Lee Jae Hwan (Ken)-Vixx
Don't play with me!

 

-Akkor megírod helyettem?-kérdezte Jae Hwan csillogó szemekkel. Utáltam, amikor ezt csinálja. Az összes zh-ját én írtam meg. Szerintem még csak a tanára nevét se tudja...

-Hát...-hezitáltam, végül is még a sajátomra is készülnöm kell, és felkészülni egy vizsgára nem két perc.

-Kérlek-nyafogta kisfiúsan. Hatalmasat dobbant a szívem, mint mindig, mikor előadja az aegyo-t.

-Aish... Rendben-egyeztem bele, mire a fiú arcán egy széles vigyor terült el. 

-Köszi, Min Gi, te vagy a legjobb!-borzolt bele hajamba. Mindig ezt csinálja. Én pedig ilyenkor mindig elütöm a kezét, és bosszankodva kezdek fújtatni, hogy mennyire felelőtlen és gyerekes... Mint mindig, most is csak színjáték. Hiszen egy hajborzolás után mégse ugorhatok a nyakába azt kiabálva, hogy:Szeretlek Jae Hwan-ah! Főleg, hogy pont most varrt a nyakamba egy csomó melót.

-Min Gi-ya-szólított meg, mire abbahagytam a tettetett mérgelődést.

-Mi van?-kérdeztem hangomat felemelve.

-Csak az, hogy a következőre már én megyek be!-jelentette ki.

-Jae Hwan-sóhajtottam fáradtan-Tudod, hányszor mondtad már ezt?

-Igaz-nevetett fel-Akkor meghívlak ebédelni!

-A szüleid éttermébe? Ahol ingyen ehetsz?-vontam fel szemöldököm. 

-A kaja, az kaja!-emelte fel mutató ujját határozottan.

-Jól van, jól van...-hessegettem az ujját, amit egyre közelebb dugott az arcomhoz-Te menj és egyél! Én addig tanulok a te vizsgáidra is.

-Angyal vagy!-csípett bele az arcomba és már rohant is, de azért még visszakiabált-Szeretlek Shin Min Gi!

-Hjá!-kiáltottam, mert az emberek furcsán néztek rám, aztán alig halhatóan hozzátettem-Csak akkor kéne mondanod, ha komolyan is gondolod...

Fél órával később már a könyvtárban ültem és az utolsó dextro energy-met kaptam be. Csalódottan dobtam el az üres dobozt, ami eredetileg a kukában landolt volna, de félúton elvesztette az energiát (akárcsak én) és az előttem ülő fiú hátán landolt. Ő egyből kiegyenesedett és hátrafordulva kereste, akitől jöhetett a "támadás". A többiek lehajtott fejjel olvastak, míg én a szám elé rántottam kezem. Nem tudta kitalálni, hogy ki volt...  

-Ne haragudj! Nem téged akartalak megdobni! A kukába akartam dobni!-mentegetőztem.

-A kukába?-ismételte furcsán, mintha egy idiótával beszélne.

-Igen-bólintottam-Ami ott van...-kerestem szememmel, de nem találtam-Hol a kuka?

-Kuka? Itt?

-Itt kéne lennie... A múltkor még itt volt-dadogtam.

-Itt soha nem volt kuka...

-Nem?-kérdeztem döbbenten-De hát én ideszoktam kidobni...-motyogtam, és akkor láttam meg a pad sorszámát, ami nem az enyém volt. Fejemet forgatva kerestem a hozzám tartozó padsort, ami a terem másik végében volt.

-Ááá...-álltam fel cuccaimat is felnyalábolva-Rossz pad-mosolyogtam a még mindig engem bámuló fiúra, hátha veszi a lapot, hogy most már tovább léphetne, és tanulhatna újra. Amilyen gyorsan csak lehetett átszambáztam a saját padomhoz és lerogytam a székre. Arcomat tenyerembe temetve próbáltam összpontosítani és átállítani magam a tanulásra.

Nem tudom, mennyi ideig voltam ott, csak azt vettem észre, hogy már a legtöbb ember elhagyta a könyvtárat és valószínűleg, haza felé tartanak... Bepakoltam a táskámba, majd lekapcsoltam a kis asztali villanyt és elindultam én is. Alig pár lépést tettem meg, mikor valaki elém lépett. Mikor felnéztem, azt a fiút láttam meg, akit háton dobtam.

