkesen. 

-Nem tudom, hogy kell csinálni-vonta meg a vállát. 

-Oh, tényleg-jutott eszembe és vele szemben, a pult mögé álltam, hogy könnyebben tudjak neki magyarázni-Szóval... Mivel Ri Jin még kicsi, neki a junior tápból kell adni 250 grammot. A vele szemben lévő macska, Mir, már idős, szóval neki konzerves tápot kell adni. A Ri Jin mellett lévő kutyát Jin Hoo-nak hívják, ő már felnőtt, szóval neki a normál táp kell egy kanállal. A mellette lévő kutya, Mimmy, csak a nagyobb szemű tápot eszi meg, ezért neki másfél kanállal kell adni. Velük szemben egy anya cica van, akinek most különösen nagy szüksége van sok tejre és halra és mindenféle finomságra. Katty-nek nincs megadott mennyiség, annyit adsz be neki, amennyit kell, mivel terhes. Aztán ott van a teknős, Jiji, aki a gyümölcsöket szereti és a...-nem tudtam tovább mondani, mert Sung Oh közbe vágott. 

-Mi ez? Ezt az illatot itt még nem éreztem-orrával szimatolni kezdett, akár egy kutyus, majd odahajolt hozzám és elégedetten hagyta abba a szagolgatást-Ez lennél te? Nem is tudtam...-jegyezte meg majd elindult a pult mentén. A szívem egyre hevesebben dobogott, azt hittem, hogy kiszakad, és ezt csak fokozta, amikor elém ért és alig pár centire megállt tőlem. Félre billentette a fejét és úgy nézett rám. 

-Tetszik ez az illat. Megnyugtató-tette hozzá, és közelíteni kezdett. Kezét arcomra simította és államat megemelve nézett a szemembe. Köpni, nyelni nem tudtam, csak néztem azokba a mély barna szemembe, amikbe belelógott pár tincs fehér haj. Szája közelített az enyémhez, miközben az én fejemben csak a saját, benső hangomat hallottam, amint izgatottan üvöltözik, hogy most meg fog csókolni. Olyan lassan közelített, hogy azt hittem, legalább egy év telt el. Nem tudtam tovább várni. Fejemet megemelve ajkához érintettem a sajátomat, de amint összeértek Sung Oh elhúzódott. Döbbenten álltam és alig tudtam elhinni, hogy tényleg csak ennyi történt. Konkrétan csak súroltuk a másikat. Sung Oh arcán pedig a győztesek vigyora volt. 

-Ejnye Mi Ra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen adod magad. 

Arcomba szökött a vér, éreztem, hogy teljesen elpirultam. De nem zavarodottságomban, hanem mérgemben. Sung Oh vigyorogva, kezében az egyik megtöltött tállal hátra sétált, de én még mindig csak álltam. Hogy lehet egy ember ennyire szemét?