Ok Taec Yeon-2PM
Why is this good for you?
3.rész

Lehet, hogy meghaltam.

Igen, valóban ez a legeslegelső gondolatom. Tompán érzékelem, hogy körülöttem mozgolódás van, ahogy azt is, hogy valami nagyon fényes van előttem. Talán tényleg meghaltam és most a Mennyország kapujában állok, azért van ilyen erős fény. De ha tényleg a Mennyországban lennék, akkor nem fájna ennyire a fejem, és nem zavarna a fény. Szóval nem haltam meg. Viszont ha a fény nem a Mennyország miatt van, akkor vagy egy út mellett fekszem és a Nap bántja a szemem, vagy valami érzéketlen ember felkapcsolta a villanyt a szobámban. Ekkor jut eszembe, hogy körül kéne nézni, mert ha mégis a Mennyországban vagyok, akkor mégis meghaltam. Próbálom kinyitni a szemem, de mintha egy mázsa tartaná vissza. Egy pillanatra abbahagyom az erőlködést, hogy össze tudjam gyűjteni az energiámat, hogy egy hirtelen mozdulattal kicselezzem a manót, aki a mázsás súlyt tartja. A csel beválik, de szinte abban a pillanatban ahogy kinyitom a szemem, meg is bánom, és inkább morcosan összeráncolom a szemöldökömet. Oké, nem a Mennyországban vagyok, nem haltam meg. Oké, nem egy út mellett fekszem, nem a Nap süt ilyen erősen. És oké, nem a szobámban kapcsolta fel valaki érzéketlenül a lámpát. Nem bizony... A tegnapi kis iszogatós, bulizós estém annyira jól sikerült, hogy kórházba jutottam, minden bizonnyal alkohol mérgezés miatt. Alkohol mérgezés... De hát nem is ittam annyit. Egy pohárral, vagyis csak egy féllel. Valaki meglökött és magamra öntöttem az alkoholt. Ok Taec Yeon. Beugrott minden egészen addig, hogy egy másik bárban kaptam valakitől egy ajándék piát. Utána felkért táncolni az ajándékozó. De ennyire emlékszem, amikor megpróbálom erőltetni a gondolkodást, éles fájdalom hasít a fejembe, mire felsziszegek és a fejemhez kapok. Ettől mintha megmozdulna a környezet, valaki mintha kiszaladna a szobából, páran pedig fölém hajolnak és izgatottan sutyorognak.

- Vajon most is hányni fog?

- Jobban van?
- Ugye nem fog megint visszaaludni?
- Ha ilyen sok kérdést tesztek föl, lehet hogy eljátsszom a halálomat is - motyogom válaszul, mire mindenkiből egy emberként tör elő a sóhaj. Pontosan tudom, kik vannak itt. Ki se kell nyitnom a szememet. A drága édesanyám, édesapám valamint két fivérem látogatnak meg az én kis személyes szégyen-körömön, ahol láthatnak teljes pompámban... Másnaposan. Nyilvánvalóan apám mérhetetlenül büszke lesz egyszem pici lányára, amiért ilyen ügyesen itta le magát a detoxig. Már éppen nyitnám a számat, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom és mennyire szégyellem magam, amikor a még ki se mondott szavakba közbevág egy hang.
- Elég volt ennyi izgalom, Hercegnő!
A szemem olyan hirtelen pattan fel, mint amilyen gyorsan felülök az ágyban, amihez természetesen egy jó adag fejfájás társul és egy kis szédülés... És egy kis kavargó gyomor. Vagy nem is olyan kicsi, érzem hogy hánynom kell. Nagy meglepetésemre, egy tál jelenik meg előttem, amit szinte azonnal igénybe is veszek.
- Hogy hogy még mindig van mit kihánynia? - hallom Song Do, a fiatalabb öcsém hangját, majd egy csattanást, ami leginkább az anyukám-féle pofon hangjára hasonlít. Gyanúm beigazolódik, amikor Dong Min idegesen felkiált.
- Anya! - kezdi el a szokásos nyafogását, de pár pillanattal később már megint csak a fájdalmas kiáltásai hallatszódnak. Valószínűleg most a fülénél fogva rángatják ki.
Én pedig mint aki csak erre várt, zavartalanul folytattam a hányást. Mintha csak azt gondoltam volna "Hm, oké. A pletykának vége, most már folytathatom". És folytattam is. Nem tudom, mikor hagytam abba, de a végére már teljes testemmel remegtem, és a gyomrom is fájdalmasan húzódott össze, mint aki engem hibáztat a sok hányás miatt. Még a gyomrom is áruló, tudja hogy kell büntetni a sok alkohol miatt.
A remegésem annyira erős, hogy félő, magamra, vagy ami rosszabb, másokra is ráöntöm a hányásomat, de odaadni se akarom az ápolónőnek, mert túlságosan szégyellem magam. Ezért csak ülök fölötte, és gondolkozom a megoldáson, amikor valaki elengedi az addig összefogott hajamat és finoman elveszi a kezemből az edényt. Feléfordulok, hogy megköszönjem a segítséget, és a figyelmességet, hogy még a hajamat is összefogta, amikor meglátom, hogy ki az. Ekkor újra felkavarodik a gyomrom, azonban már a hasam is tiltakozóan húzódik össze. Nyilván már neki is elege van.
- Jól vagy, Hercegnő? - kérdezi a szemében tele kedvességgel és aggódással. Nem tehetek róla, könnybe lábad a szemem a megalázottságtól.
- Már hogy lennék jól, amikor pont az előbb hánytam előtted? - hisztizek és megpróbálom elkerülni a tekintetét. Ekkor azonban Song Bin, idősebbik fivérem is hallattja a hangját, a világ legjóízűbb nevetését produkálva.
- Szerintem ne emiatt az egy alkalom miatt aggódj! - nevet tovább, mire most az apukám-féle pofon hangját lehet hallani és ugyanazt a fájdalmas siránkozást, amikor őt is kirángatják a fülénél fogva.
Érzem, hogy az egész arcom lángol a szégyentől, és nem tudom eldönteni, hogy melyik táplálja jobban. A családom viselkedése, vagy hogy most hánytam szét magam a leghelyesebb férfi előtt, akit valaha láttam... Ja, de tudom.
- Istenem - sóhajtok fel, és a tenyerembe temetem az arcomat - Annyira sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. Tudod ez mind azért van, mert nem szoktam inni, de tegnap úgy döntöttem, hogy egy picit elmegyek bulizni, nem terveztem, hogy kiütöm magam, azt meg főleg nem, hogy a családom és te is élő közvetítésben szenvedjétek el ezt az egészet.
Várok pár pillanatot, hátha el szeretné mondani, hogy mennyire gusztustalan embernek tart, ám amikor nem érkezik semmi válasz, kipillantok a kezeim között és ránézek az arcára. Az arcára, amin nincs se undor, se ítélkezés. Inkább csak boldogság, türelem és aggodalom. Nem értem, miért ezeket az érzelmeket látom. Boldog, hogy nem hányok többet? Türelmes, mert várja, mikor kezdek neki újból? És aggódik, hogy tényleg újra kezdem?