-Lee Hong Bin-mutatkozott be. Csak pislogni tudtam rá-És te?

-Min Gi-bólintottam és megpróbáltam kikerülni, de mellém lépett és úgy követett.

-Mindig idejársz tanulni? Csak mert most láttalak először...

-Mert most először ültem rossz helyre-dörmögtem, miközben a kabátomba bújtam bele.

-Máskor is fogsz?

-Te mazochista vagy, vagy mi?-kérdeztem megrökönyödve. Hong Bin hangosan felnevetett, ezért én szem forgatva léptem ki a könyvtár ajtaján, ahol Jae Hwan állt. Csodálkozva néztem rá.

-Te hogy kerülsz ide?

-Idevarázsoltak-kacsintott rám.

-Gondoltam, hogy magadtól nem tudod, hol a könyvtár-vágtam vissza és viszonoztam kacsintását.

-Mindenkivel ilyen vagy?-kérdezte mosolyogva Hong Bin.

-Még szép-válaszolt helyettem Jae Hwan-Gengszter élet....-vigyorgott, majd kezet fogott Hong Bin-nel. Felvont szemöldökkel néztem végig, ahogyan ezek ketten szívélyes beszélgetésbe kezdenek.

-Tudod mondtam, hogy lehet, a csoportunkból az egyik srác bulit szervez-kezdte Hong Bin.

-Ja-bólintott Jae Hwan.

-Na, ma mondta, hogy lesz buli, szóval mindenképpen el kell jönnöd, Ken.

-Ken?-szóltam közbe értetlenül. Jae Hwan épphogy csak rám nézett, bólintott, aztán újra csak Hong Bin-re figyelt. Nem mellesleg én jól elvoltam előkotortam a fülhallgatómat és elindítottam az egyik kedvenc számom. Észre se vettem, hogy egy idő után már csak egy fiú állt előttem. 

-Hjá! Hova szaladsz?-állított meg karomat megfogva. 

-Először is, ez már zaklatásnak minősül-mutattam kezére, ami szorosan fogott engem-Másodszor meg nyilván haza. Nem mindenkinek megy olyan könnyen az élet, hogy másokra bízhatja a vizsgáit...

-Aigoo! De hát pont ezért hívtalak el kajálni... Hogy segítsek...-sóhajtott. 

-Te azzal tudnál a legtöbbet segíteni, ha békén hagynál-sóhajtottam fáradtan. 

-Ejj... Tudom, hogy nem gondoltad komolyan-nézett rám azokkal a hatalmas, csillogó szemeivel. Mosolyogva karoltam a fiúba, aki nevetve irányított a szülei étterméhez, ami csak pár utcára volt.

-Árulj el nekem valamit-kezdtem, mikor már megkaptuk az ételt és éppen egy adag húst tömtem a számba.

-Micsodát?-kérdezte két szürcsölés között.

-Mi volt ez a Ken?-kérdeztem értetlenül. A fiú először nem akart válaszolni (legalábbis úgy tűnt, vagy ennyire szeret enni?), de utána szólásra nyitotta telt ajkait.

-Azt meg akarod enni?-mutatott a tányéromra, miközben teli szájjal csámcsogott.

-Mi volt ez a Ken?-kérdeztem lesütött szemekkel, kérdését figyelmen kívül hagyva.

-Akkor megehetem?-nyúlt tányéromért.

-Ejj... Akár egy éhező...-dörmögtem, majd Jae Hwan anyukájához fordultam, aki a pult mögött állt-Anyuka, kaphatnék még egy tányérral? A fia eleszi előlem az ételt.

-Hjá! Neked semmi se szent? Még anyukám előtt is csesztetni kell?

-Azt mondtad, hjá?!-kérdeztem összeszűkített szemekkel-Így kell beszélni egy vendéggel, aki helyetted vizsgázik?

-Hol van itt vendég? Huh? Hol?

-Jae Hwan-ah. Figyelmeztetlek...-mutattam rá, miközben Jae Hwan anyukája elém tette az ételt.

-Fiam! Szépen kell bánni a lányokkal, ugye tudod?-csóválta a fejét anyuka. A fiú csámcsogva nézett anyjára.

-Én szépen bánok vele...

-Aigoo. Nézzék ezt a fiút-dünnyögta a fiára nézve, majd hirtelen rámnézett-Min Gi-ya nyugodtan fegyelmezd Jae Hwan-aht.

-Anya!-nyafogta a fiú-Miért csinálod ezt? Nem szeretsz?-ajkai lefelé görbültek, kezeit szemeihez emelte, minta a könnyeit törölné le ökölbe szorított kézzel. Meg kell hagyni, hihetetlenül aranyos volt.

-Ejj...-legyintette meg a tarkóját-Hogy kérdezhetsz ilyet? A fiamat szeretem a legjobban!-csípett Jae Hwan arcába, akinek egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Anyuka épphogy csak elment, mikor a győztesek fejével fordult felém.

-Látod? Hiába mesterkedsz, a nők imádnak...

-Aigoo... Inkább csak az anyukád imád-fintorogtam rá.

-Miért te talán nem vagy nő?-vonta fel szemöldökét, miközben egy kicsit közelebb hajolt.

-Miért én talán imádlak?-viszonoztam közeledését, majd kacsintottam egyet és visszadőltem a székemre.

-Ez most fájt Min Gi-ya...

-Ez van-vontam vállat. A megismerkedésünk első pár hetében még kellemetlenül feszengtünk a másik jelenlétében. Én persze görcsösen próbáltam leplezni, hogy oda vagyok a fiúért, de ez egy idő után eltűnt. Nem idegeskedtem, nem voltam feszült. Feloldódtam és ha előkerült egy hasonló téma, nyugodtan tudtam kezelni. 

Jae Hwan-nal mindig jó enni, és nem csak azért, mert ingyen kaját kapunk, hanem mert a legfinomabb kaját és innivalót kapjuk. Jae Hwan családja nem csak az étterem miatt él luxusban, hanem mert a környék legfinomabb sörét csinálják. Nem is csoda, hogy alig fél órával később jócskán becsiccsentettünk. Jae Hwan anyukája ilyenkor mindig mosolyog, de van a tekintetében egy kis rosszallás, hogy a fia már megint leitatott egy lányt, ezért szokta felajánlani, hogy aludjak ott náluk, hiába mondom, hogy haza tudok menni.

-Nem, nem... Egy fiatal nő nem mászkálhat az utcákon részegen, ráadásul ilyen későn.

-De anya-mondta artikulátlanul, lehunyt szemekkel Jae Hwan-Haza kísérem.

-Ilyen állapotban?-húzta száját anyuka-A végén még ő vigyázna rád...

-Akkor miért nem kíséred el te, anya?

-Hjá-emelte meg a hangját egy kicsit, mire Jae Hwan grimaszolva kapta kezeit füleihez jelezve, hogy ez hangos volt. Istenem... Mint egy óvodás-Anyád is nő, és mivel nincs itt az apád, nem tudja ő hazakísérni. Szóval ma itt alszol-jelentette ki határozottan.

-De Anyuka-próbálkoztam-Otthon várnak.

-Akkor felhívod őket és megmondod nekik, hogy figyelmetlenül ittál és részeg lettél, ezért nem tudsz ma hazamenni-okított ki. Anyuka mindig ezt csinálja, szinte félelmetes, mennyire hasonlít az én anyukámra. Kedves és a legjobbakat akarja nekünk, de ugyanakkor, ha valakinek szüksége van egy kis anyai dorgálásra, önként jelentkezik. Ezért mentem a már ismert vendég szobába a fiú mögött.

-Takaró a szekrényben van-mutatott oda, de alig láttam valamit a sötétség miatt. 

-Oké, kösz-motyogtam és elbotorkáltam az ágyhoz, hogy ledőlhessek rá. Meglepetésként ért, hogy Jae Hwan is követi a példámat és mellettem csapódik be az ágyba.

-Hjá-böködöm hanyatt fekve, lehunyt szemekkel-Menj ki az ágyamból.

-Ez nem is a te ágyad!-vágott vissza fél álomban.

-Akkor menjek a te ágyadba aludni?

-Ott nem aludnál...-hallottam hangján, hogy mosolyog.

-Hjá. Ez most egy perverz utalás volt?-kérdeztem egyhangúan. Bizony, a barátságunk azon a szinten van, ahol már ez sem ejt zavarba. Vagy csak a pia hatása miatt volt? Mert a következő pillanatban, amikor éreztem, hogy mellettem mozgolódás történt és arra fordítottam a fejem, a szívem hevesen kezdett verni. Jae Hwan olyan közel volt, hogy szinte azt a levegőt lélegeztük be, amit a másik kifújt. Telt ajkai csábítóan szétnyíltak.