- Mi az utolsó emléked? - kérdezi, miközben lazán felül az ágyamra - Ha az meglesz, segítek felépíteni a kártyavárat.
- Az utolsó emlékem az, hogy kiment a bokám, te átvittél egy másik szórakozóhelyre a ... - itt ismét elpirultam, ahogy eszembejutott, hogyan ért egymáshoz a testünk, miközben a karjaiban cipelt, és hogy mennyire nagyon élveztem. Látom az arcán, hogy pontosan tudja, mire gondolok. És vagy az emléktől, vagy a szerencsétlenkedésemen elkezd mosolyogni. Viszont mielőtt megszólalhatna, gyorsan folytatom - Utána leültem a pulthoz és rendeltem egy koktélt. Esküszöm csak egy koktél volt, valami olyan, ami tele van cukorral meg gyümölcslével. Nem szoktam keményen italozni - teszem hozzá, tenyeremet felé mutatva, a tipikus "nem én voltam" testbeszéddel - Kaptam egy ajándék piát, valami férfitól, aki utána felkért táncolni. És itt vége. Képszakadás - teszem hozzá a biztonság kedvéért. Bár úgy tűnik, ő pontosan értette elsőre is. Legalábbis a bólogatásából erre következtettem.
- Oké, kezdjük azzal, hogy irtózatosan felelőtlen vagy. És nem, itt most nem arra gondolok, hogy feldagadt bokával mentél tovább bulizni, bár arról is tudnék mesélni - kezdi és most egészen úgy tűnik, mintha mérges lenne. Nem, nem csak annak tűnik. Az is. Rettentően mérges - Itt most arról beszélek, hogy idegenektől fogadsz el "ajándékokat"  - mondja olyan undorral, hogy szinte már facsarni lehet ebből az egy kis szóból a gyűlöletet - Képzeld, a szülők nem hiába mondják, hogy ne fogadj el semmit idegenektől! Az a mocskos féreg... - folytatja elég hangosan, ám hirtelen el is hallgat, és lehunyt szemmel mély levegőt vesz. Már azt hiszem, hogy most gyűjti össze a létező összes haragját, hogy egyesítse egy hatalmas energia kitörésbe, ezért már előre behúzott nyakkal várom a legrosszabbat, amikor végre felnyitja a szemét és... Nincs benne gigantikus, harag energikitörésre utaló jel. Sőt, a harag legkisebb szikrája se lobog már a szemében, egyszerűen tele van együttérzéssel, és azzal a fajta sajnálattal, amitől az ember nem érzi magát kellemetlenül.
- Hercegnő - nyújtja ki a kezét és félretűr egy tincset, vagy csak megsimogatja az arcomat, nem igazán tudom eldönteni. De bármelyik is valósult meg, nekem nagyon tetszik - Az a férfi, akitől "ajándékba" kaptál egy kört, befizetett téged egy nemierőszak-drogra is.
- Tessék? - döbbenek le, és hirtelen már nem is érzem Taec Yeon ujjait a nyakamon.
- Az italba rakta, ezért nem emlékszel semmire. És nem azért mert olyan sokat ittál volna, hogy itt köss ki - mutat szét a szobában. Hihetetlen hogy egy mondat ennyire megtudja változtatni az egész legkört a szobában. Már nem Taec Yeon ujjait érzem a nyakamon, hanem egy idegen férfiét, ahogy a fülemhez hajolva motyog valamit. A legfurcsább hogy hallom a zenét... Nem is, inkább érzem. Érzem, ahogy a dübörgő zene bennem szól. Szememet lehunyva próbálok összpontosítani, mire a diszkó fényei kezdenek el villogni a lezárt szemhéjamon. Annyira belemerülök az emlékekbe, hogy először nem is hallom, hogy Taec Yeon szólongat. Az emlékeimben hirtelen egyenletes fény veszi át az uralmat, valamint egy hang, ami legjobban egy haldokló állat nyöszörgésére hasonlít. Az én hangom. A felismeréstől éles fájdalom hasít a fejembe, amitől egyből odakapok, belemarkolok mindkét kezemmel a hajamba és tépni kezdem, hogy megszűnjön a fájdalom.
- Elég! - Taec Yeon hangja csak tompán jut el hozzám, ezért nem is figyelek rá, egészen addig, míg káromkodik egyet és megragadja a csuklómat. A terve nyilván az volt, hogy kirántson a kábulatból és abbahagyjam ezt az őrült viselkedést... De helyette csak egy újabb emléket hozott vissza, ahogy egy idegen férfi rángat. Az érintéstől egyszerre fakadtam sírva és gondolkodás nélkül csaptam felé a másik kezemmel.
- Soon Yi-ya! Mit csinálsz a vejemmel? - hallom meg anyám visítozó hangját. Először az döbbent meg, hogy visszajött a szobába. És már éppen elkezdenék magyarázkodni, amikor megakadok a vejem szón.
- Vejem?! - kiáltok fel, minden jó módort félretéve.
- Hercegnőm, hát nem emlékszel? Múlt héten jegyeztük el egymást!
Erre a mondatra ismét ránézek. Mi a fenéről beszél ez az ember? Miközben próbálja visszatartani a nevetését a bal kezemre mutat, ami még mindig könyékig a hajamban matat. A szivem hevesen ver, miközben a szemkontaktust végig tartva, előhúzóm a kezemet. És ahogy ez a tökéletes férfi néz mind ez idő alatt, abba a lelkem egy darabja belehal. Mert igen, az elégedettség, ami végig fut az arcán nagyon bosszantó, legszívesebben behúznék neki egyet... De közben meg a tekintetétől mesztelennek érzem magam a lehető legjobb módon. Nem is látom igazából a gyűrűt, csak a családtagjaim elkábult sóhaját hallva tudom, hogy a gyűrűsujjamon egy gyűrű van. És ahogy lenézek, és észreveszem a gigantikus méretű követ, az én szám is kinyílik és egy halk "istenem" suhan ki rajta. A szemem kerekségével maximum a szám veheti fel a versenyt. Hitetlenkedve nézek körül, mintha azt várnám, hogy valaki előugrik egy kandikamerával. A családtagjaimtól várom a választ, legfőképpen anyutól, hiszen ő mindenre tudja a választ, de azonkívül, hogy a szemét törölgeti, nem történik semmi más. Valószínűleg a giga kőre rásütött a fény és az bánthatja a szemét azért sír. Hiszen nem lehet az, hogy egy idegen férfi bedrogozott, majd egy másik idegen férfi eljegyzett, mindezt nagyjából egy nap leforgása alatt. Úgy értem, hé ez csak nekem bűzlik?
- Szívem - szólal meg apu - szerintem menjünk ki egy kicsit. Hozzunk valami ennivalót, addig a fiatalok is át tudják beszélni a dolgaikat.
- Ó, rendben, persze. Kicsim, szólj ha valamire szükséged van! - megy kifelé anyu, majd megfogja apu kezét, ahogy már lassan 30 éve teszik. Mint mindig, most is irigykedve nézek utánuk, és magamban fohászkodom az éghez, hogy egyszer én is találjak valakit, akivel ennyi idő után, még mindig fogjuk egymás kezét. Majd eszembejut, hogy ismét egyedül maradtam a "vőlegényemmel". Fogcsikorgatva fordulok felé, amit ő csak egy mosollyal nyugtáz.
- Ez mégis mi a fene? - mutatom felé a kezemet rajta a hatalmas, tényleg nagyon nagy gyűrűvel.
- Egy gyűrű - vonja meg a vállát.
- Egy gyűrű? - kérdezek vissza hisztérikusan, hiszen ez a lazaság csak még jobban felidegesít, amitől még jobban az érződik, hogy ő a normális, míg én...
- És mégis mióta vagyunk jegyesek?
- Hercegnő. Nem fogok hazudni. Hirtelen ötlet volt, ami főleg azért jött, mert csak akkor maradhattam a kórházban veled, ha valamilyen családtag vagyok.
- És neked pont az jutott az eszedbe, hogy a vőlegényem legyél?
- Hát nem szívesen lennék a bátyád... - és tessék. Ismét AZ a nézés. Feljebb húzom magamon a takarót, mert hirtelen tudatosul bennem, hogy nincs rajtam melltartó. Érzem, hogy egyre melegebb van a szobában, és azt is hogy az arcom egyre vörösebb és vörösebb lesz. Már kezd túl sok lenni ennyi érzelem, amikor ismét megszólal.
- És egyébként is szükségem van egy feleségre.
- Mi van? - kérdezem, majd magamban jó nagy pofonnal jutalmazom önmagam, hogy ennyire lazán kérdeztem. Egy másik lány persze sokkal szebben érdeklődött volna, de nem. Én és a jómodor soha nem szaladgáltunk kézen fogva.
- A nagybátyám el akarja venni tőlem a céget, amíg nincs feleségem. Mondván, hogy egy feleséggel jóvá tudom tenni a korábbi hírnevemet. Szóval a képlet egyszerű. Nekem kell egy feleség, hogy megtartsam a céget, neked pedig szükséged van valakire, akivel tudsz hencegni a barátaid előtt.
- Micsoda? Ezt meg honnan vetted?
- Tudod elég sok mindent mondtál amíg be voltál gyógyszerezve.
- Aha, persze. Ilyet biztos, hogy soha nem mondtam - tiltakozok, pedig a lelkem mélyén érzem, hogy van ebben igazság, hiszen nagyjából minden egyes nap elpanaszolom valakinek, hogy milyen egyedül vagyok a lakásomban, hogy még egy macskám sincsen, hogy legalább ő szeressen. Hiába vagyok kutya párti, már a macskával is beérném, csak valaki figyeljen egy kicsit rám.
- Közvetlenül az előtt mondtad, hogy lehánytad volna a cipőmet - mondja és ahogy mosolyog a szeme körül megjelennek apró ráncok. Az első gondolatom az, hogy ez csak kamu lehet, aztán lenézek a lábára, és észreveszem, hogy az elegáns cipő helyett egy sportcipőben van. Nem... az nem lehet.
- És pont azután hogy az ölembe is adtál egy adagot.
Ezt a pillanatot egyetlen szóval tudnám leírni: bukás. Igen, ahogy ismét ránézek, már azt is látom, hogy a teljes ruhája megváltozott. De az biztos, hogy ez lehetetlen. Ha tényleg leokádtam volna őt, akkor nem ülne itt velem, miközben egy érdekházasságról beszél.
- Figyelj, nem kell tényeg összeházasodnunk, csak jegyben járni egy pár hónapig. Amint sikerül megszilárdítanom a hatalmamat a cégnél, szakíthatunk... Kivéve ha közben máshogy döntesz - mosolyog rám a világ legönteltebb, legperverzebb, legszexibb mosolyával. A gyomromban lévő pillangók, mintha beszívtak volna, összevissza kezdenek repdesni, és a szívemet is egy spontán szívroham veszélyezteti.
És ez az a pillanat, amikor tudom, hogy nem a magányos esték miatt, nem a barátok féltékennyé tevése miatt, nem a család öröme miatt, de még csak nem is a hatalmas kő miatt, ami a súlya miatt mindig oldalra fordul. Ezeknek mind semmi köze nincsen a válaszomhoz. Az egyedüli, amiért igent mondtam, az a férfi, aki velem szemben ül, hatalmas mosollyal az arcán, ígéretekkel teli szemekkel. Ok Taec Yeon miatt.

Catch me if you can
3. rész

* Myung Soo *
Egész éjjel szinte egy szemhunyásnyit se aludtam. Kerestem az összefüggéseket a 15 év alatt összegyűlt megoldatlan esetek között, amiben mindig egy közös pont volt: Senki sem halt meg.Voltak kisebb sérülések, olyanok is, amik nyolc napon túl gyógyultak, de senki nem halt meg. Megfordult a fejemben, hogy azok az emberek, akik csinálták vagy nagyon hülyék vagy zsenik...
Reggel négykor Mr. Go üzenetet küld, hogy a gépem  két óra múlva indul, ezért gyorsan becsukom a mappámat és a reptérre sietek. A reptéren, mint mindig, rengetegen voltak, főként külföldiek, akik kis csoportokba gyülekeztek. Az egyik emeleten meglátok egy lányt, aki egyedül áll, és a telefonját bámulja. Ez nem is lenne érdekes, ha nem látnék mellette egy fiút, aki kíváncsi tekintettel vizsgálja a lány testét, majd közelebb lép hozzá. Előveszi a telefonját és lefényképezi a lányt, aki még mindig nem figyel fel csodálójára. Vár egy pillanatot, majd odalép, most már közvetlenül a lány mellé.
- Szia - köszön angolul a fiú. A lány felnéz a telefonjából és zavartan elpirul, de azért visszaköszön neki. A fiú elkezdi tenni neki a szépet, nagyon erős akcentussal, mire a lány csak kuncog és még jobban elpirul. Nem tudom eldönteni, hogy a lányt szimplán nem figyelmeztették a szülei az idegenekkel folytatott kommunikációra, vagy csak szimplán a srác külseje vette el a józan eszét.
- Tudod - folytatja a srác, kiélvezve a lány osztatlan figyelmét - Nagyon szép szemed van... Úgy érzem, hogy ha belenézek, magunkat látom benne, ahogy a tengerparton sétálunk...
Megpróbálok öklendezés nélkül minél messzebbre jutni tőlük, amikor észreveszek egy másik fiút a nevetgélő lány mögött. Összenéz a két fiú, akik között csak a lány van, majd a nyálas szövegű bólint egyet a másiknak. Megtorpanok. Igyekszem feltűnés mentesen közelebb lépkedni, hogy lássam, mi lesz a végkimenetel.