-Találd ki-suttogta és ajkait az enyémekre helyezte. Finom volt és kevés. Alig fél percig tartott, amikor visszafeküdt mellém és átkarolva közelebb húzott magához-Leszel a kispárnám?-dörmögte fülembe, de annyira sokkolt voltam, hogy nem tudtam megszólalni. Semmit se tudtam mondani, még egy kis hangocska se hagyta el a számat. Később se lett volna rá lehetőségem, mert mire végre összeszedtem magam, ő már elaludt. Lehunytam a szemem és igyekeztem nem ügyelni a hevesen verő szívemre, ami kiakart szabadulni a helyéről...

Kellemes napsütésre, finom kávéillatra és egy kézre ébredtem, ami simogatott. Lassan nyitottam ki a szemem, ami miatt egy ideig még homályosan láttam. Ahogy kitisztult a látásom, elém tárult a lehető legszebb látvány. Jae Hwan... kezében lévő kávé. Na jó, azért a fiú se volt rossz az összekócolt hajával, és a szexi mosolyával. Határozottan versenyezhetne a kávéval...

-Jó reggelt-döntötte oldalra fejét. 

-Neked is-vettem el tőle a bögrét. Tekintetem ajkára tévedt és eszembe jutott, hogy én találkoztam azzal a szájjal tegnap este... De vajon erre ő is emlékszik? Nekem is csak halvány foltok maradtak meg a beszélgetésből, szinte az se biztos, hogy megtörtént... Mohón kezdtem inni a kávét és elhatároztam, hogy míg ki nem iszom, addig csak a bögrét nézem.

-Jól aludtál?-kérdezte lágyan. Feléledt bennem a remény, hogy talán mégis emlékszik, ezért gyorsan válaszoltam.

-Igen!

-Ezek szerint kényelmes az ágy...-jegyezte meg-Úgy berúgtam tegnap-mosolyog rám várakozóan.

-Igen, én is. Anyukád söre a legjobb-viszonoztam mosolyát. Kínos csend telepedett közénk, amit végül ő tört meg.

-Emlékszel valamire a tegnap estéből?

-Hát..-hezitáltam-Csak foltok maradtak meg-mondtam az igazat, elvégre tényleg nem emlékszem túl sokra... Khm...-Na és te?-kérdeztem vissza.

-Nem. Semmire. Teljesen kiütöttem magam-mosolya még mindig jelen volt, ahogyan az enyém is, de már más volt. Fájt, hogy nem emlékszik mit csinált, hogy mi történt...

-Nekem mennem kell. Különben sem emlékszem, hogy mondtam e anyámnak, hogy nem alszom otthon. Biztos, aggódik már értem-másztam ki az ágyból és a bögrét a földre raktam.

-Várj egy kicsit...-állított meg hangja. Azt hittem, hogy azt fogja mondani, "mindenre emlékszem, kérlek ne menj el!", de rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság:

-A vizsgám két hét múlva lesz...

Megállt bennem az ütő. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képes volt ezt mondani nekem. Nem hittem volna, hogy ilyen kegyetlen, de ezek szerint mégis. Szorosan lehunytam a szemem és igyekeztem összpontosítani, hogy ne ordibáljak.

-Sajnálom Jae Hwan-ah, de ezt most egyedül kell megírnod-pásztáztam a földet, mert nem tudtam szemébe nézni. Félő volt, hogyha mégis ránézek, azonnal megtörök, ezért inkább leszaladtam a lépcsőn, felvettem a cipőmet és szó szerint kirobbantam a házból. Hazafele menet még gyorsabb tempóra kapcsoltam, amikor eszembe jutott, hogy nem fésülködtem, és valószínűleg szörnyen nézek ki...

*2 héttel később*

A részeges incidens után nem láttam Jae Hwan-t, pedig szerettem volna. Hiányzott, nagyon hiányzott, ugyanakkor nem akartam, hogy kellemetlenül érezzük magunkat egymás társaságában, pedig biztos, hogy így lenne... Valahogy el kellett volna intéznem, hogy találkozzunk, de ilyenkor mindig jött az "ő a pasi, kezdeményezzen ő" duma, szóval esélytelen ez az egész. De abban a pillanatban, ahogy ezt gondoltam, neki mentem valakinek. Valakinek, akinek olyan illata volt, mint Jae Hwan-nak.

-Hát te?-kérdezte mosolyogva.