A bujkáló srác ajka gúnyos mosolyra húzódik, majd kicsatolja a lány táskáját és belenyúl. Közben a nyálas szövegű tovább nyomja a lánynak, aki még mindig mosolyogva észre se veszi, hogy éppen kirabolják. Nem lépek közbe, mert kíváncsi vagyok, hogy a lány mikor veszi észre.
- Megadod a számod? - kérdezi hirtelen a nyálas dumájú. A lány most furcsán kezdi méregetni.
- Szép volt, kislány! Akkor kezdj gyanakodni, amikor már kiraboltak... - dünnyögöm alig hallhatóan, majd sietősen a bujkáló sráchoz lépek, hogy elé állva elálljam az útját.
- Hé - szólítom meg, mire mindhárman rám néznek - Add neki vissza! - biccentek a kislány felé. Igazából nagyon is tudom, hogy nem akarja majd visszaadni... Aminek kifejezetten örülök. Már régen nem bunyóztam, csak az edzőteremben. Ahogy vártam, a két fiú nem akar engedelmeskedni. A bújós felém lendíti a táskáját, amit az alkarommal védem ki, közben a másik megpróbál ellógni mellettem, ezért mellkason rúgom, amitől megtántorodik, majd seggre ül. A bújós eldobja a táskát és előránt egy kést, majd hadonászva megindul felém. Egy röpke pillanatig elemezem a mozgását, arckifejezését és testalkatát. Kis híján felröhögök, amikor egy esetlen mozdulattal felém lendíti a pengét. Meg se kell erőltetnem magam, könnyen kiütöm a kezéből, aztán egy erős ütést mérek a nyakára, amitől az odakap és fuldokló hangokat ad ki, felugrok és egy jól irányzott rúgással letörlöm képéről a vigyort, amitől egyből kifekszik, és vagy a rúgás erejétől, vagy a padlóra csapódástól, esetleg mindkettő együttes eredménye, hogy elvesztette az eszméletét, így a nyálas dumájú után tudok futni. Az emberek merőn néztek, voltak akik meglepetésükben felkiáltottak, vagy csak mutogattak rám, és érthetetlen dolgokat mondtak. Amikor utolérem a fiút, gondolkodás nélkül ráugrok és lehúzom a földre, majd rányomom a térdem, hogy lent is tartsam. A srác elég gyenge próbálkozása, hogy lelök, csúnya kudarcot vall. Előveszem a bilincsemet és rászorítom a csuklójára, miközben sietve elhadarom a jogait. Fölrántom a földről és visszavezetem a reptéri csarnokba, jelvényemet felmutatva kérek egy vallató szobát, majd közlöm velük, hogy rablás történt és a másik elkövető eszméletlenül fekszik a C kapu előtt. Azt is hozzá teszem, hogy egy külföldi lány táskájából loptak ki értékeket, és ha ott van még ő is, hozzák be hozzám. Miután mindennel végeztem a fiúra néztem, és ahogy néztem, felötlött bennem a gyanú, hogy vagy velem egykorú vagy egy pár évvel fiatalabb. Tipikus anyuci kisfia volt, akire ha ránézel, egyből a gyermeki ártatlanság süt belőle. De mégis egy rablásban vett részt, szóval nem lehet hinni a külsejének.
- Hogy hívnak? - teszem fel az első kérdést, amire néhány másodperc elteltével sem érkezik válasz - Elfelejtetted a neved? - ahogy gondoltam erre sem érkezik válasz - Most egy újabb bűncselekményt követsz el, tudod? Hivatali személy hátráltatása egy bűnügyben.
- Mégis miféle bűntény? - kérdezi gúnytól csöpögő hanggal - Ha jól tudom, nem követtem el semmi törvényelleneset, nem igaz?
Idegesít. Legszívesebben megütném, szinte érzem, ahogy a kezem elkezd izzadni az erőlködéstől, hogy visszafogjam magam. A kölyök meg csak ravaszul vigyorog, mintha azt hinné, mindent tud.
- Ha nem tettél semmit - kezdem és kiélvezem a hatásszünetet, miközben ő rám mered - Miért futottál el?
Látom az arcán, hogy ez teli találat volt, tudja hogy elbukott. Még csak meg se próbálja elrejteni a kétségbeesését, ahogy lehajtja a fejét, mintha a lehetőségeit fontolgatná.
- Figyelj - kezdem, és öltönyömmel letakarom a mikrofont, hogy ne hallatszódjon majd a felvételen - Ha segítesz, én is segíthetek.
- Mégis miben segítsek? - kérdezi gyanakvóan, de közben a szemében látszik a remény egy halvány szikrája is.
- Mondj pár nevet.. Kezdetben.
- Rohadj meg - nevet a képembe, amitől bennem egyből fel megy a pumpa.
- Na ide figyelj, te szemétláda! A gépemet most késtem le miattad, és hogyha nem vetted volna észre, kurvára nem vagy abban a helyzetben, hogy csakúgy visszadobj egy ilyen lehetőséget. Ha ahhoz van kedved, hogy itt maradj egy másik rendőrrel, aki simán lecsukat, mielőtt te pislognál egyet, akkor rendben, pont jó úton haladsz!
Felállok és az órámat nézve elindulok az ajtó felé, de alig teszek meg egy pár lépést, amikor utánam szól.
- Várjon, kérem! - hangja szinte reszket, és bár gengszteresen hangzik, mégis elégedettséggel tölt el, hogy végre elértem, hogy magázzon engem. Lazán visszasétálok, végig rajta tartva a szemem, és félig felülök az asztalra, ezzel is azt a hatást keltve, hogy fölötte állok. A rendőrség előszeretettel szokta használni ezt testhelyzetet, hiszen szeretjük elérni amit akarunk.
- Ha köpök - kezdi, de rögtön elakad és csak egy mély lélegzetvétel után tudja folytatni - akkor megölnek engem..
- És ha nem derül ki? - vonom fel a szemöldököm, mintha nem igazán érdekelne, hogy életben marad vagy meghal.
- Persze, hogy kiderül - sziszegi gyilkos tekintettel - mindenhol vannak embereik, mindenhol figyelnek.
- Itt nem - rántom meg a vállam és körbenézek ezzel is mutatva, hogy nincs mitől tartania.
- Azt csak hiszi - dörmögi, és a combom mellett óvatosan felmutat a falra. Tudom, mire mutat, ott van a CCTV, a biztonsági kamera, amin keresztül figyelnek minket a másik oldalról. De valahogy az az érzésem támadt, hogy a srác nem a fánk zabáló rendőrökre utalt, és ez némiképp aggodalommal tölt el. Vajon ezzel most azt akarja mondani, hogy valaki meghackelte a kamera rendszert? Esetleg hogy a rendőrséghez is beépültek? Akármire is utalt, a szeméből látszódik, hogy őszintén beszél, és hogy őszintén fél.
Aprót bólintok, jelezve hogy értem, aztán felteszem az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehet.
- Van olyan hely, ahol nincsenek?
Ez a kérdés megint nagyon tetszik neki, mert ismét felnevet.
- Csak és kizárólag egy helyen nincsenek - feleli még mindig mosolyogva. Nem tehetek róla, muszáj közelebb hajolnom, mintha ettől a gesztustól bizalmasaként kezelne - Vegas. De siessen, mert az a következő célpont.

*Cho Hee*
Nem mondanám kimondottan, hogy izgulok. Rengetegszer volt már az, hogy elvileg "valaki felismerte" a 15 évvel ezelőtti elkövetők egyikét, ám a valóságban csak valami szerencsétlen embert hurcoltak meg, míg én beazonosítottam, hogy még ha vak lennék se tudnám a két embert egynek hinni.
És mégis, minden egyes alkalommal, amikor valaki elhint egy fülest, mint egy jó gyerek egyből ugrok, mindent hátrahagyva, mert tudom a kötelességemet. Tudom, hogy csak azért maradtam élve, hogy a szüleim halála ne maradhasson megtorlatlanul. Se Joon nem igazán érdekli, úgy van vele, hogy az már a múlt, el kell engedni. Ő már csak a pénzért csinálja, más nem kell neki. És ez jó, hiszen így könnyen befolyásolhatóvá válik, és rossz ugyanebből az okból kiindulva. Ha valaha szorult helyzetbe kerülne Se Joon, gondolkodás nélkül megölném. Túl sokat tud, és mégis túl ostoba, hogy féljen.
Ha kilépek az utcára általában, napszemüveget és sapkát viselek, na nem mintha álcázni szeretném magam. Park Cho Hee-t senki sem ismeri, azonban Lee Ren Ah-t az utcában mindenki. Néha elgondolkozom, hogy vajon az igazi Lee Ren Ah, akinek a nevét már 15 éve viselem, vajon mit szólna, ha látná, hogy mire viszem a nevével... Azt hinné az ember, hogy nehéz más személyiséget találni, de igazából csak egy megszorult idősebb házaspár kell, aki éppen elvesztette az 5 éves kislányukat. Egy kis pénzért cserébe a titok velük együtt sírba szállt.
Az idegesító hang a repülőn azonban nem. Az semmiképp sem akarja abbahagyni. Ahogy a légiutaskísérők se fogják fel a napszemüveg és az arcba húzott sapka jelentését.
- Kisasszony, szeretne egy kis mogyorót? - mosolyog rám a világ leghamisabb mosolyával. Leveszem a napszemüvegemet és megdörzsölöm az orrnyergemet, mint az elmúlt pár órában már sokszor.
- Köszönöm, nem kérek. Ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok, esetleg kérhetnék egy füldugót?
- Persze, azonnal hozom - mosolyog rám ugyanolyan hamisan.
Persze tudom, hogy a füldugó nem fogja visszatartani, de legalább kapok egy kis időt, mielőtt újra neki kezdene. Ránézek az órámra, és elég csalódottan állapítom meg, hogy van vissza legalább 5 óra. 5 hosszú óra. Megdörzsölöm a szemem, és ekkor hirtelen rájövök, hogy mennyire fáradt vagyok. A sapkámat ha lehet, még jobban az arcomba húzom, keresztbe fonom a karomat és egy csöppet lejjebb kúszok az ülésen. Ez a legbiztonságosabb póz, ha nem akarom, hogy álmomban valakinek a vállára dőljek.
Szerencsére, most csak félig alszom, nincs semmilyen álom, szóval pontosan megtudnám mondani, hogy mikor jött vissza az a nő, és mikor sóhajtott fel úgy, mintha a kisgyereke lennék, és tette rám a takarót. Ilyenkor csak fekszem tovább mozdulatlanul, már megtanultam, hogy az emberek nagyon megváltoznak, ha azt hiszik valaki alszik. Akkor minek játsszák magukat?
Nagyjából öt órával később, visszatér a nő, és elkezd felém nyúlni. Még azelőtt kitérek előle, hogy a vállamhoz érhetne. Döbbenten néz, miközben én összehajtom neki a takarót és megkérdezem:
- Megérkeztünk? - nyújtom neki a takarót, ő pedig úrrá lesz a meglepődött zavartságán és előveszi újra a hamiskás mosolyát, majd bólint - Köszönöm a takarót, nagy kedves.
Ezúttal én húzom hamis mosolyra a szám, de Isten a megmondhatója, annyit gyakoroltam már ezt a mosolyt, fejlesztgettem, hogy akinek szánom pontosan tudja mi a véleményem. És ez most is beválik, a nő összehúzott szemekkel mosolyog tovább, majd ahogy elfordul egy szót motyog az orra alatt. Vagyis inkább a legősibb mesterséget. Most már én is elégedetten húzom vigyorra a számat, főleg akkor, mikor a nő észreveszi, hogy valaki áll mögötte. A ruhájából arra következtetek, hogy egy felettese lehet, akinek nem igazán tetszett a megnyilvánulása.
- Áh, elnézést - szólítom meg még mindig vigyorogva - Kissé megéheztem, esetleg kaphatnék egy kis mogyorót?
A nő szinte csigalassúsággal fordul meg és hajol meg. A felettese felvont szemöldökkel nézi meg, vajon csinál e még olyat, amiért leszídhatja majd később.
- Elnézést, kisasszony, de mindjárt megkezdjük a leszállást. Már nem adhatok mogyorót.
- Nem? - kérdezek vissza - Sebaj, úgyse szeretem a mogyorót.
A nő ismét meghajol és tovább megy az ülések között, egyesével figyelmeztetni az utasokat a közelgő landolásra. A felettes is meghajol előttem és elhebeg egy bocsánat kérést. Egy egészen rövid ideig úgy érzem, hogy bűntudatom van... Aztán az érzés semmivé foszlik. Ha valaki egy olyan világban él, mint amilyet én teremtettem, rájön, hogy csak a gyengék engedhetik meg maguknak, hogy bűntudatot érezzenek. Csak vesztes lehet, akinek ilyen érzései vannak. És én győztes akarok lenni.
A csomagomat magam után húzva lépdelek a taxi állomás felé. Hogy őszinte legyek utoljára 15 évesen ültem taxiban, amikor még Lee Ren Ah nem volt elég idős ahhoz, hogy vezessen. Az más kérdés, hogy Park Cho Hee beült a volán mögé, amint emelőpárna nélkül is elérte a pedálokat. Az első alkalommal majdnem neki mentem egy fának. Az utolsó előtti pillanatban állítottam meg az autót. Akkor azt hittem, hogy béna vagyok és soha többé nem akartam vezetni, hogy ne érezzem a szégyent, és a kudarcot. De Se Joon, aki mellettem ült az anyósülésen, azt mondta ügyes vagyok. Először nem értettem, azt hittem, hogy csak gúnyolódik. Azt hittem, hogy csak még jobban erősíteni akarja bennem a szégyenérzetet. De utána megismételte mégegyszer és hozzátette, hogy jó vezető leszek. Amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan tudja, csak mosolyogva összeborzolta a hajam és azt mondta:
- Ha nem lenne benne a véredben, most nekimentünk volna annak a fának. De te megfogtad az autót, nem ütköztél neki. Még sokat kell gyakorolnod, de kézben tartod a dolgokat. Innen tudom, hogy jó vezető leszel.