-Jae Hwan-ah!-motyogtam döbbenten.

-Nagyon elbújtál!-jegyezte meg és magához húzott, hogy megölelhessen. A szívem hirtelen erősebben kezdett dobogni, amit ő is megérzett, mert a következő pillanatban kicsit eltolt magától.

-Min Gi-ya, a szíved....

-Futottam-vágtam közbe és a hatás kedvéért megvontam a vállamat.

-Értem... Hol jártál, hogy nem találtalak?

-Kerestél?-vontam fel a szemöldökömet-Jae Hwan-ah, tudom, hogy nem szoktál a könyvtárba járni, de azt tudod, hogy hol lakom...

-És?-kérdezte és ő is felvonta szemöldökét.

-Ha nagyon akartál volna, akkor megtalálhattál volna.

-És mi van veled? Nem emlékszem, hogy az elmúlt két hétben egyszer is eljöttél volna hozzánk. Anyukám azóta is azt hiszi, hogy megbántottalak.

-És ha tényleg azt tetted?-kérdeztem kihívóan.

-Miért? Mit csináltam?-emelte feljebb hangját. Pár másodpercig még farkasszemet néztünk, aztán kitört belőlünk a nevetés. Nem szoktunk mi veszekedni, és olyan abszurd volt ez, hogy egyszerűen nevetnünk kellett ettől.

-Mikor lesz a vizsgád?-kérdeztem még mindig nevetve.

-Ma-felelte ő a könnyeit törölgetve.

-Hogy mi?!-döbbentem le-Jae Hwan-ah... Én..

-Nem kell mondanod semmit-tette fel a kezét-Megírom én.

-Te?-döbbentem le-De hát hogy?

-Nem csak te tudsz tanulni-húzta száját fanyarú mosolyra.

-Az oké, és tudom, hogy nem vagy idióta, de az eddigi összes vizsgádat én írtam meg...

-Mit akarsz ezzel mondani?

-Csak azt, hogy valószínűleg egy diák, aki nem hülye, azért íratja meg mással a vizsgáit mert jó jegyet akar.

-És szerinted én nem tudok jó jegyet kapni? Az Isten szerelmére! Ez nem az általános Min Gi!

-Én nem ezt mondtam-sziszegtem ingerülten-Csak arra céloztam, hogy lusta vagy.

-Ó. Szóval nem csak hülye és nyomorék vagyok ahhoz, hogy jó jegyet szerezzek, de lusta is. Kösz Min Gi, a baráti lelkesítés mindig jól jön a vizsga előtt.

-Mindjárt megsajnállak! Az nem számít, amikor te azt mondod nekem a vizsgák előtt, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból! És ez ugye a te javadat szolgálja!

-Azt csak poénból mondtam!

-Nekem nem volt vicces!-akadtam ki teljesen.

-Hiszen nevettél!-emelte fel hangját ismét. Szólásra nyitottam a számat, hogy ráordítsam:"persze, hogy nevettem, mert szeretlek, te húgyagyú!", de végül nem tettem. Csak megráztam a fejem. Jae Hwan ijesztő tekintettel lépett közelebb, amitől automatikusan összébb húztam magam.

-Nincs szükségem rád, Shin Min Gi!-sziszegte, akár egy kígyó. Nekem meg ezzel berúgta a végső gólt, csak álltam ott könnyező szemekkel és vártam, hogy erre járjon valami szörnyeteg, ami élve felfal. Kicsordult egy könnycseppem, de mielőtt végigszáguldhatott volna arcomon, a fiú elfordult és elindult a terméhez. Szóval annyira undorodik tőlem, hogy még azt sem várja meg, amíg a sminkem levándorol a szemem alá.... Jó tudni.

*1 héttel később* 

-Hallottad?-csapódott mellém az egyik csoporttársam, aki híres arról, hogy csak olyankor beszél, ha buliról van szó.

-Micsodát?-kérdeztem vissza erőtlenül.

-Ken és Ravi bulit szervez.

-Ken és Ravi?-ejtem ki nevüket, de olyan ismeretlennek tűnnek... Legalábbis az egyik. Eszembe jut a 3 héttel ezelőtti beszélgetés Hong Bin-nel-Jae Hwan bulit rendez? 

-Ühüm-bólintott a lány.

-És ki az a Ravi?

-Kim Won Shik.

-És Jae Hwan, Won Shik és Hong Bin csoporttársak?