Az emlék, hiába igyekszem elkerülni, mosolyt csal az arcomra. Finom kis mosoly, szinte nem is látszik, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is illan el.
Az emlékemet azonban egy férfi hangja űzi el.
- Szia szépségem! - szólal meg angolul. A tekintetemet ugyan ráemelem, de válaszra nem méltatom - Ó, ne haragudj! Azt hiszem, nem érted amit mondok - nézz rám mosolyogva. Jóképű. Magas. És ha a ruháktól jól látom, elég izmos is.
Bevallom, nem szeretek pisztoly nélkül mászkálni. Valamiért ilyenkor úgy érzem, mintha mesztelen lennék. Őszintén. Tegye fel a kezét, aki szeretne mesztelenül sétálni az utcán, vagy igazából bárhol. A kezem nekem sincs a magasban... Úgyhogy még otthon megszerveztem, hogy valaki várjon itt a ruhámmal. A ruhám most a nadrágomba van csúsztatva, elől a hasamnál, hogyha szükségem van rá, egyből előtudjam kapni feltűnés nélkül.
Nem mintha úgy érezném, hogy egy magas, jóképű, jó kondiban lévő férfi miatt szükségem lenne rá, a védelemre, amit a megjelenése kölcsönöz neki.
- De, értem...  - mondom végül, mire egy széles mosoly terül el az arcán. A szája mosolyog, a szeme viszont rezzenéstelen marad.
- Ó, micsoda szerencse! Tudom elég röhejesen hangzik, de tényleg nagyon szép vagy. Arra gondoltam, hogy egy ilyen szépséget nem hagyhatok veszni úgy, hogy meg se próbálom.
- Megpróbálni? - kérdezek vissza nevetve - Mit akarsz te megpróbálni.
- Hát hazakísérni... vagy oda, ahova készülsz - pillant a bőröndömre - És arra gondoltam, hogy segítek egy kicsit.
- Á - nevetek fel ismét, hogy bizalmat keltsek benne - És miben szeretnél segíteni?
- Tudod errefelé rettentő drágák a taxik... Akár mehetnénk együtt is.
- Oké, jó. Ez jó ötlet - bólintok és elindulok az egyik taxi felé, ami éppen akkor állt meg. Már kinyitottam az ajtót, és már majdnem beszálltam, amikor visszafordulok, és ezzel együtt előhúzom a pisztolyom. A férfi olyan közel áll, hogy az én és az ő kabátja takarja a fegyvert. Igazából még ő se venné észre, ha nem a hasának szegezném.
- Igaz is - szólalok meg, mintha eszembejutott volna, hogy nem vettem meg valamit a bevásárló listámról - A barátaid velünk jönnek, vagy azért nem vagytok teljesen amatőrök és várnak egy másik taxit?
- Ö, miről beszélsz? - kérdezi idegesen és közben akaratlanul is a haverjaira néz, akik pár méterrel arrébb várakoznak. Most összevont szemöldökkel nézik, vajon mi lehet a baj, a leendő friss áruval.
- Ugyanmár... - nézek a szemébe lesajnálóan, és kibiztosítom az én csodaszép ruhámat - Ha az én embereim lennétek, a másnapot már biztos nem élnétek meg... De még a következő órát se. Ilyen amatőr munkát a kilenc évesek csinálnak. Szóval azt javaslom, hogy ti menjetek vissza a játszótérre, az emberrablást pedig bízzátok a felnőttekre - mosolygok rá még egyszer. Már épp azon vagyok, hogy a taxiba beülve ott hagyjam a döbbent férfit, amikor a jól ismert megjátszott feledékenységgel szólok vissza - Gondolom mondanom sem kell, de ha esteleg valamelyikőtök követne, akkor nagyon gyorsan fog találkozni azokkal az emberekkel, akiket amatőrnek ítéltem meg.
És ekkor szállok be a taxiba. Elégedetten veszem észre, hogy a férfi visszaszalad a két társához, akikkel ingerülten váltanak pár szót, majd az egyik gorilla előkapja a telefonját és pár szó után pedig ugyanolyan gyorsan teszi zsebre és int hogy szálljanak ők is egy autóba. Mintha csak direkt akarnának feltűnést kelteni, egy nagy, fekete terepjáróba pattannak be, aminek az összes ablaka olyan sötét, mint azok akik benne ülnek. Tény, hogy nem szeretek feltünést kelteni, nem szeretem, ha valaki közelebbről tudja tanulmányozni az arcomat... és van még egy dolog, amit nem szeretek. Azonban ez a dolog eltörpül, ha a másik kettő miatt veszélyben vagyok. És bárhogy is nézzük, most veszélyben vagyok. Sajnos tényleg találkozni fognak a volt beosztottjaimmal.
Másfél órával, valamint öt hullával később, amikor már a lakosztályomban ülök gondolkozom el a történteken. Azok a férfiak akkor sem élhettek volna tovább, ha szót fogadnak és nem követnek. Persze arra számítottam, hogy követni fognak, így megspóroltak nekem plusz egy órát, amit a keresésükre fordítottam volna. Azoknak a férfiaknak mindenképpen meg kellett halniuk. Ott rontották el, hogy az a magas megszólított. A magas, jóképű férfi, aki jó kondiban volt, és aki az utolsó szavait arra pocsékolta, hogy könyörögjön és bocsánatot kérjen.
Hiszen mondtam... Csak a gyengék engedhetik meg maguknak, hogy bűntudatot érezzenek. Csak vesztes lehet, akinek ilyen érzései vannak. És én győztes vagyok.

Yoo Sung Oh- 24k
You're seriously...?
3. rész

Egész nap csak Sung Oh-ra tudtam gondolni, és arra, hogy túlléptem egy határvonalat, igaz, hogy ő is, de ez nem mentség arra, hogy ugyanezt tegyem vele én is. Az egész esti tanítást úgy ültem végig, hogy közben a bocsánatkérést fogalmaztam fejben, majd miután összezavarodtam a füzetem hátuljába. Nagyon reméltem, hogy a tanár nem mond olyan információt, amiket a magántanárom nem mondott el. Mire vége az összes órának, már teleírtam három oldalt a bocsánatkéréssel, és még mindig nem érzem jónak. Már minden cuccomat elpakoltam és éppen a vállamra lendítettem a táskámat, amikor a tanár éles hangon megszólít. Azonnal arra gondolok, hogy rajtakapott, biztos tudja, hogy mással foglalkoztam. Már gondolatban felelevenítettem, hogy mit tanultam tegnap este, melyik témáról volt szó... Tipikusan, mint egy jó diák. Úristen, már úgy gondolkozom, mint Sung Oh, már ugyanolyan gúnyos vagyok, mint ő...
- Mi Ra, van pár perced, hogy megbeszéljünk valamit? - igyekeztem elemezni a hanghordozását, ami ugyan kemény volt, de érzékelhetően nem rám irányult keménysége.
- Persze, Tanár úr! Megyek.
Odasiettem az asztalához, azonban ő intett, hogy várjak. Nem igazán tudtam, mire kéne várni, egészen addig, amíg mindenki ki nem ment és szólt, hogy húzzak oda egy széket. Miután mindketten leültünk egy ideig nézett, majd egy sóhajtás kíséretében belekezdett a mondanivalójába.
- Most nem fogok kertelni... Sung Oh-ról van szó. Tudom, hogy tegnap együtt voltatok az állatkereskedésben... Te még mindig önkéntes vagy ott?
- Nem, már fizetett alkalmazott.
- Értem... Nos, gondolom Sung Oh mesélte neked, hogy miért kell ott lennie, ugye? - kérdezte, mire egy bólintással válaszoltam - Nem tudom, mit gondoltam... Hogy majd rögtön az első napra megváltozik és időben ér be, de mint tapasztaltuk, ez nem jött be...
Elhúzom a szám, mert eszembe jut, hogy jött be reggel... Én is azt vártam, hogy majd időben beér, vagy csak egy kicsit fog késni, hogy minél hamarabb abbahagyhassa a munkát... persze, hiszen magamból indultam ki, nem Sung Oh-ból, aki nagyjából huszonöt percet késett, és köszönésre sem méltatta a tanárt, csak megindult hátra, elhaladva mellettem és leült a padjába.
- Tudom, hogy ez túl nagy kérés tőled, tekintve a tanulmányi átlagodat, az iskolán kívüli tevékenységeidet, de mint osztályfőnökötök felelősnek érzem magam miattatok.
- Persze, ez érthető - szóltam közbe, mert a tanár szinte könyörgő tekintete arra ösztönzött, hogy megerősítsem, helyesen cselekszik.
- Szeretném, ha reggel Sung Oh-hoz mennél, és megpróbálnád időben behozni őt... - mondta, nekem pedig leesett az állam.
- Tessék?
- Tudom, hogy ez nagyban nehezít téged, de nagyon hálás lennék, ha megtennéd... Nem akarlak zsarolni, de ha megteszed, írhatok neked ajánlót...
Az ajánló. Amiért bárki képes ölni. Egy jó ajánló felér egy köteg pénzzel. Hülye lennék nem kihasználni egy ilyen vissza nem térő alkalmat.
- Rendben, Tanár úr! Szívesen segítek
-Köszönöm Mi Ra! - elővett egy kis cetlit a táskájából, majd elém csúsztatta. - Ez Sung Oh családja házának a címe. Tegyél meg minden tőled telhetőt! Fighting, Mi Ra! - szorította ökölbe kezét, engem teljesen meglepve, majd utánozva őt, én is ökölbe szorítottam a kezem.Hazafele egyetlen értelmes gondolatom volt, mégpedig, hogy ez nagyon érdekes lesz...

***

 Reggel tudatában voltam annak, hogy háromszor több időt fordítok magamra, mint korábban bármikor, mégsem tudtam leállni... Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt szerettem volna, ha jól nézik ki Sung Oh előtt. Így sem vittem túlzásba, egyszerűen csak korrektort kentem a szemem alá, púdert tettem magamra és kihúztam a szemem felső vízvonalát és tettem fel még egy kis szempillaspirált és már indultam is Sung Oh-ért. Útközben vettem neki egy kávét, hátha attól könnyebben felébred. Az egészet elterveztem. Az anyukájával remek hangulatban fogunk összeismerkedni, egyből imádni fog, az apukájával együtt, majd meghívnak az anyukája születésnapi bulijukra, ahol Sung Oh rájön, hogy igazából mindig is kedvelt, és most egy igazi csókban részesítene...
Ahham, hát gyermeki álmodozásom rögtön az első pontban megdőlt, mert mikor becsöngettem és elővettem a legangyalibb mosolyomat maga Sung Oh nyitott ajtót... De inkább a mínusz egyben bukott meg, mert nem kellett neki kávé, hogy könnyebben felkeljen, ugyanis teljesen éberem figyelt... éberen és mérgesen.
- Te mit keresel itt?
- Én csak... én... - dadogtam, de ennél tovább nem jutottam, annyira lesokkolt a látvány. Először is, hogy egy mérges pasi nyitott ajtót, nem pedig egy kedves ahjumma. Másodszor, hogy a mérges pasi teljesen éber volt, szóval vagy akkor kelt, amikor én, vagy még korábban, ami azért szép teljesítmény lenne. És harmadszor, a mérges pasi fehér haja eltűnt és most keveredik a narancssárgás vörössel... Nem tagadom, nagyon jól áll neki. Persze.. neki mi nem áll jól? Ha zacskót húzna a fejére, még az is jól állna neki...
- Kinyögöd még ma?
- Én... öhm... Bemehetnék? Elég kínos lenne itt elmondani.
- Nem érek rá, hogy papás-mamást játsszak veled és... - folytatta volna az elutasítást, de ekkor bentről csörömpölő hang hallatszódott, amitől szemében egy pillanat alatt eluralkodott a pánik és berohant a házba, az ajtót nyitva hagyva. Mint egy igazi jól nevelt kislány, leküzdöttem a kíváncsiságom és a kávét betettem az ajtó mellé, az ajtót pedig becsuktam. Már az utcán jártam vissza a sulihoz, mikor meghallottam a nevem és rögtön utána visszarántott Sung Oh.
- Ne haragudj az előbbiért, de ma nagy a fejetlenség otthon és egy kicsit kiakadtam.
- Semmi baj. Mi amúgy sem tudunk máshogy beszélni - vonom meg a vállam a tegnapi meg a tegnap előtti beszélgetésünkre utalva.
- Gyere vissza a házba, és megbeszéljük ezt - megfordul és anélkül, hogy hátranézne, hogy egyáltalán követem, elindul visszafele. Nyilván tudja, hogy követem...  Kinyitja a bejárati ajtót, de ahelyett, hogy belépne rajta, félreáll és beenged. Ettől az apró gesztustól görcsbe rándul a szívem, és idióta tempóban kezd verdesni.
- Az az igazság, hogy nem szeretnék zavarni - mondom a nyakamat nyújtogatva, hátha neglátom a csörömpölés okát, vagy legalább a nyomait - De az osztályfőnökünk kért meg, hogy jöjjek érted reggel, hátha akkor időben beérsz..
- Értem - mondja, és lazán neki támaszkodik a falnak - És mi történik ha se te, se én nem érünk be időben?