-Ühüm-bólintott ismét-Jössz?

-A bulira?

-Nem. A nagymamám esküvőjére-válaszolta kissé ingerülten-Persze, hogy a bulira.

-És szerinted rendben van, ha te hívsz meg a buliba?

-Ühüm-vágta rá.

-Nem hiszem, hogy ez így jó lenne.

-Ó, kit izgat. Egyel több, vagy kevesebb ember nem számít...

Ebben van valami. Csakhogy én nem akarok az "egyel több, vagy kevesebb ember nem számít" kategóriába tartozni. Főleg nem Jae Hwan-nál. Lehetséges, hogy tényleg mindent elcsesztem? Időm sem volt átgondolni, hogy megyek e, vagy sem, mert a csivitelő lány belém karolt és egészen lakásukig vonszolt. Ott hagyta, hogy felpróbáljam pár ruháját, sőt még ki is festett.

-Na jó. Áruld el!-kezdtem, mire rám nézett-Miért vagy velem ilyen kedves?

-Ugyan Min Gi-legyintett, de nem hagytam.

-Normál esetben nemhogy nem adod kölcsön a ruháid, de még csak el se hívsz... Szóval?

-Jól van, jól van. Az igazság az, hogy nincs, aki elkísérje Dae Hee-t.

-Te most harmadik személyben beszélsz magadról?-kérdeztem ijedten-Skizofrén vagy?

-Bolond-dobott felém egy szájfényt-Inkább vedd fel ezeket a ruhákat és utána gyere ide. Megcsinálom a hajadat.

Ahogy így kiosztott, mutatta az utat a fürdőszobához, hogy átöltözzek abba a ruhába, amit a kezembe nyomott. Beleszólásom se volt, hogy mit vegyek fel, bár ahogy megláttam magamon a combközépig érő, feszes, pánt nélküli, királykék ruhát, egyből beleszerettem. És hozzá az a bámulatos fekete csipkés magassarkú. Nagyon jó volt. Óvatosan visszatipegtem Dae Hee szobájába, aki feltartott hüvelykujjal fejezte ki tetszését. Gyorsan intett a maga előtt álló székre, hogy üljek le. A végeredmény nagyon tetszett. Nagyobb loknik a hajam aljánál és egy tincset még fel is tűzött, ahova egy apró virágos hajtűt rakott.

-Wow. Nagyon jól nézel ki! Micsoda csodákra vagyok képes!

-Köszönöm, hogy segítettél-mondtam hálásan.

-Ugyan, inkább menjünk!-legyintett és belém karolt. Így mentünk el egészen Ravi házáig... Hát nem mondom, tud élni ez az ember. Hatalmas ház, kőfal kerítés, medence és jakuzzi... Egyszóval fényűzés a felsőfokon. Lemertem volna fogadni, hogy legalább három, szuper márkás kocsi állt a garázsba, csak arra várva, hogy a gazdájuk kiválassza őt az aznapi útra. Már a kapuban lehetett hallani, hogy szól a zene, de beljebb érve, ahol szinte vágni lehetett volna a levegőt, sokkal durvább volt. Rengetegen voltak,. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy amikor Dae Hee azt mondta, nem számít, hogy jövök e vagy sem, azt nem gonoszságnak szánta, hanem tényleg komolyan gondolta. -Hjá, Dae Hee-üvöltöttem neki, hogy meghallja-Hol van a mosdó?

-Az emeleten, jobbra!-mutogatott. Elindultam felfelé a lépcsőn, majd jobbra fordultam. 

Ebben a házban, ennyi ember között szinte lehetetlen, hogy vele is összefussak-gondoltam magamban és benyitottam a fürdőbe, ahol egy férfi állt, keze valahol az övtájékán volt. Amilyen gyorsan csak lehetett, lehunytam a szemem és hátraarcot vágtam.

-Sajnálom, nem tudtam, hogy itt van.

-Min Gi?-kérdezte a férfi, mire kinyitottam a szemem. Szinte lehetetlen...

-Jae Hwan-ah, ne haragudj. Nem tudtam, hogy itt vagy-épp ki akartam futni, mikor hangja megállított.

-Semmi baj Min Gi. Pont végeztem. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, majd elzárja. Tudtam, hogy felém közeledett, halottam a lépései hangjából, hogy egyre közeledik, majd megáll.