Próbálom összeszedni a gondolataimat, de elég nehéz látni, ahogy felhúzott szemöldökkel és szinte elégedett mosollyal nyugtázza a szoknyámat és a lábaimat. Vajon látja, hogy nincs rajtam harisnya?
- Hát... - próbálkozom, de a hangom cserben hagy és csak egy erőtlen krákokást tudok összehozni. Ezen mintha még jobban szórakozna, mert elfordul, valószínűleg a konyha irányába és nevetve int, hogy kövessem.
A konyhába érve sikerül megállapítanom, hogy Sung Oh otthona nagyon rendezett, mindenhol virágok, és csupa fény a szoba. A szoba közepén egy kerek kis asztal áll, és az egyik széken egy idősebb hölgy ül. Kötelesség tudóan egyből bemutatkozok, meg se várom, hogy Sung Oh bemutasson, rögtön fölismerem benne a fiú vonásait.
- Anya, ő Mi Ra, egy osztálytársam - teszi hozzá Sung Oh. Az asszony finom vonásai egyből megváltoznak és határtalan boldogság ül ki az arcára. Már azt hiszem, hogy fölugrik, annyira boldog volt, de ehelyett Sung Oh lép oda, és óvatosan az anyja hónaljánál megemeli, és odairányítja a járókeretéhez.
Az emberek egy ilyen helyzetben két dolgot szoktak csinálni. Az egyik hogy megbámulják, a másik hogy rá se néznek, inkább elfordítják a fejüket. Nem tudom miért, de hirtelen úgy döntöttem, hogy én leszek a harmadik csoport lelkes résztvevője és odaléptem, hogy segítsek megtámaszkodnia.
- Milyen kedves vagy Mi Ra-ya! Sung Oh még soha nem hozott haza senkit. Biztos attól félt, hogy elijesztem a barátait - nevet fel, de hangján érezhető, hogy nem örömében teszi, hogy szégyenkezik maga miatt.
- Anya! - szólt rá gyengéden Sung Oh - Hogy mondhatsz ilyet? Mondtam már hogy miért nem hozok haza senkit. Senki sem elég menő ahhoz, hogy velem mutatkozzon - vigyorog az anyjára, miközben egy puszit nyom az arcára.
- Aish.. Nézzék meg ezt a fiút, úgy el van telve önmagától!
- Ezek szerint én elég menő vagyok hozzád? - kérdezem mosolyogva, abban reménykedve hogy egy jót nevetünk majd, de Sung Oh elkomolyodott egy pillanatra, mintha a megfelelő szavakat keresné, és végül amikor megszólalt a szívem kihagyott jó pár ütemet:
- Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy te sokkal menőbb vagy nálam.
Rettentően elpirulhattam, mert a következő pillanatban már el is fordult és elkezdett mosogatni. Annyira meglepődöm ma már nagyon sokadjára, hogy végül csak Sung Oh anyukája tud kirántani a kábulatomból azzal hogy egy kissé fájdalmasan felsóhajt. Egyből mellélépek és a lehető legóvatosabban igyekszem visszasegíteni a székére, amin korábban is ült.
- Tudod, Sung Oh nem volt mindig ennyire kedves - nevet fel, amivel kivált a fiából egy elégedetlen "anyát", engem pedig teljesen összezavar. Sung Oh-nak ez a kedves énje? És régebben rosszabb volt?
- Tudod, még a balesetem előtt csavargó volt, mindig a kis barátaival csellengett valamelyik játékteremben, hiába könyörögtem neki, hogy jöjjön haza, ő csak a játéknak élt.
- Ez nem igaz - fordul felénk felháborodva, miközben kezéről csöpög a hab és a víz.
- Te csak mosogass tovább, és az isten szerelmére, vegyél fel egy kesztyűt vagy azt akarod, hogy úgy nézzen ki a kezed, mint nekem?
- Neked van a világon a legszebb kezed - vigyorog Sung Oh, az anyukája pedig viszonozza majd egy legyintéssel eléri, hogy fia visszaforduljon a mosogatnivalókhoz.
- Aztán jött a baleset, akkor is éppen a barátaival járták a várost, így csak másnap reggel tudta meg, hogy mi történt velem.. Azt hiszem azóta ilyen - teszi hozzá egy kicsivel halkabban, majd még csöndesebben jegyzi meg - bűntudata volt, mert aznap éjjel az apjának nem csak miattam kellett aggódnia, hanem miatta is.
Nézem Sung Oh hátát, és próbálom elképzelni, hogy az a fiú, akiről az anyuka beszél nem az a fiú, akit én ismerek. Hiszen annyira különbözik egymástól a kettő... És mégis, valahogy az a fiú jobban illik Sung Oh-ra, akit az anyukája mutatott be.
- Kérsz egy teát? - kérdezi Sung Oh hirtelen. A gondolkodásból felriadva csak egy erőtlen bólintással tudok válaszolni. Különös érzés látni, ahogy sürgölődik és tesz-vesz. Az anyukájától nem kérdez semmit, csak újratölti a poharát, majd elém is maga elé is letesz egy-egy bögrét.
- Mennyi az idő? - kérdezi anyuka és úgy forgatja a fejét, mintha nem tudná merre van az óra a saját házában. Aranyosnak tartom a mozdulatot, ezért először csak elmosolyodom - Nem fogtok elkésni az iskolából?
És erre hirtelen, mint egy varázsütés, eszembe jut, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt és már nyitnám a szám, hogy de nagyon is el fogunk késni, amikor megérzem a combomon Sung Oh meleg kezét, ahogy lefog
- Nem, anya. Nincs semmi baj, még meg tudjuk várni az ápolót - mondja, mire az anyuka mosolyogva bólint és elkezd mesélni egy történetet Sung Oh kicsi kori sztorijaiból.

                                   ***
Nagyjából egy órával később a parkban sétálunk a metróhoz, bár igazából már fölöslegesen, hiszen az első órának már vége, sőt a második is már túl van a felén.
- Rajta - szólal meg végre egy örökkévalóság után - Jöhetnek a kérdések.
- Milyen kérdések? - nézek rá értelmetlenül.
- Azok, amik egész eddig ott motoszkáltak a fejedben.
- Nem motoszkál semmi a fejemben.
- Ó, valóban? Akkor nem vagy kíváncsi hogy mi történt az anyámmal, ahogy arra se hogy miért hazudtam anyámnak az időről, ugye?
- Sung Oh - kezdem, és a karjánál fogva megállásra kényszerítem - Ha szeretnéd, elmondod. De én nem erőszakolom ki belőled. A te döntésed, hogy mit mondasz el nekem, és mi az, amit nem.
Egy pillanatra úgy tűnik a beharapott ajka miatt, mintha ideges lenne, de aztán egy olyan mosoly terül el az arcán, amitől évekkel fiatalabbnak lehetne mondani, és amitől a szívem ma már sokadjára feladta a normális működését.
- Te tényleg sokkal menőbb vagy nálam.