-Most már megfordulhatnál-jegyzi meg, mire azonnal megpördülök a tengelyem körül, hogy láthassam, de hirtelen annyira közelinek érzem, hogy megtántorodok és majdnem elcsúsztam a gyönyörű, de járásra képtelen cipőben, csakhogy Jae Hwan elkapta a derekamat és megtartott.

-Jól nézel ki-állapítja meg miközben még mindig szorosan ölel magához.

-Te is-motyogom zavartan. Szexin belőtt haj, kékes-lilás ing, sötét farmer... Minden lány álma. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam a kezében, ezért mellkasára tettem a kezem és kicsit eltoltam magamtól, hogy normálisan tudjak állni. Hihetetlen, de még ebben a több, mint 10 centis magassarkúban is csak az álláig érek. Hiába, nem versenyezhetek a 181 centijével, mikor én csak 155 vagyok.

-Beszélnünk kéne-döntötte oldalra fejét. 

-Szerintem is-bólintottam, ezért megfogta a csuklómat és kivonszolt a fürdőszobából. Mert természetesen arra nem gondolt, hogy én nem tudok gyorsan menni... Bementünk egy szobába, ahol egy hatalmas szekrény és egy ágy állt. 

-Ez meg...?-mutattam az ágyra.

-A vendégszoba-felelte. Hmmm Jae Hwan-ék vendégszobájában történt dolgok megrohamoztak és nem hagyták nyugton a gondolataimat sem. 

-Lehet, hogy könnyebb lenne beszélnünk, ha részegek lennénk...-jegyeztem meg némi hallgatás után.

-Mint múltkor?-kérdezett szemében fájdalommal.

-Igen. Mint múltkor....-éreztem, hogy mindjárt kibukik az egyik könnycseppem, és jól is éreztem, ugyanis a következő pillanatban megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim. Jae Hwan elém lépett és egyik kezével tartotta az arcomat, másikkal törölgetett.

-Mi történt velünk?-bukott ki belőlem.

-Nem tudom-sóhajtotta és magához húzott, hogy megölelhessen. Arcomat mellkasába fúrtam és igyekeztem nem úgy sírni, hogy lemosódjon a sminkem...

-Ki akarod próbálni az ágyat?-kérdezte és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Hjá. Ez most egy perverz utalás volt?-suttogtam alig hallhatóan. De ő hallotta, mert a következő pillanatban eltolt magától egy kicsit és elvigyorodott.

-Találd ki-suttogta ő is és ajkai ismét találkoztak az enyémekkel. Most is finom volt, de most valami más volt. Annyira hiányzott nekem, hogy kezemet nyakához vezettem, hogy közelebb legyek hozzá, és ő is erősen ölelte a teljes hátamat. Pár perc múlva szétváltunk, de még mindig szorosan bújtunk egymáshoz.

-Emlékeztél-suttogtam.

-De te is-mosolygott kisfiúsan-Pedig ha jól emlékszem, te azt mondtad, hogy nem emlékszel...

-Te is azt mondtad!-védekeztem mosolyogva.

-De csak mert te azt mondtad.. Most komolyan. Ha te nem hazudtál volna, megspóroltál volna három hetet. Tudod miket csináltam volna veled három hét alatt?-kérdezte fájdalmas arcot vágva-Nem is tudom, hogy fogjuk bepótolni... Várjunk csak-engedett el, én pedig várakozóan néztem rá. Azt hittem, hogy mondani fog valamit, de ehelyett csak ölébe kapott és az ágyhoz vitt. Óvatosan letett rá és befeküdt mellém. Én mindeközben csak nevetni tudtam. Kicsit oldalra fordult, majd magunkra húzott egy takarót. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy ott van egy takaró, de tudta. És ami ennél is fontosabb a takaró alatt megkereste a derekamat és magához húzott. Én oldalamra fordultam, így egy csodálatos nagy kifli-kis kifli pózt mutattunk be. Hatalmasat sóhajtott, majd megpuszilta a nyakamat.

-Tudod, hogy érzem most magam?-kérdezte, amitől a kifújt levegője csiklandozta a nyakamat.

-Hogy?-kérdeztem vissza nevetve.

-Mint egy kisfiú, aki megkapta a legmenőbb játékautót...-suttogta, majd nyomott még egy puszit a nyakamra. Hiába hazudunk a másiknak, hiába kerüljük egymást és hiába veszekszünk a semmiségeken is, egy biztos: Szeretem ezt a húgyagyút, és a jelek szerint ő is engem...